Bujdosó

1. A Ház

BUJDOSÓ Jánosnak hívnak engemet, s ha megengettetik, elmondanám a történetemet.

EGYSZERŰ, szürkefényű hétköznap délelőtt tellett, semmise jelezte, hogy fenekestől fordulni s változni fog az életem. Mert hát az emberi sors viharai nem úgy gyünnek, mint az időjárásé, hogy meggyűllik a haragosság odaföl, s utána reászakad az emberfőre, hanem nyomtalanul közelg; ha gyűllik is harag az égbe’, azt a halandó meg nem láthatja, hanem legfölebb csak érzi valami riadt, állati sejtelemmel, mely ellen az ész tiltakozik s nem engedi a tudat küszöbire.

Ez az egy szerencséje az örökké borúlátó embernek: őt legalább bármikor készen éri a baj.

Azon a délelőttön én is úgy voltam, mint akinek semmi gondja a világon, ippeg csak tikot kotlasztottam vólna, azzal vesződtem. Reáborítottam a lillikre a kast, de nem nyughatott, kárált csak egyre, pedig saját édes tojását tettem alája, mert nem szeretem csalni a jószágot. Mégse akart megkotlani, csak dombérozott, löködte a kast egyre, hiába mormogtam néki, hogy nyughasson el.

Jóapám Kétpón szomszédolt, és hogy éppen erre a baromfi-ribillióra tért be a kiskapun, ahogy meglátott, egyből reámszólt:

- Mit zsarolod azt a tikot, töki? Hát miért nem vetsz néki rendes nyoszolyát be az ólba, ahogy én szoktam? – De láttam a szemén, hogy már lett az öregbe pályinka szépen. – Ott elkotlik... No, engedd csak békére, oszt gyere fel a tórnácba, hoztam jóféle gyümölcsöset! Asszonyos pályinka, úgy hízeleg, a könnyedet kisajdittja!

Ezen mán én is felvidultam, apám előtt szöktem fel a lépcsőn s már vetettem is a két kupicát az asztalra. Tényleg édes, gyümölcsös volt, már a kannából illanó szaga is, ahogy jóapám töltött kétfele.

- Isten Isten!

S ittunk.

- Aztán hány a kettő odaát Kétpón?

- Rosseb megeszi a dólgukat, azok is egyre panaszkodnak mindenen, főleg az öregek, pedig azok még látták a régi világot, meg az Armageddónt! Énnekem ugyan sorolhatják...

S ittunk megint.

- Felőled az egész világ elsüppedhetne a gyehennára, csak a magad része megmaradjon – szóltam, kissé élesebben a kelletinél.

- Megvan mindenkinek a maga nyűgje, Jancsi – legyentett. – Oszt a mienk kinek számos, ha nem pont ippeg csak magunknak?

Erre mán inni kellett. A kerek falutól fölfórdulhattunk volna, de ebben inkább hibádzott jóapám nehéz természete, mintsem a falunépe szenvtelen kevélykedése. Nemigen jött ki senkivel, az utcából sem. Édesanyám, aki a békítő követ volt jóapám számára a szomszédság és a saját szive felé, már meghótt elébb, s idősb leánygyermek nem lépett a helyibe, mert egyke vóltam én, mint az ujjam, testvérrel nem áldott-vert az ég.

- No – sandított az öregb Bujdosó a tyúkudvar felé. – Hát csak vessél nyoszolyát annak a tiknak, s egykettőre elkotlik.

Szerettem én mindig a munkát, csak a feleslegestől irtóztam, amit pedig apám olyan jó érzékkel bírt erőltetni.

- Vessen neki nyoszolyát a mándruc! – csattantam reá. – Minek cselédkedjek véle? Sze ha leborítja az ember kassal, elébb-utóbb megkotlik az, úgy megy a szomszédba’ is mindenhol!

- A szomszédba, a szomszédba, a varjú kőltözzön! – vágott vissza. – Ez itt az én házam, nem a szomszéd!

- Hiszen ha feledni tudnám egy percre!

Az öreg felállt egész hirtelen, elborult szemmel, sze tudta, hogy igazat szóltam.

Bevonult pályinkástól az első házba. Így haragosodtunk össze, ilyen formán, egy ilyen kis semmiségben. S mán ott voltam, engedek neki, többet ér a béke, mint az a kis munka, összeválogatni a rongyot, meg összeütni a deszkát, aminek féltetőként alábúvik a jószág.

Követtem hát jóapámat, s szólok néki:

- No jó, hát megvetem azt a nyoszolyát annak a férgesnek, csak elébb adj még egy pályinkát!

Az öreg csak mordult, s töltött egyből, láttam, megenyhül az, csak mindig pont meglegyen, amit a fejibe vesz: amíg a külső kép nem fedi a belsőt pontra, addig gyötri-zsarolja a világot s főleg engemet. Ilyen a csillaga néki. Az emberi természet kilencágú csillagán, melyre még öreganyám oktatott meg – aki élt még, de másik fiával, mert apámat nem állhatta meg ő se – az öreg Bujdosó bizony az egyesre esik. A törvénytevő, a megmondóember ő.

Azért mégsem hagyhattam magamat teljesen sanyarítva, úgyhogy nagy hirtelen kiböktem:

- De megvetem egyhamar, meglásd, a saját esküvői nyoszolyámat is. Én leszek akkor a férfi a háznál, te meg csak az öreg!

- Mit beszélsz te? – vakkantott, de nem indulattal, inkább csodálkozva. – Ebben a házban te nem parancsolsz, amíg én élek!

- Hát mit? Fogatlan vénségként is te akarod nékünk elmammogni, hova döglesszük a tikot, de még tán a gyerekeket is?

- Ez az én házam - kiabálta -, saját két kezemmel építettem! – Tenyerébe köpött, megdörzsölte. – Építsz magadnak te is, oszt ott majd te leszel a basa!

- Épít a keserűség! – kiáltottam. – Oszt kalákába hogy kéne kötélvégen vonni a legényt, mert a kerek falu tüskéll rád? Hogy lehet valaki ennyire bikkfafejű?

- Ne beszélj így te énvelem, jófiam, mert elverlek a háztól!

- Elversz te a jussomból, majd még meglátjuk, hogy lesz az! A Király úr nekünk adta ezt a főldet s a helyet élni, a Bujdosó családnak, nem a te két pályinkától szikrás keresztszemedért!

- Mars! – kiáltott, s az ajtó felé mutatott egyikével, másikát meg ütésre emelte. Máskor is volt már ilyen, estig elbujdostam, s a szürkületre kezesen gyüttem haza, meg ő is megjámborúlt. De most mán nem tűrhettem többé, hogy csúffá tegyen, tüzelt bennem a harag s a szégyen s a pályinka is erőst; mielőtt tudtam volna, mit teszek, megsújtottam az öreget. Ippeg a szemeközibe.

Elterűlt a konyhadeckán, mint a nyúzott bőr, széttárt karokkal, mozdúlatlan. Egy pillanatig azt latolgattam, élet van-e benne, dehát nem ütöttem én akkorát, kapott ő már a korcsmában ennél sokkal takarosabbat is.

Mikor aztán láttam, hogy piheg a mellye, tudtam, már csak egy út van. Ezért kijárhatja a bírónál, hogy kitagadjon az örökéből, világ csúfjára, földönfutóvá tegyen! Nem várom meg én azt, elmegyek innen! El, világra adom magam, mindegy, merre, hisz kerek az egész úgyis s minden körbefut.

Nekiiramodtam az útnak, arra se volt gondom, hogy ennivalót vigyek magammal, egy szál ingbe, nadrágba léptem ki a kiskapun, éppcsak csizmát húztam, s búcsúzóul nagyot rúgtam abba az ördögfonta kasba, amiből az egész kikerekült, hogy a tikok kákolva hussantak szerte.

S ahogy kiértem a faluból, már nagyban járt a fejemben körbe-körbe az egész, kényszerűen végiggondoltam újra meg újra, amit tettem, s hogy miként lehetett volna, s hogy miként lesz eztán. Csakúgy, mint akinek hatos a csillaga s Oroszlán a Napja.

Oszt eszembe ötlött az is, hogy elmegyek az Elhárításhoz űrhajós katonának, dehát ott Bak havába fognak bele a kiképzésbe, addig nem kellek nékik kásapusztitónak pocsékba. A Békeőrség meg föl se vesz, oda ugyancsak megválogatják a legényt.

Szándékkal nem Szolnok s a Jászság felé indultam, hanem dél felé, a semmibe. Szarvast meg környékét az Armageddónban teljesen elpusztították, s az ottani néptelen mezők a pásztorok kemény világának adtak otthont, meg az erdőnek, amely boldogan vette vissza, ami az övé, hogy emberkéz végre nem kínozta, s a Tiszát, Köröst is jobban reáengedték nyújtózni tavaszon, mióta Magyarország újra királyság volt s a tudomány helyibe visszatért a józan ész.

Elém hoz ott, Békés fertályán valami békésebb életet a Legbelülvaló, gondoltam, vagy elpusztulok éhen, levélen rágódva, sze még tűzszerszám, de pénz sincs nálam, töprengtem már egy árokparton, úttalan utakon követve hűen az orromat, ezt igen bután csináltam!

