Mese az almafáról

Ezt 2002 környékén írtam, most ráakadtam. Újabb (illetve régebbiebb) szatíra, ezúttal az ember és a természet harcáról.

-- -- --

Az elején kezdjem? Na, azt pont nem lehet! Senkise tudja, hogy is kezdődött, mitől, és miért.

Mert rejtély ez, kérem; hatalmas rejtély volt. Nem hordott a hátán a világ oly tudóst, ki ezt megfejtette volna!

Szóval, az úgy volt, hogy a Dunából kinőtt egy almafa. ...de ha azt mondjátok, az elején kezdjem, hát úgy is mondhatom: a Dunában gyökeret vert egy almafa. Valószínű, úgy lehetett, hogy a hídról bedobta valaki egy alma csutkáját, melyet előzőleg tövig lerágott. Vagy nem, nem is: inkább valaki elejtette, hanyagul eldobta azt a csutkát, a szemetest megcélozva mellétalált - vagy éppen, mint az gyakran megesik, telve volt a szemetes kuka -, aztán egy másik ember, aki pedig egy falást sem evett belőle, csak úgy berúgta a vízbe, mikor útjába került.

...csendben legyetek, próbálom kitalálni az elejét! Mert hát nem hord a hátán a világ oly írót, ki ezt a történetet logikusan és hihetően kikanyarítaná! Az az almacsutka lesüllyedt a víz fenekére. Maga alá temette a sötét iszap - és itt történhetett a csoda, mert a következő, amit a külvilág érzékelhetett a dolgok folyásából, az az volt, hogy kidugta a fejét egy kis hajtás. ..."külvilág", "érzékelhetett"? Nem tudományos jelentés ez, kérem, nem is volt arrafelé semmiféle külvilág! Csak a halak; akik arra úsztukban szorgalmasan meg is rágták ezt a furcsa növényt, amilyennel még soha haléletükben nem találkozhattak - ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, a kis alig-élet növekedésnek indult. Kis élet kis igényekkel él, hát alig kellett neki fény, víz pedig éppenséggel volt bőven mennyiségre, ha a minőség nem is volt első osztályú... A kis almafa, előlegezzük meg neki a "fa" megnevezést, szerényen beérte ennyivel, és rendíthetetlenül a fény felé tört.

Az első hajósok, akik a fát megpillantották arra jártukban, azt hihették, hogy egy leszakadt, vagy éppen levágott ág lebeg a víz tetején - ugyan ez az "ág" nem mozgott, nem haladt együtt az árral, de hát ki foglalkozik ilyen apróságokkal...? Egyszer az is megesett, hogy egy teherhajó se szó, se beszéd, keresztülgázolt az almafán, de ettől eltekintve nyugalmasan és háborítatlanul növekedett tovább a víz alatt, merészen kidugva első úttörő ágait a vízfelszín fölé. Hiszen a fényt akarta. Ha nem is túl tiszta, víz volt bőven...

Node eljött ám a napja, hogy a természettudományok ily durva szabotálása nem folytatódhatott teljes titokban! Az almafa, ahogy egyre több, vastagabb, nagyobb, hosszabb, súlyosabb, levelesebb ágat hajtott a víz fölé, egyre feltűnőbb jelenséggé vált. A hajósok mind gyakrabban meg-megálltak arra jártukban - vagyis méginkább visszafelé, hadd nézzék már meg maguknak ezt a különös tüneményt! Mi a csoda ez? Micsoda - csak nem tényleg valami csoda? Áh, dehogyis, biztosan van valamilyen magyarázata...

Mégis eljött a napja annak is, hogy egy hajós, más hajósok jelenlétében, említést tett a fáról. És ekkor aztán kiderült: jószerivel mindannyian tudnak már róla! Akik azon a szakaszon járnak nap nap után, már mind felfedezték azt a furcsa növényt, ami... nos, tisztára úgy néz ki, mintha a vízből nőne ki! Vajon mi lehet a magyarázat, és mi nő ott egyáltalán? A kertészetben valamennyire is jártas hajósok egyhangúlag állították, hogy növése, formája, levelei alapján almafára hasonlít különösképp. Almafa nő ki a Dunából, méghozzá nem is kicsi? A hajósnép elhatározta hát, hogy ennek a végére kell járni. És ugyanezen a napon az első ember a partról is észrevette a fát...

Csöndet kérek, mert komoly dolgokról beszélünk itten, legalábbis mostantól kezdve. Mert hiszen eljött a napja annak, hogy a hajózási társaság hivatalosan bejelentést tett a Hatóságnak: vízi akadály gátolja a vízi közlekedést! És a Hatóság, az hát ugye azért Hatóság, hogy hasson - úgyhogy el is határozta, kiirtja azt az állítólagos növényt, megszüntetve ezzel a forgalmi akadályt. Számítógépek fújtattak, nyomtatók zúgtak, megindult az intézkedés. A Hatóság kiküldte az embereit, hogy mérjék fel a helyzetet. A vizsgálat során pedig kétségkívül megállapítást nyert, hogy valóban fa nő a jelzett helyen. Látszólag almafa. És igen gyorsan. A hajózási társaság bejelentése két méteres magasságról szól, vízszinttől számítva - mostanra pedig a faágak magasodása már két méter harmincnégy centiméter lett. Egyetlen nap alatt. Vízszinttől számítva. Azonos vízállás mellett.

Kivágni! Beszállítani! Megvizsgálni!