S ahogy egyre jobban kikerekedett az eszemben és a szívemben a helyzetem sanyarúsága, úgy határoztam, kialszom egy kissé a pályinkát s majd aztán meglássuk. Lehevertem, mint a kutya, ahol voltam, a mezőn, s mán aludtam is.

Dörrenésre ébredtem. Nem aludhattam egy órát se, de az ég azalatt megfeketedett, s jőtt a nyári zápor, nyakamba zuhant, megfutamított az erdő alá.

Hogy nagy nehezen elcsendesűlt, elindultam újra, mert várni hiába vártam, elállni nem akaródzott, csendesen, békésen szitált egész estig s még egész éjjel is.

Bokor alatt háltam hát, mikor egészen megvakult a világ, s még így is arcomat verte az eső, s éjfél is elmúlhatott tán, mire korgó gyomorral, borongó szívvel, kótyagos, tanácstalan fejjel elaludtam.

Így lettem én igazán is Bujdosó, önkezemtől lettem száműzött, komor árvaság.

2. A bátya

REGGELEN arra ébredtem, hogy még mindig ver az eső, s ugyancsak ázott már a gyúnyám, bár szerencsémre a nagy meleg végett nem kellett agghodnom, hogy csontomba hatol a sajgás. Megindultam hát, előbb-utóbb csak elhanyatlik az eső, aztán megfacsarom a ruhám, megszárítkozok. Itt emberrel nemigen találkozok, meztelenül lenni, még leánnyal hemperegni is biztos vólna.

Hemperegni! Örülök, ha leányarcot látok még ez életben!

Mentem, mentem, egyre csak mentem, a gyomrom nem korgott, mán csak kavics vólt a helyén, épp csak hogy gyenge voltam az éhségtűl, de kínozni nem kínozott.

Dél fele aztán málnással találkoztam, az vendégelt meg bőven. Oly mohón vetettem reá magamat, hogy ingemet is összepirosoltam véle egyhelyütt. S ahogy az esőtől vizes málnával éhemet, szomjamat csillapítottam, egyszerre a szél megelégelte a szomorú időjárást, egy-két unott taszitással széllyellöködte a felhőket, s kisütött a Nap!

Vidámabban bandukoltam tovább, neki az Alföldnek, a fejem sajgott csak a tegnapi pályinkától.

Egyszerre azután mintha emberhangot hallottam vólna, ippeg valahol előttem. Valaki azt mondta:

- Neeeee!

Vagy épp csak fitymálólag:

- Áááá!

De egész tompa hangon, mintha nagyon buta vagy részeg ember lenne. Nem kerültem ki, pont itt van az utamban, hadd vezessen a sorsom.

S hogy szólt megint:

- Neeeee!

Mán tudtam, hogy nem ember szól, s mégis ember van előttem. A birka emberszerű hangja csapott be messziről, s ahol birka van, ott bizonnyal ember is.

Átvágtam az erdősávon, mely takarta a látványt s megszűrte a hangot, s hamarosan megláttam a fákon át a birkákat, s egy ménesnyi lovat is. Azok csendesen hajladoztak vagy csettegtek ide-oda, a ló nem bömböl csordába eresztve, mint a többi legelésző állat, de hang nélkül vált szót másik lóval is, emberrel is.

A lábam alatti recsegésre kuvasz szaladt az erdő szélére, felém szimatolt idegesen, de egy vakkantást se szólott. Pedig a gazdája háttal állt nékem. Nem az alföldi paraszt fekete-fehér gúnyáját viselte, nem is a városiak tiritarka maskaráit, de hosszú, nehéznek látszó, földig érő, sötétzöld hún köntöst. A pásztorvilág rendjéhez tartozott, s ha így volt, hát bizonnyal már hamarabb meghallotta gyüttömet, mint én a birkák bégetését. Mégsem mozdult, ahogy kiléptem a tisztásra sem, jóllehet a kutya körülugrált, s a nagy izgalomban már csikkantott is egyet-egyet; a legény mozdúlatlanul állt, összefont karokkal, elrévedve a láthatárba, felém csak hátát, s rajta hosszú, derékig érő, fekete hajfonatát mutatta.

- Adjon az Isten! – köszöntem reá, mire végre felém pillantott, de csak úgy ippeg, rám nem nézett, s morgott egyet:

- Adjiste...

Megálltam csudálni a jószágot. Alacsony lovak voltak, valami székelyes keverékféle, de erősnek is látszottak, s keveréknek tűnt a birka is, volt abba racka is, linkoln is, karakül is - „can’ardly” fajta, ahogy vén dédim mondta vólt, aki még tanúlt angolt a régi világ iskolájában, ahova erővel vitték a gyerekeket, úgy mondták.

- Oszt mi járatba? – vetette oda végül a legény, de nem nézett rám. A lovakban gyönyörködött, hát úgy tettem én is. S támadt egy gondolatom:

- Aztán van-e elég kéz a gazdálkodásba? – puhatolóztam.

Felhúzta a szemöldökét, maga elé bámult, aztán felvetette a fejét, úgy felelt foghegyről:

- Van kettő mindnek, az épp elég, a harmadik már örökké összeakadna emezekkel.

Megértettem, itt „puhatolózni” nem lehet, ezek egyszerű, nyers emberek, úgyhogy felbátorodtam:

- Úgy értettem, hogy beállnék őrizni a jószágot, ha elkélnék. Értek a tereléshez.

- Hát kutya akarsz-é lenni? – nevetett. - Az őrzi itt a jószágot, sztá van elég, ellik annyit, néha el is csapjuk.

- Hát akkor te minek vagy itt? – vágtam vissza, hogy megméregessem, milyen a természete, ha mán a pillantásomat kerűli nagy ívekben.

- Mert valahol lenni kell a világban – felelte.

- Sze én is csak azt akarok, lenni valahol a világban... – szóltam csendesen.

Ekkor végre reám nézett, felvetett fővel.

- Hát az elég baj – felelte nagy komolyan. Azután lenézett engem, tetőtől talpig, s élesen odavetette: - Majd a bátya megmondja, miféle vagy!

Így, ippeg. Én erre, mint aki még sose látott birkát, ugy fordítottam néki hátat. Nem azért sújtottam le tulajdon jóapámat, s lettem igazán Bujdosó, hogy itten is így beszéljenek vélem!

A legény láthatta, hogy alázón szólt hozzám a mi finomkodó, kétszínűsködő, falusias mércénk szerint, úgyhogy enyhültebb hangon szólt:

- No, intézkedek.

Azután tölcsért csinált a markából, s akkorát kurjantott kelet felé:

- HÉJJJÓÓHÓÓ! –, de akkorát, hogy azt hittem, akkor dobbantott a szívem utolsót.

- A bátyának szóltál? – kérdeztem rá.

Meglepve villant felém a szeme, de mán a levegőnek felelt megint:

- Nem kuvaszom az, hogy kurjongassak néki! A kisbojtárt ugrasztottam meg. Sztá pár araszt hajt a Nap, s ide is terem.

Leültem a fűre, az erdő aljába. A legény csak állt tovább a napon, szétvetett lábbal, még árnyékba se húzódott. Időnként felém pillantott, de nem szólt. Mikor a kuvasz lihegve odaügetett hozzám ismerkedni, a legény csak halkan reászólott:

- Csikasz!

Mire az odatakarodott lábához, s odaűlt lihegni. Értette a dólgát az a legény, sze tán haramiák kémje is lehetek, ne békéljen meg vélem a kuvasz, míg nem tudni: miféle vagyok...

Teltek-múltak az órák. Hát hol az a legényke mán, töprengtem. Egyre jobban éheztem isment, a málna azért mégsem szalonna meg hagyma. Tán vetnek elém valamit, meg estére jó vólna valami szállás...

S szivárványt láttunk egyszerre, magosan ívelni a táj felett. Szív-árván... csak ne szomorodjak halálra... Szív-várván, most nincs más dolgom, mint csendesedni s várni, mit hoz az élet...

A legény riasztott fel. Mintha előző gondolatomat hallotta volna meg, ételről, szállásról, így szólt:

- Aztán itt nincs pajtafedél, mint nektek a faluban! Járta van csak, hol itt, hol ott leverve, jöhet hó is, hő is, abban alszunk...

- Nekem mán nincs semmi a faluban, elbujdostam otthonról – feleltem rá, mert minek játsszam magam.

Ekkor nagyon megméregetett. Legelébb kapcsolódott össze a szemünk. Jó szúrós pillantása volt, nyólcas lehet a csillaga, de tán még Bökönc is a Napja vagy a felkélő jegye...

- Há’ mérges bort ittál te, az a bajod – szólt reám.

Legyintettem.

- Olyan kisasszonyos pályinkát ittam tegnap, épp csak csengő hangon nem dalolt.

Felröhögött.

- No, akkor rosszféle asszonytermészete vólt! Sárkány lakozott a királylányban, látom én rajtad!