Kétségkívül megállapítást nyert, hogy a fa törzsének átmérője keresztben tudomisén hány méter, a Hatóság mindenesetre centiméter pontosan feljegyezte temérdek más adattal együtt. Neki is látott volna szorgos karokkal, motorfűrészekkel, hogy eltávolítsa a fát, ekkor azonban rájött: a jól látható vízi akadály helyett alattomos vízi akadályt csinál a fából, ha levágja a felszín fölötti részt.

Na, kerekedett is nagy töprengés. Víz alatt nem lehet csak úgy fűrészelni, legfeljebb kézzel, az meg olyan... Na neee, hát nem való az a Hatósághoz! Megszületett a döntés: addig nem nyúlunk a fához, amíg a vízállás - hamarosan - el nem éri az éves legalacsonyabb szintet; ekkor kivágjuk a fát; majd a vízszint annak rendje és módja szerint emelkedni kezd, és a hajók hipp-hopp, járhatnak a fa csonkja felett, gond nélkül; alacsonyabb vízállás esetére pedig jelzőbóját helyeznek a fatörzsre, hogy mindenki tudja, arra hajózva: el kell kerülni azt a helyet. Addig is írásban közölték a hajózási társaságokkal és minden illetékessel a tényt, amit már mindannyian tudtak: vigyázat, ott az a fa, amely almafának néz ki, három méter magas, de folytonosan növekszik. Hajóval elkerülendő.

A partról pedig egyre többen csodálták meg álmélkodva a különös vízi tüneményt...

A fa meghozta első termését. Óriási, legalább egykilós almák nőttek lombjai között hihetetlen gyorsasággal. No, meg is látta ezt egy vállalkozó, aki motorcsónakjával arrafelé sportolgatott éppen, és szerét ejtette, hogy a hatalmas gyümölcsöket mind a járgányába készletezze; aztán pedig fütyörészve továbbállt.

Eljött pedig a napja annak, hogy kivágják a fát. Öt oldalról vették körül kis hajókkal, húsz kar tartott húsz motorfűrészt - a zúgás messzire szállt a víztükör tetején, beleremegtek mind a parti fák. Búvárok szálltak a vízfelszín alá, és vasláncot erősítettek a fa törzséhez, annak végére pedig bóját szereltek, ami a felszínen lebeg majd, a jámbor matróznépet figyelmeztetendő az aljas aljnövényzetre.

A Hatóság elégedetten porolta le tenyerét az izzasztó munka után, majd nekilátott, hogy a fakivágás tetemes költségeinek megtérítését megigényelje a Nemzeti Katasztrófaelhárítási Alaptól. Továbbra is számítógépek búgtak, nyomtatók zúgtak, festékszavakat okádva. A kivágott ágas-bogas lomb pedig kutatólaboratóriumba került, ahol megállapították: nem áll fenn semmiféle csoda: ez egy közönséges almafa. Virága, termése nincs. Bár szokatlan a tempó, amivel nőtt, és főleg szokatlan az, hogy víz alatt vert gyökeret - de magyarázat mindenesetre akad. Hogy mi? A laikusok azt kérem nem érthetik, persze; de az biztos, hogy valamiféle természetes domb alakult ki a folyam fenekén, és ebben gyökerezik a növény: alig egypár méter lehet víz alatti magassága...

A fa pedig a víz alatt háborítatlanul növekedett, és már harmadik hajtását dugta ki a felszín fölé. Az elsőt ugyan levágták, de a másik kettővel gyűjtött fény segítségével egyhamar újranöveszti azt is. Víz van bőven...

Nemsoká úgy tűnt, a fa rohamot indított! Mikor a Hatóság értesült az újabb fejleményekről, már négy jól megtermett ág állt ki a vízből, egyenként két méteres vastagságúak, és mindegyikük terebélyes lombkoronává ágazott szét. A megcsonkított ág - hiszen ág volt csak, persze! - ismét a felszín fölé növekedett...

A fa ismét termést hozott. Óriási almák nőttek ágain mintegy lopva, elképesztő sebességgel, egy nyugalmas órában, mikor épp nem nézett oda senki... Amíg a Hatóság töprengett az újabb teendőkön, aktákat rendezgetett, számítógépeket zúgatott, a fa rohamos növekedésnek indult - végre nagy-nagy felületen süttethette magát a nappal, és víz is volt, bőven... A lombokat már messziről is látni lehetett, az utcákról - a hatalmas, vörös almák pedig potyogni kezdtek a vízbe.

Viharos éjszaka borult a városra. Az eső úgy zuhogott, mintha egy óriási mennyei fürdő zuhanyát nyitották volna meg. A szelek úgy viaskodtak a fákkal, mintha elfelejtették volna, hogy délután még békében éltek egymás mellett. A vén Duna hátán szeszélyes hullámok fodrozódtak - és jaj volt annak, ki azoknak ellenállt! A hajósnép vasteknőit gyomorkavaró táncra pergették az apró, de kérlelhetetlen erejű hullámok. Villámok cikáztak, csapkodtak a part menti dombok tetejébe, a tornyok villámhárítóiba. E bőgő kavalkád kellős közepén állott az almafa, derűs nyugalommal hintázva oda-vissza a hullámverésben, gondtalanul fürdetgetve almák ezreitől terhes lombjait, csapkodó villámoktól övezve.....