Töprengtem, s végül igaza volt. Valóban „mérges” lehetett az a pálinka, rosszféle: olyan, amitől megbolondúl az ember, busong vagy veszekszik s mindig csak inni kíván még. Lámpába való szesz volt az, nem az ember lelkibe.

- Sztá hogy hínak? – kérdezte hirtelen, s még reám is teküntett hozzá.

- Bujdosó János.

Röhögött megint.

- Tréfálsz-e, vagy tényleg így mutattak meg a tűznek s víznek, mikor születtél?

- Így a, öregapám is Bujdosó vólt már, meg annak az öregei csupa. S neked, mi a neved?

- Bandi – felelte. Négy-öt évvel idősb lehetett nálam. Eszembe ötlött, talán már nem is legény, de nős.

- Milyen Bandi? – kérdeztem azért.

Magára nézett.

- Zőldruhás, most épp! – vidámkodott. – Nálunk csak egy neve van mindnek, a bátyát kivéve. Annak van vagy tíz...

Arra hallgattunk egy sort megint.

Hogy a kutyát jobban izgattam én, mint a terelés, a birka igencsak elkezdett széllyelbitangolni, de a Bandi még nem törődött véle. Gondoltam, megmutatom a tudásomat, füttyögni kezdtem nekik, majd felálltam, oszt „ne-ne-ne!” s mindenféle terelőhanggal próbálkoztam. A Bandi meg már ott állt mögöttem, mosolygott, s füttyentett végül egy sor furcsát, mintha két hangja lett vólna egyszerre, mély duruzsolás és magas csippantások egyidőben, mire a vezérkos ütemesen ügetni kezdett körbe s mögécsomóllt a nyáj.

- Így nem tudják zsiványok elhajtani – mosolygott tovább fensőbbségesen. – Nem tudják a füttyünket megtanulni, s csak arra hallgat itt minden: ló, tehén, birka, disznó, szamár, kutya, sólyom...

- Ezt mind tartotok?

Biccentett.

- Háromezer jószágot terelnek a bátya szolgái, húsz-harminc csomóba’, mikor hogy. De mind a Királyé; a bátya a számadó kigyelme.

Azzal megint füttyigetett, most a lovaknak, melyek kezedettek szertelenné lenni, hogy nem állt ott mellettük meredten.

Oszt a Bandi füttyére messziről, a távoli dombocska háta megől egyszerre nagy csujogatást hallottunk, egészen gyerekhangon. A Bandi válaszolt, de már nem olyan rettentő nagyot, mint mikor szólította a fiúcskát. S hamarosan meg is láttam, fehér inges, kurta nadrágos kiskölyök szaladt le a dombról, egyenest a Bandi felé, nyomában ősz, bozontos öreg cammogott, hatalmas fehér subában, göcsörtös, magos botra támaszkodva.

A kisbojtár odaszaladt a Bandihoz, kicsit meggyörnyedt, és fejjel kezdett nekidörgölőzni a hasának, mint a macska, csak épp nyomakodva minden erejibűl.

- Hasonmásom! – dünnyögte neki, pedig nem látszottak testvéreknek.

- No hé, mi ez a búgatás? – így a Bandi, de egy lépést se tántorúlt hátra. Beletúrt a gyerkőc szőke hajába, de aztán inkább húzás lett belőle, s úgy emelte el fejét az öléről. A gyerek nem sivalkodott; vihorgott tovább, mire a Bandi arcon legyintette, de úgy, hogy hátrabucskázott tőle. Még ettől se szeppent, de menten négykézlábra szökött, s most már fejjel az egyik nagyobbacska kostoklyónak ment neki, amire az egyből megvadult s ő is fejjel állt a gyereknek. A kutya is ott vakkangatott körülöttük, részes akart lenni a játékba valahogy. Hát nesze, a kölyök a fülit tépte meg.

Sze miféle vademberek ezek? Oszt városon reánk, az alföldi parasztra mondják, hogy faragatlanok vagyunk?

Közben a csimbókos öreg is odaért hozzánk. Hatalmas nagy darab ember volt. A Bandi reáfordúlt, mint a Napra, összefonta két karját a vállára, s úgy hajolt egészen mélyre, varkocsa nagyot röppent. Arcával nem alázkodott a föld felé, de a bátyára nézett. Az öreg csak boccantott, s atyailag érintette a legény vállát, amint az egyenesedett föl.

- Ez itt szolgálni akar – mutatott felém a Bandi, de a bátya már engem nézett.

Ő nem kerülte pillantásomat, egyből a szemem közé nézett. Nem volt benne semmi hetykeség, felsőbbködés, egészében meleg atyai szemekkel tekintett reám; csak a melegség mögött ott bujkált a pusztai emberek nyers vadsága.

- Adjon az Isten, bátya – köszöntem, de én nem hajlongtam; talán nem illő, talán nem is jól csinálnám, bolonddá tenném magam. – János a nevem, és azért...

- Tudom, tudom – bólogatott. – Atyádnak szeme közibe vágtál, azért kellett elszaladnod hazulról.

Én meg éreztem, mindjárt sűllyedek el a Föld alá, hogy a másik legény előtt ezt elárulja. S abba egyszerre gyütt a bizonyosság is: hogy ez a bátya bizony egy Táltos! Hunnan máshunnan tudná, mi esett jó egy nap járóföldön is túl, négyszemközt az öregemmel?

- No jer – szólott békésen – még jó fenn a Nap, vakulás előtt a táborhoz érünk, sztá ott megtömheted a hasad.

Székelyesen beszélt, de csak úgy ippeg. Volt a kiejtésében egy csepp a régi világ rossz lelkű nyivákolásából is, de valami mélyen zendítő, nagy ősiség is.

- És majd kitaláljuk, mi leszen veled. A véred tán épp jó lesz – folytatta.

Ezt ugyan nem értettem, de rákérdezni nem mertem...

- Te nem jősz, te legény? – fordult aztán a Bandihoz. – A csillag Andris itt elvan a csikasszal, de a lovat haza es dörögtethetjük. Nyár van, ilyenkor nem kell takarékolni a biodízellel, nől mindenütt.

Rámhunyorított, de nem értettem ezt sem. Bijodízel?

– Nem, nem, én tegnap ettem jócskán – így a legény. Hát mifélék ezek, hogy napokig önként koplalnak s nem bánják?

Ilyenformán el is indultunk, elköszönés nem is hangzott senki részéről, csak menni kezdtünk, dombra fel, dombról le, a dombtetőről mintha egy falut is láttam vólna a messzeségben, s közben a bátya, a Táltos nem szólt semmit, csak bólogatott maga elé lassan, csendesen, léptünk ritmusára.

Így lettem a Táltos szolgája, aki királyi számadó kigyelme, akinek e világon nem parancsol más senki, csak a Megváltó, Magyarország felett, a hegyek csúcsán trónoló Táltoskirály maga.

3. A varázslat

A TÁBORT úgy képzeltem, hogy van ott jópár jurta (vagy járta, ahogy errefelé járta), meg mindenféle jószág, családok, gyerekzsivaly... De a valóságban csak egy rönkökkel övezett, széttaposott, fekete tűzhely fogadott minket egy barlang előtt. A barlang szájánál rőzse s katonásra hasigatott tűzifa halmosodott. Sehol egy bánatos, árva lélek.

- Na... Megérkeztünk... az Amerikai Egyesült Államokba... – dörmögte vidáman a bátya, s ezen nevetnem kellett, nem tudom, miért.

Azután kereken reám parancsolt:

- Rakj egy tüzet! Ott van rőzse ,van aprója es.

Hordani kezdtem a száraz gallyat s kisebb ágat, azután megkérdeztem:

- Papír?

- Az itt nincs! Az egészen vékonyát rakd egybe, begyullad az. Bent a barlangban, az asztalon találsz gyufát.

Hogy kialakítottam egy takaros kis rakást, bementem a barlang száján a gyufáért.

Tágas belső tér fogadott, valamerről még kis fény is szüremkedett. Körbe a fal mellett öt alacsony derékalj, a falon fogason lógott egy hatalmas óldal szalonna, egy jókora, fonott kötésű butykos, meg egy iszákban szeletelt száraz kenyér vagy talán kétszersült.

A barlang közepén asztal, rajta papírok össze-vissza, tetejükön bőrkötéses könyv, fedlapjára róva: SZÁMADÓKÖNYV, mellette egy csomag babos kártya, melynek igen megörültem – sze itt is járja akkor a babozás – s két-három doboz gyufa szétdobálva. Az asztal körül tuskók szék gyanánt. A sarokban még gyerekjátékot is láttam; csak laknak errefelé családok is...

Papír híján küszködtem egy sort a tűzzel, csak nem akart megéledni, pedig a szellő pont jó erővel fúdogált hozzá. Végül a bátya elunta bajlódásomat nézni, odajött, botját nyomta a gally közé, amire az sercegve füstölni kezdett s pillanat után nagy lángra kapott.

A bátya kihozta a butykost, s amint önállóvá vált a tűz, ráloccsintott egy cseppet; a szesz nagy döbbenéssel kék lángot vetett. A bozontos öreg azután a földre is csurrantott, majd ivott, s azután nekem is nyújtott a pályinkából. Éreztem súlyán, hogy a butykos még majdnem teli van.

Istenesen erős pályinka vólt, legalább hatvan fokos, s mégis jó, friss körteízű, falun is ritkán jutott ilyőhöz az emberfia. A Táltos látta, hogy tetszik a pályinka, s mordult:

- A Nagyúr es ezt issza, fönn Fehérvárán. Szólgálati pálinka, havi százhúsz litert gurítanak ide nekünk.

Nagyot néztem.

- Ejha! Aztán a Felséges úr nem fél, hogy szétszalad a jószág a nagy vigasságba?

- Nem sok az, elfogy ennyi ember közt, s nálunk még az asszonyok is isszák, de csak módjával. – Derűsen folytatta, botját emelgetve: - Nem szalad szét a jószág, előbb kergetem én szét a népet, ha nem tudják, mennyi a mérték! S most egyél. Van gomba is.

- Hol? – kérdeztem, hisz a barlangban nem láttam.

- Ej, de sok ész szorult beléd, öcsém! – nevetett az öreg. – Hát hol terem a gomba? - Szertemutatott. - Itt, az erdőn, mindenfele! Találsz egyhamar, rengeteg a csiperke, sze tegnapon, meg azelőtt es esett.

Összeszedtem jó két marokra valót (hisz még kalap se volt rajtam!) s visszavittem a tűzhöz.

Leraktam az egyik rönkre, vártam, hogy majd főzünk belőle valamit, de edényt nem láttam sehol, a bátya pedig ráérősen ücsörgött, pipára gyújtott. Szeme elrévedett, talán valahova a másvilágra.

- Csak így nyersen? – kérdeztem.

- Majd ha elszíttam a pipát – mordult rám az öreg.

Eltelt jó negyedóra, mire ez megtörtént, s azután szólott:

- No, vagy eszed nyersen, vagy megvárod a reggelt, akkor jő a Marika, sztá hoz bográcsot vagy az ég tudja, mit – az asszonyok dólgába mi itt nem tébkezelünk bele.

Nehézkesen felállott, térült egyet a barlangba, majd kijött, egyik kezében a szalonna, a másikban a nagy könyv s beletűzött golyóstoll. Letette a szalonnát s lezökkent.

- Lássuk. Bejelentelek az Apehnál – tréfált hunyorítva, de ezt sem értettem.

Felütötte a nagy könyvet.

- Bujdosó János vagy-e? Rövid u-val? Szül kettőezer-hetven, Augusztus három. Apja neve: Bujdosó István, anyja neve: Kovács Margó. Lakik: Tiszatenyő, Kiserdő u. 23. Végzettség: elemi tanoda, jó dicsérettel. Jól mondok-e mindent?

Én meg csak hüledeztem. Ez az ember mindent tud rólam?

Az öreg felállt, s kitartotta a karját oldalvást. Egy fél perc nem telt bele, s kis veréb szállt reá. A bátya odaemelte a madárkát a szájához, s suttogott néki nagyon, egy percen át, majd elröppintette.

Álmélkodásomra így magyarázott:

- Nekem el kell számolni mindennel a Mezőgondozási Hivatal felé. Sztá három disznyót holnap lehajtunk a faluba, azt es jelentenem kellett. Ezt hólnap reggel elkapja egy sas, sztá felfalja. Az röpülni fog egész nap, s ameddig kell, meg sem áll Budapestig. Ott leszáll egy ablakba, a hivatalnok meg tudja a regulát, kitépi az egyik tollát, annak a szárán lesz az üzenet.

Amire én még jobban álmélkodtam. Ő meg így:

- Rend a lelke mindennek. Amíg itt én vagyok a számadó, a Máni tudja, hogy nincs gondja a jószágára.

Ez a berzengetés, a Nagyúr bizalmaskodó „Mánizása”, valahogy a bátya szájából nem hangzott nagyzolónak, föllátónak, oly természetesen hatott, hisz az ember érezte a zsigerében, hogy igazat szól. Rájöttem, a ritka kilences csillaggal verte-áldotta őt az ég: sugárzik egész lényéből, hogy tudja, mit csinál, biztos kézzel nyúl mindenhez, s szinte mindig bejön a számítása.

Azután gondoltam egyet:

- Nem lenne egyszerűbb távbeszélőn szólni nékik, a faluból, ha már úgyis megyünk?

Az öreg merengett egy pillanatot, s megfelelt:

- Egyszerűbb nem lenne. Csak könnyebb.

Ezen eltöprengtem egy percet, majd a bátyára néztem, s óvatosan szóltam:

- Hogy fizetségről eddig nem esett szó, hát meg kell kérdeznem. Hálás vagyok, hogy a bátya elfogadott, hogy szállást, ennivalót adtál, de tán egy kis pénz is jár, ha már a Nagyúrnak szolgálok...?

A bátyát nem érte váratlanul a kérdés.

- Egyelőre próbáljunk meg, hogy miként válsz be. Ha rendes pásztor leszel, akkor jövő hónaptól havi hétszáz vaskoronát tudok fizetni. Ha nagybojtár, akkor négyszázat. S tizenhárom hónap egy év. Nem sok pénz, tudom, de mellé van teljes ellátás, még pályinka es, lássad. Ruhára, semmire nem lesz gondod, ha akarod, elteszed mind a hétszázat. – Felderült, s úgy folytatta: - S leányt is keresünk neked, valami asszonynak valót, mert anélkül egyszerűbb ugyan az élet, de öröme nincsen.

Jóleső izgalmat éreztem a kilátásra, s hálás vóltam, hogy a bátya még ezzel is gondol. Az meg meghalkította a hangját, s úgy szólt:

- Ha asszonynak valót nem is lelsz, egy kis cicázásra bizonnyal találsz kedvedre valót. Kell a vérfrissítés a népnek...

S hogy az életkedv nagy igenléssel szétáradt bennem szavaira, megkordult a gyomrom is. A szalonnára néztem.

- Nem eszünk, bátya?

- Megvárjuk mostmán a Jóskát, pár perc s idetalál.

S valóban, néhány perc után egy idősebb legény jött felénk az úton – nem azon, melyen mi érkeztünk, hanem ellenkező irányból. Már messziről fülig ért a szája. Ő nem hún köntöst viselt, hanem olyasmi ruhát, mint mink: fekete nadrág s fehér ing, csorba ujjal. Kalapja szürke, mögé tűzve fácántoll. Vállán fokos, oldalán tarisznya s kulacs. Cingár legény, kissé elálló fülekkel, de azért jóvágású, amennyire én azt legényként megmondhassam. Porosságán, izzadtságán láttam, hogy messziről jött.

- Új legény? Friss husi? – hunyorgott a bátya felé.

No tessék, ez is úgy fog beszélni rólam, mintha kuvasz lennék... De aztán felém is hunyorított, s melegen, belsőségesen megszorította a kezem, mintha rég látott barátja lettem volna.

- Adjisten! Jóska vagyok.

- János.

- A szalonnának is bemutatkoztál már? – S felmarkolta az ennivalót, reá se pillantva a bátyára.

- Téged vártunk az estebéddel – feleltem.

Arra csak vágott egy nagy karéj szalonnát, átnyújtotta nékem, s már falatozott maga is. Késére szúrta a szalonnadarabokat, s úgy kapta be őket.

Hogy nékem késem nem volt, én egy ideig elbíbelődtem a gomba köpesztésével, s csak rákérdeztem végül:

- Egy kést tudna adni valaki?

- Még az sincs nálad? Nekivágtál a nagyvilágnak kés nélkül? – dörmögte a bátya. – No hallod, te aztán jól elszaladtál hazulról!

A Jóska lenyalta a kését, s odaadta. Kissé megütődtem, de végül nadrágomba fentem s úgy kezdtem falatozni a szalonnát, a nyers csiperkével.

- Van odább zöldhagyma is, húzz magadnak párat!

- Hol? – kérdeztem csudálkodva. – Nem láttam, mikor a gombát szedtem.

- Mert a fű közibe nő, te nem ahhoz vagy szokva. Kapáltok mindent orrvérzésig, pedig a dudvának es helyet követel a Legfelsőbb, azért teremtette, hogy nőljön.

S hogy a barlang szájától nem messze tényleg találtam hagymát, már egészen takarosra kezdett kerekedni ez a vademberek vacsorája.

- Te nem eszel, bátya? – kérdeztem az öreg Táltost, ahogy visszatakarodtam a rönkömig.

- Mégis, jó új vagy itt, mi? – így a Jóska, megint fülig érő szájjal.

- Én nem eszem, csak vasárnaponkint, a szer kedvéért. Meg az erdőben, amit óhajtok, csipegetek, frissibe.

A Jóska fejével az öreg felé bökött, s így szólt, nagy csodálattal:

- Megeszik még olyat is, amibe más belehal! – Aztán még nagyobb komiszsággal hozzátette: - Vasárnap meg befal annyit, hogy egy hétre bőven elég, egy családnak!

- Elhallgass, te! – dörmögte kedélyesen a bátya. – Eljár a botom!

- Nem úgy van az, vén medve! Nem vagyok már kisbojtár, fejeden hasitom ketté a botodat, ha megilletsz véle!