Másnap aztán lidérces reggelre kelt a Hatóság. Még alig vakarózta ki magát, be sem kapcsolta fújtató számítógépeit, szinte éppcsak felkapcsolta sápadtan búgó neoncsöveit - mikor értesült róla, micsoda fejleményeket hozott egyetlen viharos Dunai éjszaka. A Duna közepén burjánzó almafa olyan növekedést produkált, hogy... És itt már a hivatalos szavak elapadtak a Hatósági ajkakról...

A parttól tisztes távolságban maradva, a vén folyam közepén ott állt az almafa - a maga teljes valóságában! Az eddig kidugott hajtások helyett mostanra egész koronája a víz fölé került. Az eddig ismert masszív karok kétszeresre vastagodtak, mellettük újabbak jelentek meg - egyelőre vékonyabbak, mindössze két-három méteresek... - és találkozásuk pontján irdatlan törzs indult a vízfelszín felé, majd a víz alá - ahol természetesen semmiféle domb nem volt. Növényünk magassága mostanra jócskán meghaladta minden környező épületét, vetekedett a parti dombokkal, féktelenül mulatva kacsintott le a parti fákra.

És árnyékba vonta az Országházat.

Na kérem, ami ezután következett, az már tényleg a katasztrófaelhárítás volt, a maga teljes valójában. Innentől maga a Kormány vette kezébe az ügyet, a katasztrófaelhárítás, a polgári védelem, a rendőrség, a hadsereg, a tűzoltóság, a mentőszolgálat, és egy dunaparti lokál kidobóembereinek bevonásával. Nyugalmat kérek, komoly dolgokról beszélünk. Utóbbiakat arról faggatták, hogy nem látták-e az éjszaka folyamán az almafát növekedni, nem voltak-e szemtanúi-e a ritka természeti jelenség pontos folyamatának. Sajnos azonban, a sűrű esőfüggöny miatt...

A számítógépek lázas zúgásba kezdtek, és felbúgtak mind a nyomtatók. A Hatóságot elmarasztalta a Felsőbb Hatóság, amiért félmunkát végzett, és nem irtotta ki az almafát, amíg lehetett. A hadsereg Vezérkara készenlétbe vágta magát. Összeült a kormánytanács, hogy határozzanak az almafa felől. Az ítélet egyértelmű: valahogyan ki kell pusztítani, mivel még a látszólagosnál is sokkal veszélyesebb.

Tűrhetetlen közlekedési akadály a folyam kellős közepén!

Valószerűtlen megjelenésével rontja a városképet!

A tövében álló épületeket a nap javarészében árnyékba borítja!

Eltakarja, beárnyékolja az Országházat!

És főleg, óriási almák hullanak róla, a vihar által lerázott levelekről nem is beszélve!! Ezek a potyadékok aztán rothadásnak indulnak a vízben, környezeti ártalmat okozva, és lentebb, a vízlépcsőnél eldugíthatják a felépítményt, műszaki hibát okozhatnak. Beláthatatlan károk.

További gond, hogy mit kezdjenek a sok tonnányi elázott, félig rohadt almával, elszállítása költséges, satöbbi, stb.

Csapás ez a fa, kérem, a legteljesebb mértékben.

A Kormány a fa megsemmisítésére javaslatot kért a Vezérkartól és minden számításba jöhető illetékességtől. A közvetlen katasztrófa megelőzésére pedig elrendelték két hatalmas acélháló kifeszítését a Dunán, a vízen lebegő almák felfogására.

Hogy miért kettőt?

Na várjatok, mindjárt elmondom. Ha kifeszítenek egyet, az ugyan felfogja az almákat - de mi lesz a számottevő dunai hajóforgalommal? Ezért kell kettő. Egy felfogja az almákat, amiket aztán a háló tövéből az állami hajók szorgalmasan gyűjtögetnek - és adott időpontokban ezt a hálót leengedik, hogy a hajók átmehessenek rajta. Ilyekor jópár rohadt alma továbbevickél... de jön a második háló!! Ez megfogja őket, jönnek a további állami hajók, kihalásszák őket mind, és máris le lehet engedni a második hálót, mehet tovább a hajóforgalom! Nemhiába, okos fából faragták a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztériumot...

Az Országház alatt, a rakparton teherautók igyekeztek a hálófeszítés helyszíne felé, hogy óriás gépdarukkal azokra szórják át a mocskos víz áztatta almákat, és aztán elszállítsák mindet - bizonyos feldolgozási eljárások után vágóállatok takarmányozására talán alkalmasak lesznek... Odabent az Országgyűlés és a Kormány a Vezérkart fogadta, hogy együtt kiötöljenek egy elfogadható, minél költségkímélőbb megoldást a faelhárításra.

Lent a vízen apró motoroshajók próbáltak versenyt futni a teherautókkal, majd cirkulálták körbe szemtelenül a Fa hatalmas törzsét - fedélzetükön tudós professzorok ültek, a hazai biológusok legjava, mind az almafát csodálta, vizsgálta, méregette, a tényekről és lehetőségekről fennhangon vitatkozva, vagy csendben töprengve.

Az Országházban pedig folyt a munka...

Mindenekelőtt, professzor úr, hogyan lehetséges ez?

Nos, a válasz kézenfekvő, minthogy a növényeknek az élethez, növekedéshez alapjában véve csak három dolog kell - víz, fény és levegő. Minthogy az utóbbi kettőnek a Fa bővében van, mióta a vízfelszín fölé hajtotta ágait, a vízben pedig sosem szenvedett hiányt, mostanra a három éltető elemből a forrásai gyakorlatilag kimeríthetetlenek lettek - így aztán bőven van miből tovább és tovább építenie tömegét. Ennél pontosabb, tudományosabb válasz természetesen csak a mindenre kiterjedő laboratóriumi vizsgálatok után várható. A kérdés már csak az, hogyan pusztíthatnánk el a növényt...

Kivágni. - Hogyan? A törzs olyan vastag, hogy nem létezik semmilyen gépesített módszer, amellyel ezt megvalósíthatnánk. Túl késő; ha a Hatóság idejében szólt volna...

Felgyújtani. - Ez nagyon szép; a víz feletti rész ellen! De a víz alatti rész sosem fog elégni, ezt a Képviselő Úr beláthatja...

Felrobbantani. - Micsoda ötlet! Ragyogó! ...Ám a harcászatban, robbantgatásban járatos tábornok urak hamar lehűtötték a kedélyeket: víz alatt nem olyan egyszerű robbantgatni, ekkora tömeget meg éppen lehetetlen. Ha ennyi robbanószert helyeznének el búvárharangokban, a költségek iszonyatosak lennének, amellett a hidraulika, hidrosztatika, és hidrodinamika idevágó törvényei miatt egy ekkora robbanásnak vízben sokkalta félelmetesebb következményei lennének, mint levegőben - hogy csak egyet említsünk, el lehetne búcsúzni a két kifeszített hálótól, sőt talán a vízlépcsőtől is...

Légitámadást indítani a fa ellen. - Brilliáns ötlet, Tábornok, de még mindig nem tudjuk, hogy a víz alatti részt ugyan milyen fegyverrel lehetne kiiktatni...?

Így tanakodott a sok lángész, mikor a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Miniszter csendesen közbevetette brilliáns ötletét.

Harcoljunk egy természeti erővel szemben természeti erővel. Szereljünk vastag és nagyon magas fémrudakat a fa tetejére, majd várjuk, tűrjünk, és pucoljuk a vizet - a legközelebbi viharig. A villámcsapások majd megteszik a dolgukat.

A fa derűsen állt a folyam kellős közepén, mintha mostanra már legyőzhetetlensége tudatában lenne. A napfényben sütkérezve töretlenül fejlődött tovább, óráról órára hatalmas almák tízezreit szórva a vízbe.

Azonban az almátlanítással megbízott Államtitkár sem tétlenkedett: kitalálta, hogy a háló mellett idővel hatalmas darálógépeket lehetne alkalmazni, melyek szétforgácsolnák az almákat, leveleket, így aztán nem lenne többé probléma a vízlépcső eldugulása. Igen ám, de mi lesz a rothadási folyamattal? Nos, azt késleltetni kéne, mondjuk a határig, onnantól már a másik ország baja, oldják meg ők! Ragyogó ötlet - de hogyan késleltethetnénk a rothadást? Hát, például, kivesszük az almákat a vízből egészben, teherautóval átszállítjuk őket a vízlépcső szakaszán, majd hajóra rakjuk őket, és így úsznak a határig, elkerülve azt, hogy a vízben rohadjanak, megzavarva a folyam ökológiai, biokémiai egyensúlyát. A határnál aztán bele lehet borítani az egészet a Dunába, és így elkerülhetnők a tetemes elszállítási és feldolgozási költségeket. A daráló ekkor el is maradhat. – Ó, Államtitkár úr, az illetékes Országgyűlési Képviselőbizottságnak a darálós ötlet tetszett! Felháboríthatnánk a szomszéd országot, ha darálatlan, vízlépcsődugító, vízen és levegőn majd ismét vízen elrohasztott óriásalmákat küldenénk át nekik a Duna hátán; még azt hinnék, valami bajunk van velük...! Viszont egy kis darált alma fel sem tűnik senkinek. Vagy ha igen, hát legfeljebb a műszereknek, a kutatóknak: ez így nem oly felháborító, mint a szemmel látható almaár. - Ez esetben pedig egy harmadik hálót, és a darálóüzemet elhelyezhetnénk a határ előtt, vagy éppen, környezetvédelmi szempontból, a darálást a hajón, szállítás közben is elvégezhetnénk, elkerülve ezzel a folyami halak nagy tömegének szükségtelen felaprítását. Az a néhány még belefér, amit az almákkal együtt húzunk ki a vízből jelenleg is... Harmadik alternatíva, ha az almákat már a vízlépcső előtt megdaráljuk, majd az őrletbe nagy mennyiségű vegyi tartósítószert juttatunk - lehet olcsó, egészségre fokozottan ártalmas, betiltott, fölöslegessé vált készlet is, hiszen nem emberi élelmiszer tartósítására kell - és ez késleltetné az almapép rothadását, legalább a határig.

Helikopterek közeledtek a fa felé, fehér hasukon szikrázott a napfény. A lombkorona felé vették az irányt, majd lassítottak, lebegve közelítettek. Az ajtók félrecsusszantak, munkaruhás emberek hajoltak ki a gépmadarak hasából biztosítókötél nélkül, kezükben vasrudakkal. Megkezdődött a villámhárítók, helyesebben inkább villámfogók felszerelése.

Az egyik munkás, nagydarab, bajuszos férfi pedig elhatározta, hogy ő bizony visz haza a családnak egy óriásalmát, mutatóba!