Arra a bátya csak dörmögött vidáman, s nem szólt többet. Senki más nem mert így beszélni véle, csak a Jóska, de nem bátorságból, hanem bolondságból, amint később megismertem: bolondozott az folyton, a hetes csillagával.

Hogy megvacsoráltunk s leroskadt a tűz, behúzódtunk a barlangba. A Táltos ment legelébb, s botjához fáklyát nyomott, aminek fellobbanó, meleg fénye aztán becsalt minket, mint bogarat. Jóska gondosan hozta a butykost, s felváltva iddogáltunk belőle.

Aztán lefeküdtünk, a bátya pedig mormogni kezdett:

 

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig.

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Három angyal vigyáz reám:
egyik vezet, másik tanít,
harmadik Istenhez röpít.
Viszi az én lelkemet az áldott mennyországba,
onnan pedig reggel vissza szép Magyar Hazámba.

 Mire a fáklya ellobbant, kialudt – úgy tetszett, a Táltos néma parancsára.

Az öreg egy percen át mélyen, egyenletesen szuszogott, majd tompán horkolni kezdett.

- Heh – jött a Jóska vacka felől – egy fél perc alatt elalszik bármikor. Révületbe esik, s onnan megy tovább az álomba.

- Hogyan?

A Jóska mocorgott egy sort.

- Azt nem tudja senki. Azt mondja, hogy feloldja az énjét a nem-énben. De hogy hogy csinálja, azt még nem tanulta meg tőle senki, még az asszonyai sem.

- Asszonyai?

- Volt vagy négy-öt felesége már, ki tudja azt számon tartani. A népből már szinte mind a bátya leszármazottja, így vagy úgy, aki nem faluról jött, mint te meg én. No jóéjt!

 

SOKÁIG forgolódtam, nem bírtam elaludni. Éjfél is elmúlhatott már. A Jóska is rég nagyokat szuszogott. Végre is eszembe jutott a butykos, a szögre akasztva! Tapogatózva osontam érte, s odatettem fekhelyem mellé. Iddogálni kezdtem apránként, hátha elnyom az álom.

Egyszerre hatalmasat horkant a bátya, majd mocorogni kezdett, s hallottam, felállt, felém csoszogott. Elvette a butykost, s a szögre akasztotta fel.

Azután nem a fekhelyéhez tért, hanem egyenest vissza hozzám, s közben dörmögött:

- Csak ne szokjál rá, azt mondom...

Azután reámhajolt, hüvelykjét a homlokomra tette, s így mormogott:

- Aludj...

- Hiszen aludnék én, csak nem bírok, azért nyúltam a pálinkához, nem azért, hogy megrészegedjek.

- Dugd be a szád. Úgy. Csukd be a szemed. Aludj...

S ahogy levette kezét a homlokomról, éreztem, úgy meglassúlt a szívem, hogy menten meg is áll. A bátya visszacsoszogott fekhelyéhez, s közben már mondta is:

Most lefekszem én ágyamba,
mindennapi koporsómba.
Örözz Angyal éjfelig,
Boldogasszony hajnalig,
Öregisten mindvégig...

...eddig hallottam, itt nyomott el az álom a Táltos varázslatától...

4. Marika

VÁRTUK, hogy gyüjjön a kanász, s véle az a Marika, reggelit kerekíteni.

Jó csipős hideg vólt, hajnalon esett az eső. A Jóska újrarakta a tüzet. A bátya csak bejelentette, hogy a csürhéből három disznyót én fogok lehajtani a falura véle, s aztán hallgatott egész reggel. Nem úgy a Jóska, jártatta a száját, fecsegett a népről, mintha tudnám, kikről van szó; ő árulta el, hogy a kanászt, aki gyün, Péternek híják s hírből sem ismeri a tréfát. A Marika meg így, a Marika úgy, mondogatta egyre – talán az ő galambja, gondoltam...

S végre meghallottuk az erdőből a csürhe hangjait, s hogy a szél arról fújt, szaguk is megelőzte őket; végre aztán feltűntek az első mangalica kanok, sebesen szedve lábukat az ismerős pihenőhelyet megpillantva, s hátuk megől jött a duruzsoló füttyögés, mély hangú ember türelmetlen pattogása:

- Cö, cö... Hö, hö! Ne te, ne... Ne, az anyád teremtésit... Hozzád súttok, ha nem megyel, bitang...

S disznyósivítás, betartotta a szavát bizonnyal, s bottal odahúzott valamelyikre.

Csengő női kacaj, s aztán mán ott is voltak, sötétzöld Hún köpenyes, alacsony, köpcös ember, kopaszon, hátul rövid varkoccsal, s kis kocsit húzva maga megett. Mellette vidám leány, vagy talán ifiasszony, bolond világ volt ez, meg nem mondtam ruhájáról senkinek, hogy házas-e. Kendő ugyan nem volt a fejin, de szoknyája, inge asszonyosan sötét színű s kevés cicomájú.

S hogy a Jóskával meglátták egymást, igen megörültek, a legény már kurjantotta is:

- Aztán lesz-e reggeli még ma, vagy éhen veszünk?

- Lesz, lesz, hoztam még pityókát is, adj isten! – De ez mán nem csak neki szólt de nékem s a bátyának is, aki bozontos szemöldöke alól, meredten figyelte az ifjak bolondozását, mintegy gondterhelten.

Amint odaértek hozzánk, a kanász, a Péter kezet rázott a Jóskával, a Marika meg még csókot is váltott véle, csak úgy orcára.

No, Bujdosó, ettől nem lettél okosabb! Dehát mit esz a fene, amint meglátsz egy fehérnépet! Ráadásul idősebb is nálad, vagy hat-hét évvel. Legyen eszed s türelmed, gyün majd neked való... Nem volt az a Marika szép se, csak kedves és takaros, ártatlan teremtés, sudár, vékony csontú, szöghajú, leányos alkat: az ilyenről megmondhassa bárki ránézésre, hogy gyermeket még nem szűlt.

A bátya felé aztán mindketten hajlongtak, a Péter meg odagyütt hozzám bemutatkozni, szúrós pillantása volt annak is, s vasmarokkal ugyancsak megszorongatta a kezem, pedig paraszt vónék, kapanyél gyúrta férfivá a markom, az a szerszámom nékem s nem billentyűzet meg érintő képernyő!

A Marikának csak felém rebbent a tekintete, de egész zavartan, s ment is vólna dólgára, de a bátya odaintette, s egyik karját felé nyújtotta, a másikat felém:

- Ez itt a János. Ez meg itt Marika. – De úgy, mintha ippeg összeadni készülne minket.

Marika ugy hajolt meg, könnyedén, ahogy előttenap a Banditól láttam.

- Én nem tudom, hogy járja – néztem zavartan a bátyára. – Hogy mikor kell így hajlongani...

- Így, a – felelt rá nevetve a Jóska. – Ahogy a Marika csinálta.

S azzal én is megpróbáltam legelőször a pusztai emberek ősi idvezlését, s a Marika is csinálta vélem isment, zavart mosollyal. Aztán ment is a dólgára, hámozni a hajmát s a pityókát.

Már jól fenn volt a Nap, mire reggeli került, s közbe a Marika meg a Jóska fecsegtek egyre, leginkább a népről. Csudáltam a Jóska képességit, hogy mindenből tréfát tudott kerekíteni. S közben, dacára annak, amit a bátya szólt tegnap, ott tébkezelt egyre, besegített a főzésbe. Közbe meg megtanúltam, hogyan a járás a közeli forráshoz, ahonnan vizet vettünk.

Az öreg nem evett vélünk most se: hát négyen űltük körül a tüzet, s nem volt se ima, se áldás, csak ettünk, mint a vadak. A Jóska a száraz kenyérből is aprított a paprikás-gombás pityókába, hát követtem a példáját, így mégis könnyebben csúszik, ha megszíjja magát a szalonna zsírjával.

Hogy ettünk, a bátya magához intette a Jóskát és a Pétert, s elparancsolta őket másfele.

- A Csobogóshoz lementek, ott van az öreg Virág, az megmondja, hol leszen a helyetek pár napig.

Elköszönés most sem volt, csak dólgukra indultak, s a Jóska még komiszan reánevetett a Marikára, amitől engem tört a frász, de miért? Hogy ez a kettő ilyen jól megérti egymást? Kutya bánja! Ilyen szörnyű az ember, hogy tudja irigyelni a más boldogságát, ha magának nem jut!

Hogy a Jóska elment, forrt csak bennem a vér, hogy közelegjek valahogy én ehhez a Marikához, bár mivégre? Tépelődni nem volt időm, az öreg rámutatott három disznóra, azok engedelmesen félreügettek a csürhétől, a botját leszúrta az erdő közepén, reátette kalapját (aminek eddig hírit se láttam):

- Őrizd a csürhét! – intette meg a furcsa bálványt, amit rögtönzött, s azzal elindultunk. A disznyó mind odahúzódott a bot köré, ott turkáltak.