Nem ehető az, aszonták a Tévében! - Így szólt egy másik munkás. Majd egy harmadik rákontrázott, hogy bizony, hogyne volna ehető, csak amit ebből a mocskos vízből kifognak, több óra ázás után, az nem ehető! Mire a negyedik rákérdezett, akkor bizony miért nem itt fogják fel az almákat hálóval, aztán viszik a csarnokba eladni? Szó szót követett, nagy vita kerekedett a helikopterban.

A nagydarab, bajuszos munkás pedig nagy dérrel-dúrral megragadta a villámhárító nyolcadik elemét, és kihajolt, hogy odacsavarozza a hetedik tetejére, majd a feladat végeztével még jobban kihajolt, hogy elkapjon egy almát. Csakhogy az az alma, az hiába tűnt szép érettnek, nem akarta sehogyse elengedni a fát, olyan erő tartotta a helyén, mintha becementezték volna! És hogy, hogy nem, a dolog vége az lett, hogy a munkás lábai a helikopter padlója helyett már a levegőben kalimpáltak, gazdájuk pedig két karral kapaszkodott az öles almába, holtsápadtan. Dehogy akarta ő már, hogy leszakadjon az az alma!

A helikopter pilótája nagy sebbel-lobbal cselekedni kezdett. Hirtelen megdöntötte egy kissé a gépet, és közelebb csusszant a levegőben a bajbajutott munkáshoz. A rotor által keltett szél pedig, a munkás súlya mellé, megadta a kegyelemdöfést az acélkemény almaszárnak, a bajuszos munkás ordítva zuhant alá a mélységbe, és vesztére, még mielőtt a vízbe érhetett volna, összetalálkozott röptében az egyik ággal, ráadásul zsákmánya is a fején koppant - így hát halálra zúzta magát az almafán.

Eljött pedig az az este, mikor a Miniszterelnök a Tévében nyilatkozott a fáról. A Tévé megkérdezte tőle, mire számíthatunk az almafával kapcsolatban, a Miniszterelnök pedig azt felelte a Tévének, hogy már csak egy éppoly viharos éjszakára várunk, mint az a szerencsétlen emlékű volt, mikor az almafa ily hatalmasra növekedett. Ha így lesz, hamarosan alighanem megszabadulhatunk a gaz almafától, amely már emberéletet is követelt!

Ekkor a Tévé kapcsolta a Bölcs Jóst, kinek szavára mindenki adott, és napi rutint, hétvégi programot, kirándulást és nagymamalátogatást, szállítást, kereskedelmet, repülőutat, egyszóval mindent szavai szerint terveztek a jövőre az egyszerű emberek: kapcsolták az Időjárás Jelentést. A Jós, minthogy a Jelentést ezúttal élő kapcsolásban a Miniszterelnök is hallgatta, igyekezett kitenni magáért; bonyolult magyarázatokba fogott a frontokkal kapcsolatban, kezével követhetetlen mozdulatokat tett a műholdfelvétel előtt, amelyet mindig a háta mögé vetített a Tévé, amelyet azonban az Időjárás Jelentés mindig a kritikus helyen takart el túlhízlalt testével - egy szó, mint száz, feltétlenül beígérte a Miniszterelnök Úrnak azt a vihart.

Nos, valóban, minek szaporítanánk a szót, tévedett, mint általában. A vihar csak harmadnapra jött, akkor azonban mintegy engedelmeskedett a Miniszterelnöknek - éppoly hatalmasra kerekedett, mint azon az éjszakán, mikor a fa elhatározta: nem rejtőzik többet, hanem fennen hirdeti majd önnön legyőzhetetlen nagyságát.

Vad szelek tépték a parti - és vízi - fákat. A várost több négyzetkilométeren beterítették a szinte abrosznyi méretű almafalevelek. Az angyalok lábvizében fürdőzött minden élő és holt test, Dunán innen és túl. Maga a vén folyam alig érezhetően megdagadt, és a nappalinál jóval vadabb iramú hömpölygésbe fogott - az almafát természetesen nem moccanthatta többé egy centiméterrel sem. Villámok cikáztak, csapkodtak a villámhárítókba, a folyam mindkét partján...

A Hatóság álmatlanul ült a háromlábú konyhai széken, szomorúan bámult ki az ablakon a Duna feletti égiháborúra, és titokban drukkolt az almafának.

A parton, szigorúan lezárt, fegyverrel őrzött, elkülönített területen állt az öreg Tábornok, testén tetőtől-talpig vízhatlan olajzöld köpeny, jobbjában olajzöld katonai látcső. Mellette állt a Miniszterelnök, és kezével szemellenzőt formálva kémlelte az eseményeket, majd elkérte a Tábornoktól a távcsövet egy pillanatra. A Tábornok másik oldalán állt az ifjú zseni, aki a villámhárítós bravúrt feltalálta.

A mennykőcsapások egy fél percre szüneteltek - kibírhatatlanul hosszú idő volt ez az elkerített területen várakozó kiváltságosok és illetékesek csapatának - majd két hatalmas villám vágott bele egyenesen az almafába. Dörgésüknél hamarabb hangzott fel a parton az üdvrivalgás.

Majd csend lett, halálos csend.

A hatás elmaradt...? A fának kutya baja.

Újabb tétova villámok cikáztak a túlparti dombok felé - majd ismét egymás után két hatalmas villám vágott a folyó közepe felé fülrepesztő dörgéssel. Három. Négy.

A fának pedig kutya baja, sőt...