Oszt nekem kellett hajtani azt a hármat, mit a faluban a mészárszékre szántunk, s ugyancsak kergetett a frász, mert nálunk erdők híján az ólas tartás járta, oszt disznyót még sose hajtottam, de restelltem bevallani azt, hisz akartam, hogy megtalálják bennem a számítást. Az öreg néha besegített, füttyigtetett két szólamban, s egyszer mondta:

- Majd megtanulod.

Amire igazán nem vélhettem, hogy a füttyre gondol, vagy a disznóhajtásra, hisz nem kellett ahhoz Táltosnak se lenni, hogy akárki meglássa: nincs benne készségem.

Én meg odafele úton azon kaptam magam rendre, hogy egyre a Marika jár a fejemben. Mit akarsz te, Bujdosó? Öreg is hozzád, nem is szép, nem is mézes, olyan kis félszeg, tartózkodó, nem néked való! Tán férjnél is van, vagy a szíve már a Jóskáé... vagy másé!

Még félúton sem hajtott a Nap a delelőre, megérkeztünk a faluba, melyet a dombtetőről láttam előző este. Új építésű volt, látszódott, sehol nyoma a régi világnak, se beton, se villanyosság, s az emberek mindenfelé ízesen-parasztosan beszéltek, miközbe boccangattak, emelgették kalapjukat a bátyának, akit látásból ismertek bizonnyal.

Megálltunk egy görbe kerítésnél, s a bátya megzörgette a kiskaput botjával.

Botjával?! Dejszen azt odahagyta az erdőbe!...

Kutya rontott elő, bőszen vakkangatott. A bátya csak mordult egyet, mire szűkölt s elhallgatott.

Erőst kopaszodó, kövérkés ember gyütt a tornácra, az a fajta, akiről valahogy izibe lerí, hogy hentes és mészáros. Amolyan városias, ujjatlan szürke, piszkos ing volt rajta, s kezit törűgette egy zsíros-véres-mocskos, valaha fehér rongyba, miközben kaput nyitott.

- Adjisten! – S kezed adott nekünk.

- Nem disznóláb! – szólt nagy hangon a bátya, majd intett, s én befelé tereltem a három jószágot esetlenkedve. Az egyik mindenáron homlokegyenest haza kívánt szaladni, a bátya fittyentett utána, amire kezesen beügetett vesztőhelyire.

- Ennek a háromnak vólna itt fekvőbeteg-kezelés – szólt az öreg. – Mikorra vólna jó?

- Holnapon hajnallal nekiállhatok, estére kész, ha áthívok pár embert, ugye nem bánod?

- Má mire bánnám?

- Hát hogy meg kell vendégleni őket.

- Három ekkora mangalicából csak jut... Különben ne siess, eltelik két-három nap, mire szekeret tudok küldeni... Sajnos visszafele már nem jőnek saját lábon...

Amire nevettünk.

- Hallod-e! – szólt hátra a mészáros asszonyának, aki előjött a hátsó kertből. – Holnap a Fenséges Király vendégei vagyunk disznyótorra!

- Összeütöm úgy, megnyalod a lábad ujját is! – nevetgélt. – Ezeknek a disznyóknak olyan ízük van, bátyám... Miféle bűbájt űztök vélük...

- Kint vesznek egész nap az erdőn! – feleltem rá. - Eszik, amire kedvük támad, dagonyáznak, vígan vannak.

- Te vagy az egyik kanász? – kérdezte a mészáros. – Még nem láttalak...

- Nem vagyok én még senki se! – feleltem rá. – Tegnap óta szolgálok a bátyának...

- Na öcsém, megfogtad az Isten lábát! – így az, s megfürkészte arcomat, de nem tudtam mindebből eldönteni, hogy gúnyosan mondja-e avagy elismerően.

Az öreg meg közben odalépett a disznyókhoz s azt mormogta:

- Köszönjük, hogy éltetek s hogy halálra adjátok magatokat értünk! Véreteket, csürhéteket tisztességgel gondozzuk, tovább éltetjük – s visszavárunk benneteket es!

Egy pillanat csendben álltunk, s az egyik disznyó visított egy furcsát, nem panaszosat vagy éheset, hanem olyan hangnembe, mit még sose hallottam.

S hogy azután nem időztünk sokat, elbúcsúztunk s eltakarodtunk, ki a faluszélen elénk szaladt egy fekete fejkendős öregasszony, s már messziről rikongatott a bátyának:

- Jaj, bátyám, úgy örülök, hogy ide tértél, nagyon kéne, hogy megsegítsél! Hála a jó Istennek, a magasságosnak, hogy itt látlak, a faluba... Már arra gondoltam, megkutatlak valahogy, téged vagy a nénét, az erdőben vagy azon túl...

- No – csitította a bátya, ahogy odaértünk. – Hát mi a gond?

De láttam már az öregen, tudja, vagy legalább sejti, hogy mit akar az asszonyság.

Az tartózkodóan rám pillantott, majd fojtott hangon elkezdett halancsázni:

- You see, my cattle has been mesmerised! Her milk is tainted with...

- Mondhatod magyarul, ez a legény tudhat mindent es!

- Megbabonázták a tehenemet, hogy a férgekre adná az ég az ördöngöst! Macskával jöhetett át a rontás, de egyiknek se babonás a szeme a szomszédságba! – magyarázta fontoskodva. – Véres a teje a lelkemnek, már tizedik napja, nem merjük főzni se, nehogy minket is megrontson... Locsoljuk ki pocsékba! Tudnál-e valamit tenni, hogy elmúljon az átok? Megnéznéd a tehént?

- Nem érdekel engem a tehén – így a Táltos. – Hanem hozz nekem abból a tejből! Gyümölcséről a fa.

Az öregasszony térült-fordult, s hamarost egy egész nagy kannányi tejet cipelt által az udvaron.

- Nem kell annyi, elég egy csepp! – szólt az öreg.

Azért a kanna csak megérkezett, s a bátya belemártotta kezét, majd megszaglászta a rózsaszín tejet, bele is nyalt, aztán hatalmasat köpött, s köpködött fél percen át az út közepire.

- Esztá takarosan megbabonázta valaki! Phej!

- Kicsoda?

- Majd mindjárt meglássuk...

Azzal újra a tejbe nyúlt, a sok köpet közé fröcskölt a porba, majd a botját erősen marokra fogta, s rettentő erővel püfölni kezdte a mocskot. Lassan, komótos ütemben, de írtózatosakat odasózva.

Kisvártatván pedig az utca túloldalán nagy zörgés támadt, egy ember jajveszékelt, s azután fel is tépte a kiskaput, előrontott az utcára. A bátya egyik ütésére lekushadt a Földre, de már tápázkodott is fel, s meglátván minket, halálra váltan osont felénk kétrét görnyedve:

- Jaj, hát te csinálod ezt! Miért versz engem, öreg, miért varázsolsz ilyet? Te ördöngös, te feketetáltos, te!

Az öreg odasújtott még kettőt a tejnek. Az ember arca eltorzúlt a fájdalomtól, inge porzott.

- Ne csináld, hagyd abba!

S lefogta volna a Táltos karját, de hiába. Újra lesújtott.

Az ember zokogva a földre vetette magát.

- Hagyd abba, hagyd! – Majd felvetette fejét. – Soha többet nem csinálok ilyet, esküszöm! Megesküszöm!

A bátya akkor levetette botját a porba. Az ember még egyszer összerándult, majd remegve kezdett feltápászkodni. Az öreg karjánál fogva segítette fel, azazhogy inkább fölrántotta:

- Hát minek csináltad, mi?

- Te voltál, hogy a holló kaparja ki a szemed! – támadt neki az öregasszony. - Hogy az öregapád kikeljen a sírból, s addig gyötörjön...

De a bátya szigorú pillantása megcsendesítette.

- Az is fekete bűbáj, amit most te csinálsz, semmivel se jobb. „Áldjátok azokat, a kik titeket átkoznak...”

A bátya nyakon ragadta az embert hátulról.

- Hát te meg minek csináltad ezt?

- Minek? Minek?! Mit ártottam én tenéked! – így az asszonyság.

- Hát nem tudod? – nézett rá a szembeszomszéd, őszinte meglepetéssel.

- Tudja a kánya, honnan tudnám!

- Hát akkor majd este átjössz egy békítő pályinkára, oszt elmondom.

- Békítő, békítő, az öreganyád, hát a tehént mi leli? Meggyógyul most mán? – nézett agghodva a Táltosra. – Elmúlik a rontás?

- Elmúlik az majd akkor, ha megbocsátasz ennek – intett busa fejével az átkos szomszéd felé.

- No jó, még ez estve szót váltunk, de csak békében – enyhült meg az asszony, de éreztem, inkább csak a bátya felé játssza magát egyelőre. Aztán sarkon fordult, s fürgén beügetett a házba.

Az öreg csak fejével intett a szomszéd felé, s az menten elkotródott, nagy szégyenben.

Az öregasszony meg előjött egy nagy-nagy füzér gyöngy fehér fokhagymával, csupa szép, kövér fej. S a Táltos felé nyújtotta, aki fejét lehajtotta, s úgy akasztódott nyakába az ékesség. A mozdulat közben még az illat is megcsapott, jó szeszes, erős, de ízes fokhagyma!

- Ha bármivel szolgálhatok még, csak egy szavadba kerül, bátyám – hálálkodott az asszony. – Van a háznál minden, ami derekas parasztudvarnál kerül!

- Megvan mindenünk, köszönjük – dörmögte a bátya. Azután egészen ünnepélyessé lett s úgy szólott: – Táltoskirály Negyedik Béla óta tiprom a Kárpáthaza Szentföldjét, Mátyás király es nagy becsben tartott, udvari püspököt mívelt belőlem, de ilyen szépen még nem koszorúzott meg senki!

5. A hurok

A FALUBÓL azután a Táltos nem a barlanghoz vezetett vissza, hanem egy másik szállásra, egy erdei tisztáson. Itt már több nyoma látszott az emberi élhetésnek: négy nagy, kerek jurta, meg egy kisebb sátor, mellette hosszú asztal, padokkal, fölötte tetővel, s még utána konyha, tűzhelyekkel, búboskemencével. Fent, két összehajló fa törzsén támaszkodva egy nagy vizestartályt is észrevettem ott. Odább, de nem sokkal, egy rénfa. Mi az, itt is vágnak disznyót, nem csak falura hurcolják? S szerte, a tisztás szélein néhány féltető, a legjobban félreesve pedig még egy budi is, meg egy agyonrozsdállt lakókocsi, tán még az Armageddon előttről. Ember: sehol, de még kutya sem őrizte a holmit. Igaz ugyan, hogy az ilyenfajta erdei szállásra nemigen bukkan rá, aki a járást nem ismeri.

A bátya menten rám parancsolt:

- No, hasigass fát, ott van hozzá rönk, aztán rakjál es tüzet középre. – Pedig jócskán világos volt még.

Én meg azután a tűz füstjében pácolódva azon kezdtem tanakodni, hogyan fogom kimosni több napja viseltes ruhámat, főleg a kapcát, alsógatyát, minthogy váltóruhám nem volt még. Megkérdeztem volna az öreget, hogy egy olyan zőld köpeny juthatna-e nekem is, dehát a Jóska, a másik faluróljött se olyant hordott. Tán majd megkérdem tőle, egy-két napig még elfér rajtam ez a rend.

Hogy a lángok végre takarosan fellobogtak, a bátya csak reábökött a tűzhely melletti bográcsállásra pipaszárával, odarakatta vélem azt is. Nem szerette használni a kezét, ha szolga volt körülötte, azt már észre kellett venni. Az ennivalót is előhozatta a konyhából, de a tűzre még nem rakatta rá, bizonnyal várunk még valakiket.

Hej, Bujdosó, itt jobb, ha megszokod a rendszertelen evést, alvást! Hiszen minden állatnak más a napi üteme, ráadásul éjszakázást is rád bízhatnak...

- Aztán hova fogsz beosztani, bátyám, milyen barom mellé? – kérdeztem egyszerűen, hogy a kondért letettem a tűz mellé, melynek fodrozódó lángjai közé úgy bámult az öreg, mintha a moziban látna valami izgalmas történetet. – A birkához értek, a lóhoz, marhához valamennyire, a többihez még úgy se, sze láthattad.

Szítt a pipából, közben bólogatott maga elé.

- Majd holnap reggel megkapod a pozíciódat – füstölögte az arcomba gyöngyfehér fogkerítésin át, mit csak most vettem észbe. Hogy lehet valakinek, aki dohányzik, ilyen fehér fogsora? Biztosan bűbáj ez is, s rosszalló érzés kerített tőle hatalmába. Csalásnak, istenkísértésnek éreztem, hogy egy Táltos a varázserejét, amit az Isten szolgálatára kapott, ilyen csalafintaságokra is használja. Őriztetni a disznyót a bottal, s úgy, hogy közben még nála is maradjon? Hát miért nem szúrkod le belőle erdőn-mezőn százat, s akkor nem lenne szüksége „a Népre” se, ahogy hívta szolgái s azoknak szolgái seregét!

De hogy a felszín alatt a lényeg mindig lassan mutatkozik fel, hát nem kérdezősködtem és nem alkudoztam sokat, pedig száz kérdésem lett volna. De a bátyát mindig egy láthatatlan erőtér vette körül, melyen az ember óvakodott átnyúlni, vagy csak átszólni is... Tán vagy csak én képzelném, én illetődtem meg úgy, hogy varázserejű Táltos mellett szolgálok?

- Szükségem volna lassan egy váltás ruhára is.

A bátya isment bólogatott.

- Majd megoldjuk azt is.

- Hogyan?

- Nem tudom! – morrant rám úgy, hogy menten megszűkült tőle a gyomrom. – Majd megoldjuk...

Ott van az az erőtér, nem csak te képzeled, Bujdosó! Kilences a csillaga néki, nem szereti, ha sokat háborgatják...

Emberek érkeztek végül, négyen is, három zöld s egy fekete köpenyes, de nevüket se vettem, épp csak adjistent szóltak s utána levegőnek néztek ezek is, maguk közt tréfálkoztak. De legalább a kései ebédnek való rákerült a tűzre. Jellegzetes pásztoreledel: szalonna, hagyma, paprika, tészta. Az evéshez megcsendesűltek a pásztorok, s utána is kevés beszédűek maradtak, pedig a végére pályinka is került, de nem az az úrias, amit korábban kóstoltam, hanem erős, karcos ital. A Táltos a tűzbe meredt, nem szólt, nem evett s ezúttal nem is ivott.

Nékem meg épp csak harmadszor nyújtották oda a pásztorok a butykost, s azzal hatalmas rosszullét gyűrt le: letettem az italt s szaladtam a budiba, hogy nem is tudtam még, merről felől fog jönni az áldás. Végül aztán a hányás nem vett rajtam erőt, de igen nagyon émelyegtem, a víz kivert s szédültem is kissé.

Ahogy előkerültem, a bátya szeme már rajtam is volt, s békésen szólt:

- Nem vagy szokva a mi kosztunkhoz, te legény, de az italunkhoz, sőt a vizünkhöz se!

A pásztorok is engem néztek, az egyik oda is szólt:

- Megmaradsz-e valahogy azért, ugye?

- Nehéz neki a pásztortészta – dörmögték aztán egymás között, de nem gúnnyal, inkább közönnyel.

A bátya felállt, odacammogott hozzám, homlokomra tette a kezét, amitől menten úgy éreztem, minden bajom elmúlt. Sajnos ez csak egy percig tartott, utána kezdett megint erőt venni rajtam a szenvedés. Az öreg azt mondta:

- No, menj hátra a konyha mögé fürdeni, aztán viszek neked valami tiszta ruhát, s bent a hátsó jártában lefekhetsz.

Úgy is lett. A tiszta ruha ugyan csak egy bő, hosszú ing volt, amilyent leginkább az asszonyok szoktak otthonra viselni némely vidéken. Amit eddig hordtam, az öreg lehúzta a kötélről, ahova terítettem, s bedobta egy lefedett, nagy dézsába, melyben már egész halom szennyes ruha ázott.

- Majd kimosod, ha jobban leszel – szólt, azzal bevezetett a legszélső jurtába. Fekhellyel kínált, egy nem épp tisztának látszó takaróval, oszt mint a barlangban előző nap, hüvelykjét tette harmadik szememre, s azt mondta:

- Aludj...

De még sokáig hallottam odakintről az emberek beszélgetését, ha a szavak értelmét a láztól nem is foghattam fel, inkább csak félálomban, de így is éreztem a bátya pipafüstjét, melyet a jurta légteribe hagyott, egyszer csendülő, ifjú női hangot is hallottam, amitől megmozdult bennem az érdeklődés, de aztán visszaadtam magam a láznak. Ezt ki kell feküdni, mihamarabb, nem akarok mostmán mindig kásapusztító maradni, hadd álljak be végre egy nyáj mellé...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. A láz még tartott, de sokkal jobban éreztem magamat, csak olyan kótyagosan, mintha ködös és álomszerű volna a világ. A fülem zúgott. Nem tudtam, hogy még vagy már van világos. Odakint csend honolt.

Kiléptem az ajtón. Csípős hideg fogadott odakünn. A bátya egymagában ücsörgött a tűzhely füstölő romjainál. Hogy megérzett vagy megpillantott lelki szemével, félig hátrafordulván odaintett magához. Ahogy a hidegtől és láztól remegő térddel lerogytam a szomszédos rönkre, reámnézett s szólt:

- No, máma te már nem kapsz pozíciót, nem tudlak kipróbálni. Látod, mindig az utolsó pillanatban alakul az élet, sztá az emberek kárhoztatnak, hogy miért nem tudhassák előre, ki mikor, merre fog szolgálni? A nagyobbik Jánost ugrasztottam hajnallal a nyájhoz, melyhez rendelni akartalak. Az meg nem tudta, hogy kerülök az erdő túlfelire, dehát csak  a kivetülésemet küldtem oda, így tudtam megoldani, hogy szólhassak neki, utolsó másodpercben... – Aztán látta zavaromat, és legyintett: - Van odaát a Csobogósnál most annyi ember, fele csak henyél tán...