Sőt, mintha az előbb az a jobb oldali ág még nem takarta volna el annak a katedrálisnak a legfelső tornyát...

Őszöreg professzorok rohantak elő, kishíján fellökve a Miniszterelnököt, és a korláthoz nyomakodtak. A Miniszterelnök szeméhez szinte hozzánőtt a távcső. Az üvegre festett mértékeken által világosan láthatta, mi történik...

Ez lehetetlen, kiáltozták a professzorok. A fa asszimilálja a villamos energiát! Node hogyhogy? Ilyen nem létezik, kérem, ez márpedig lehetetlen!

Nos úgy tűnik, jegyezte meg a legöregebb professzor visszafelé baktatva, egyik természeti csapás a másik számára nem csapás, sőt, barát...

És mindegyre újabb és újabb villámok csaptak az almafába. A Miniszterelnök és a Tábornok mérhetetlen dühvel fordultak jobb felé... A jobbjukon álló ifjú zseni pedig a föld alá süllyedt. Térdig, derékig csusszant le anélkül, hogy megnyílt volna alatta a föld, majd csak a válla látszott ki. Végül a feje búbja és eltűnt - egészen elnyelte a föld. A villámok egyre csak csapkodtak...

Másnap még késő éjjel is narancsvörös világosság áradt ki a Miniszterelnöki Hivatal Üléstermének Ablakaiból. Odabent Tervet Szőttek.....

Másnap felvirradt a Cselekvés napja. A város alatt a parton már hegyekben álltak a rothadó almák, elszállításra várva. A hálókat sem győzték tisztogatni, a zsilip mindkét oldalán hajók tucatjai vesztegeltek. A Kormány felkészült rá, hogy szükség esetén minden lehetséges pénzeszközt mozgósítson.

A metróalagútból indultak.

Munkások százai, tán ezrei vágtak bele a hatalmas terv kivitelezésébe. Darukat állítottak fel a metróállomás mellett, a metró építése óta nem használt hatalmas aknák fedeleit megnyitották, és a darukkal munkagépeket eregettek alá a mélységbe, egyiket a másik után, levegővételnyi szünet nélkül, tömegével. A munkások, a gépek, a lelkes önkéntesek nekiindultak, hogy robbantással, géppel, szerszámmal, kézzel utat vájjanak a föld alatt. Másnapra már tízezernél többen dolgoztak az aranykeresők megszállott munkatempójában ebben a különös, terméketlen bányában.

Ezalatt a Központi Fizikai Kutatóintézet kapuinál katonák jelentek meg, gépfegyverekkel, szigorított, biometrikus beléptetőrendszerekkel - jelezvén, hogy odabent szigorúan titkos, rendkívül veszélyes, a Nemzetbiztonságot érintő Kísérletek zajlanak...

Mélyen a Duna alatt az első munkagép váratlanul beleakadt egy két méter vastag gyökérbe, amely azonban csak szőr volt az almafa gyökerén... A munka nem akadt el. Mindenki tudta, mit fognak idelent találni, és azt is, hogy pontosan hova és mekkora üreget kell ásni. Fent a felszínen három utcát lezártak a lent kitermelt kövek ideiglenes raktározása miatt...

Három hétig zajlott a serény munka, szakadatlanul, éjjel, nappal. A huszonkettedik napon aztán vasúti szerelvény gördült be a Központi Fizikai Kutatóintézet kapuján, minden kocsiján állig felfegyverzett katonákkal. A vagonok fala több réteg vastag acél, kicsi, lőrésszerű ablakokkal... Az udvar egyik végében felemelkedett egy motoros garázskapu, és egy rámpán egy lánctalpas kocsi gördült le csigalassúsággal, rakfelülete ponyvával letakarva, két oldalán gyalogos katonák kísérték...

Ezalatt, egy másik vasút, egy nehézipari üzemből, jóval szerényebb körülmények között, elindult, hogy a helyszínre szállítson egy, az eddigieknél sokkal vastagabb, erősebb, masszívabb hálót, és a két hozzátartozó rafinált tartószerkezetet - egyet az egyik, egyet a másik partra...

A páncélvonat, miután felrakták rá a lánctalpas járgányt, elindult a város egyetlen olyan vasútállomása felé, amely mellett, közvetlen közelben, a felszínen, ott fut az egyik metróvonal...

A vájatból tárna, a tárnából hatalmas csarnok keletkezett. A hideg dermesztő volt, a nyirkosság csontig hatott. Az emberek több váltás zsebkendővel törölték a vizet arcukról - de dolgoztak tovább. Munkájuk közben sok méter vastag gyökereket kellett kerülgetni, a kisebbeket ki is vágták láncfűrésszel.

A hálót szállító vasút megérkezett rendeltetési helyére. Lekapcsoltak két hatalmas kocsit, egy maradt a mozdony mögött. A megrövidített vonat vasúti hídon, kerülőúton ment át a túlpartra megmaradt rakományával. Szorgos munkások láttak neki, hogy mindkét oldalon felépítsék a háló tartószerkezetét az előregyártott elemekből. Óriási toronydaruk emelgették a több tonnás vasöntvényeket, apró gyufaszálként hajladozva az almafa árnyékában...

A Közlekedési Vállalat szerelőcsarnokában egy régi, ócska, graffitikkel agyoncsúfított metrókocsit csupaszítottak le alvázig, majd két motoroskocsi közé kapcsolták, és átszállították a pályaudvarra, ahol a páncélvonat várakozott szigorúan őrzött terhével.

A zseniális Államtitkár úr, aki a hálókezeléses feladatokat eddig is ragyogóan látta el - bár a daráló végül is nem készült el, és a megrendelt több tonnányi vegyszer a parton várakozott, a rosszul szigetelt tartályokból orrfacsaró bűzt árasztott kifelé -, nos, ő felügyelte az új háló, illetve Háló felszerelését, minthogy az részben az ő tervezése volt. Az asztalitenisznél alkalmazott háló adta neki az ötletet egy olyan Háló készítésére, amely képes ide-oda csúszkálni - nem oldalirányba, hanem előre hátra a folyam hosszában, több mint ötven méteren. Csúszását hatalmas fékpofák lassítják szükség esetén, melyeket vízhűtéses rendszerrel védenek a túlhevüléstől - víz van bőven...

Fegyveres katonák szálltak az első és hátsó motoroskocsiba. Majd újabb katonák kíséretében a vonat belsejéből újra előbújt a lánctalpas szörnyeteg; rakteréből daruval áthelyeztek egy hermetikusan lezárt, Hatóság által lepecsételt acéltartályt a középső, lecsupaszított metrókocsiba, amelyen mind a négy sarokban katonák foglaltak helyet - biztosítókötél vagy bármi más olyan szerkezet nélkül, amely meggátolná, hogy menet közben véletlenül lepotyogjanak a raklappá csupaszított metróvázról. Még a darukezelő mögött is fegyveres katona támaszkodott a kis fülkében, az esetleges szabotázst megakadályozandó, éberen, készenlétben cigarettázva.

A metróforgalmat aznapra teljesen leállították két vonalon is. A felszíni közlekedés túlzsúfoltsága leírhatatlan volt. A szigorúan őrzött szerelvény szinte sétatempóban eldöcögött az egyik központi állomásig, ahol váltókkal átterelték a másik metróvonalra - innentől az útja egyenesen a föld alatti, gyökerek közé épült csarnokig vezetett. A munkások ugyanis, a feladat végső fázisaként, síneket fektettek egészen a csarnok közepéig, a mérnökök által előzetesen hajszálpontosan megjelölt helyig. Azután katonák özönlötték el a föld alatti területet, a munkásokat és a gépeket mind kizavarták egészen a metróállomásig, és sorfalat álltak a legfurcsább metrószerelvénynek...

Azután kezdődött a játék elölről. Amit kiástak, most be kell temetni! Na, ezen a ponton aztán az önkéntesek nagy része eldobott ásót, csákányt, és meg sem állt hazáig. A katonák, mielőtt a munkásokat visszaengedték az alagútba, két méter vastag vörös vonalat festettek a csarnok bejáratához. A vonalra rálépni is tilos, nemhogy átlépni rajta!!! A munkások jöttek, a katonák mentek - néhány őr maradt csak, huszonnégy órás váltásban, meg természetesen az élesített riasztórendszer. A munkások pedig nekiálltak visszahordani a sziklát, hogy befalazzák a metrószerelvényt, és feltöltsék a járatot, a piros vonaltól egészen a metróállomásig...

Mikor a dolgok idáig jutottak, az öreg Tábornok, aki a Miniszterelnöki Hivatalban ücsörgött, várva a fejleményeket, telefont kapott: az Ököl Egyes a helyén van. Ő pedig továbbította a hírt: még négy nap, Miniszterelnök Úr.

Ezután következett a Tévé tájékoztatása. A Tévé pedig tájékoztatta az embereket; természetesen a Tévé páratlanul szenilis volt, folyton elfelejtette a rábízott hírek részleteit, helyette más dolgokat mondott, össze-vissza beszélt - így hát nem csoda, ha az emberek nyugtalansággal várták a fejleményeket.

Főleg, mivel időközben az ivóvízellátás is akadozott, a napi - nagyon óvatos becslés szerint - kilencszázezer darab kétkilós alma miatt. Hogy valójában mennyi almát adott a fa, azt már valahogy senki emberfia meg sem tudta számolni... A központosított almagyűjtés fejetlenül széthullott, harmincnál több különböző helyen tároltak már almákat, teherautókkal szállítgatták ide-oda rendületlenül - néha egy "raktárat", part menti bűzlő szemétdombot kétszer is megjárt egy-egy rakománnyi alma. Az Államtitkár úr kezéből kezdtek kicsúszni a dolgok. Végül aztán a Hatóság megállapította, hogy a helyzet tarthatatlan, mivel a legkülönfélébb állatok lakmároznak elriaszthatatlanul az almakupacok felett, ezrével gyűlnek, tízezrével szaporodnak, és betegségeket terjesztenek, veszélyeztetve a vágó- és háziállatok, sőt az ember egészségét is. Így tehát a szeméthegyeket fel kéne gyújtani. Az Államtitkár örült, hogy egy gonddal kevesebb, így tehát a felgyújtást megkönnyítendő hozatott jópár hordónyi fűtőanyagot, majd a dombokat meglocsolták, és - hessegetni hiába is próbálták volna őket - a vadállatokkal együtt felgyújtották. Az egyik kocsiban a fűtőanyag véletlen baleset folytán felrobbant, három ember meghalt, kettő megsebesült - ráadásul az Államtitkár rendelhetett új fűtőanyagot. A környéket napokig fekete füst fojtogatta.

Mikor pedig a füst végre teljesen eloszlott, jópár kilométerrel feljebb, a Miniszterelnöki Hivatalban telefont kapott az öreg Tábornok. Komor arccal meredt a kagylóba, majd letette, és így szólott: minden kész, Miniszterelnök Úr.

A helyzet tarthatatlansága miatt nem is húzták soká a végrehajtást - azonnal nekikezdtek.

Az almafa önnön nagyszerűségének gondtalan, derűs tudatában állt a Duna közepén, mérhetetlen sok köbméter vizet kiszorítva, és boldogan ontotta magából a hatalmas, pirospozsgás, érett, édes, húsos almákat. Semmi más nem zavarta idilli, adakozó nyugalmát, csak néhány újabb szemtelen hajó, melyekből furcsa fémkupolákat eregettek a vízre. Búvárok tüsténkedtek odalent, ki tudja, milyen céllal - az biztos, hogy nem almát szedtek -, a fémkupolák pedig nekiindultak lefelé, ahogy robbanómotoros csörlők bőgtek fel a hajókon; nekiütődtek a fa törzsének, majd végleg megálltak, mind egy magasságban. A víz tetején bóják jelezték, melyik hol található. A hajók odébbálltak. Messzire mentek, láthatáron túlra. Semmi más vízijármű nem látszott közel s távol, a Duna háta és a part kihalt, elhagyott volt. A rakpart üresen állt, villogó lámpájú rendőrautók álltak keresztben a lejáratoknál. Hideg szél borzongatta meg az almafa koronáját. Súlyos, nyomasztó csend ült a városra az almafa körül. Várakozó csend.

Hirtelen iszonyatos remegés rázta meg a földet, vizet az almafa körül, oly hatalmas, melyre nem számíthatott a fa - sem természeti, sem emberi erő nem képes előidézni ilyet! Hogy, hogy nem, mégis megtörtént. Az almafa pedig érezte, hogy sok-sok méternyi mélységbe lenyújtott masszív gyökerei egy darabon szétszakadnak valami érthetetlen, felfoghatatlan, elképzelhetetlen, kezelhetetlen erő hatására. Támaszték nélkül maradt. Ugyanakkor a különös fémharangokból is csipkedő robbanás tört elő, amely elvégezte a munka megmaradt részét. A gyökér nélkül maradt almafa talajt vesztett, és nyögve beledőlt a Dunába. Az atomrobbanás borzalmas rengése csak egy pillanatig tartott, aztán vége lett, de következményei még sokáig tartottak; hatalmas árhullámot indított a Dunán, melynek tetején ott úszott a megcsonkított almafa - élettelen gyökereit hátrahagyta a földbe ágyazva. Az árhullám elöntötte a partot, fákat tört szét, közlekedési táblákat döntött ki. Repülőgépek érkeztek a magas égből, szinte zuhanórepülésben buktak alá, és a Tábornok elképzelését megvalósítandó, rakétákat lőttek ki a víz színén lebegő fára. Megszaggatták törzsét, többhelyütt végigrepesztették, több darabot ki is robbantottak belőle, majd meredeken felhúzták orrukat, és visszatértek a felhők közé.

Az árhullám elképesztő sebességgel haladt a fával, pillanatokon belül elérni készült az Államtitkár hálóját. Helikopterek érkeztek az Országház irányából, ajtajuk kinyílt, de gyomruk munkások helyett most katonákat rejtett. Lángszórókkal támadtak a fára, és több helyen meggyújtották zöld lombjait. A Duna vize sok helyütt eloltotta a lángokat, de a megmaradt tüzek egyre tovább terjedtek.

Végre a fa elérte a hálót, az árhullámmal együtt. Nekiütődött. No, olyat még nem láttatok! Fékpofák szikráztak iszonyatos csikorgással. A fán lassítottak, de a vízen nem tudtak. Az keresztülömlött a hálón, hátán húzta volna az almafát. A fa iszonyatos súlya felülről nyomódott neki a hálónak, és oldalirányba elhajlította azt. A háló víz alá került, rajta a fa megakadva - így birkóztak a gigászi erők, míg végül a fékek feladták a küzdelmet, elengedtek, és az egész acélháló egy darabban kiszakadt a tartószerkezetből, együtt haladt tovább a fával.

Mindez egy pár másodperc alatt zajlott le. És a fa, halálában is győzedelmesen, továbbindult. Egyenesen a vízlépcső felé...

Innentől nem volt erő, ami feltartóztathatta volna. Az eredeti két hálót csak almafogásra tervezték, azokat úgy sodorta el, mint a pókfonalat. Az ár ereje mit sem csökkent a megtett kilométerekkel. Hatalmas erővel vágódott neki a vízlépcsőnek. Milliárd tonna víz zúdult az erőműre, az almafa ehhez csak ráadás volt, furkósbot a barbár víztömeg kezében.

No hát, nem csoda, hogy mikor az ár levonult, vízlépcsőnek nyoma sem volt. Olyan egyenes lejtésű partszakasz alakult ki a helyén, hogy máig csodájára járnak az emberek!

Az ár pedig lassan eloszlott, a fa elégett, széttöredezett - darabjait a határon innen és túl hajók ezrei gyűjtötték össze, száz kilométernyi szakaszon, több heti munkával.

Így esett, hogy a világ legjobban termő almafáját végül akkora költséggel vágták ki, melyből bárki millió tonnányi almát vehet a piacon. No és hát végül, se fa, se alma. És ezzel vége a mesének, most menjetek szépen aludni, addig se robbantgattok!