Szokatlanul beszédesnek találtam ma reggel, hát felbátorodtam:

- Mennyien szolgálnak itt, bátya?

Vállat vont.

- Nehéz azt megmondani. Százhúsz ember biztosan van. De azt én mind nem tudom kezemben tartani, van több koordinátorom. És nem mindenki él itt, van, aki faluról jön beugrónak napszámba, sztá különben az asszonyokat, sihedereket, kisbojtárokat hova számoljam? Meg odalent a banya népségét, akik a gyógyfüvet termesztik, katyvasztják? A Hivatal szerint egy cég vagyunk.

- Banya?

- Majd meglátod... – legyintett.

- Mire jó ez a nagy jövekedés-menekedés-szervezkedés, miért nincs állandóan két-két ember minden nyáj mellett?

- Voltál te már egy emberrel összezárva egyedül, hetekig? – nézett rám merőn. – Egymásnak mennének azok, előbb ököllel, aztán ostorral, végül fokossal, nyakamra hoznák a Békeőrséget, fönn Budán meg ráncolódna a sok szemöldök, akiknek mi csak számok vagyunk egy képernyőn.

- Sze miért ilyen vadembereket gyűjtesz magad köré?

- Lássad – dörmögte egész mélyen és halkan és lassan – azután ilyen szelíd legényekkel, mint te, hogyan védem meg ezt a roppant értéket, ha jön egy rakás haramia? Nemcsak a pénzbeni érték, pótolhatatlan ez a vérállomány, amit itt kitenyésztettem, s fél évszázad munkám van benne. Nomeg a másik, bármilyen vadak ezek az emberek, azért szeretnek néha ágyban aludni, társaságban lenni, asszonnyal hálni...

- Azt lehet a mezőn is – feleltem.

- De nem ám úgy hálni – szólt nevetve – mint ahogy te azt egyből elérted tizenhat éves fejjel! Hanem úgy... Majd meglássad, ha lesz asszonyod. Anyátlan vagy te, az a bajod, azért esz a fene a nők után...

S mintegy újabb varázslatra, a Marika kilépett az egyik ösvényről, egyenest felénk tartott a tisztáson, szokásos, tartózkodó mosolygásával. Hogy odaért hozzánk, meghajolt a bátya előtt, de engem már úgy köszöntött, hogy csókot nyomott az orcámra s én az övére...

- No hé, mi ez a búgatás? – szólalt meg mögöttem a Jóska...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. A láz még tartott. Körülöttem a világ ködös és álomszerű. A fülem élesen csengett. Álmodtam csak az előbbi beszélgetést a bátyával? Éppolyan valóságosnak tűnt, mint a jurta most körülöttem...

Kibotorkáltam, a bátya a tüzet piszkálta botja végével. Kizsarolt még belőle néhány apró lángocskát. Csípett a hűvös. Szólítás nélkül mentem oda, s egyből kérdeztem:

- Kint voltam az előbb, vagy csak álmodtam, ugye?

- Egy órája ültél itt s beszélgettünk. Azután egészen megsápadtál s visszatámolyogtál a vackodra, a láztól már félig öntudatlan.

- Itt volt a Marika meg a Jóska is?

- Senki se volt itt, az esti váltásig nem is jönnek. Képzelegsz a láztól, jobb lenne, ha nem koslatnál... – S leültetett.

Tétován, láztól kábán nézelődtem, tekintetem a rénfára esett.

- Szoktatok itt is vágni?

- Szoktak néha az emberek, de én nem nagyon szeretem azt. Mindég körülöttünk marad napokig a disznyó lelke; nem azért, hogy kísértgessen, hanem mert annyira szeretett itt élni velünk, hát nehezen megy el, sztá néha első adandó alkalomra jön es vissza szopós malac képibe.

Ohó. Ha már ide forgott a szó... Kiböktem:

- Igaz az, bátya, amit a faluban mondtál, hogy te nyolcszáz évesnél több vagy?

- Te es több vagy nyolcszáznál, nyolc milliónál es.

- Sze mindenki tudja azt, de úgy értem, egy testben élsz azóta?

- Igen, és nem. Ezt te nem értheted. Te es testet cserélsz hét évente.

Két ifjú asszony jött ugyanazon az ösvényen, ahova korábban a Marikát képzelegtem, ugyanolyan sötétkék ruhában.

- Álom ez, vagy valóság? – kérdeztem hirtelen az öreget. – Vagy valami babonát tettél rám tegnap este?

- Álom, babona, vágytól szőtt káprázat az egész valóság es – felelt rejtélyesen.

Az egyik ifjú szépség a konyhába térült, ott tett-vett, a másik odajött hozzánk, telt idomú, kerekarcú, mosolygós, s a bátya igen megörült neki. Csókot váltott vele, átkarolta a derekát s úgy mutatta be:

- Ő itt a Sari, az egyik kisunokám. No, már nem olyan kicsi – hunyorított – a legszebb korban van...

- Ugyan, apó – nevetgélt az. – Úgyse te fogsz férjhez adni, ahhoz megyek, akihez óhajtok...

- Mondtam én valamit? – tárta szét kezeit nevetve hárítkozván az öreg. – Csak annyit, hogy ez itt a János, most állt közibénk, csak még akklimatizálódik, sztá gyengélkedik szegény.

Fene ezt a sok idegen szót!

- Most felállni is alíg bírok a láztól, nemhogy hajlongani, ha megbocsátasz – így én a lyánynak.

- Hát miért nem fekszel le? – kérdezte az. S következő pillanatban már a jurtában voltunk. Álom ez még mindig, gondoltam, lázas álom. A leány ágyra fektetett, de nem arra, amelyikre előző este a Táltos, hanem a bejárat felől esőre, aztán kedvesen simogatta homlokomat, míg álomba nem merültem tényleg...

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem...

Mi történik itt? Hányszor fog ez még ismétlődni?

Azon az ágyon feküdtem, ahova az álom-lány fektetett. Akkor az is valóság volt, miben erősen kételkedtem, vagy ez még mindig az álom...

Nem törődtem gyengeségemmel, kótyagos fejemmel, a csípős hideggel, kirohantam egyenest a tisztásra. A bátya és a Sarolta a tűzhelynél ültek, a másik leány vagy asszony a konyha körül tett-vett.

- Mi történik itt? – kiáltottam a Bátya felé. - Hányszor fog ez még ismétlődni?

- Ha nem kelnél elő állandóan, hanem kialudnád a lázat, magadhoz térnél, oszt nem es hallucinálnál többet se. Elébb es a Sari támogatott vissza a jártába. Menj és aludd ki magad.

De tudtam, nem mond igazat. És borzadozva úgy éreztem, az egyetlen szalmaszálat, melyet a Jóisten vetett nekem nagy, Bujdosó nyomorúságomban, most gonosz hatalom rántotta ki a kezemből, ha a bátyában sem bízhatok. Nem lehet Fekete Táltos, ha egyszer a Megváltó Királynak szolgál, nem lehet... Vagy hazugság az is? Nem lehet...

A fülcsengés bántó, éles hangtalan zúgássá változott, fejemben nyomás, kavargás. Az öreg odajött hozzám, egészen kemény, szigorú tekintettel, vállon ragadott, cipelt-húzott a jurta felé s egészen halkan súgdosva szólt:

- Sztá ne hidd, hogy mindent értek én, amit csinálok, az összes varázslást. A Legbelülvaló műveli azt, rajtam át...

Ájultan estem a bátya lábai mellé.

 

VERÍTÉKEZVE ébredtem. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok. Aztán eszembe jutott a tegnap este, s lassan felderengett a lázálom is. Tudtam, vagy tán csak reméltem, hogy ez már a valóság.

A jurta ajtajában leányka állt, tíz-tizenkét éves forma, s meredt szemekkel, mintegy riadtan nézett rám, hogy felébredtem. Bizonyosan nem vagyok szívélyes látvány ennyi sok láz után:

- Ne félj, nem eszek kislyányokat – szóltam rá, s erre megperdült, kacagva kiszaladt.

A szabadba léptem. A csípős levegőnek nyoma sem volt, kellemesen langyos, napsütéses reggel fogadott. A fülcsengés elmúlt. A bátya sehol. A tűzhelynél, hova a kisleány szaladt, a Bandi ült, Andriskával. A konyhában a Sari forgolódott – meg a Marika...

A térdemen ütődés nyoma, az álombeli ájulástól...

6. A banya

LASSAN ért utól a bizonyosság, hogy mostan már tényleg a valóságra ébredtem. Főleg mikor beszéltem a Bandival.

- A bátya?

- A bátya, a bátya, nem leszel ám mindig a szoknyáján! Legtöbben hetekig se látjuk. Tegnap hajnalban elment a Csobogósra, ideküldeni a hasonmásodat helyedbe, meg még pár embert...

- Hasonmásomat?

- Egy másik János nevűt, no.

- Tegnap hajnalban?

- Úgy van. Átaludtad a láztól az egész napot. Most már fellábadtál kicsit?

- Igen, köszönöm.

Odaténferegtem a konyhához is, üdvözölni a Marikát. Csókokról persze szó sem volt; ez itt már tényleg a valóság; épp csak rámmosolygott halványan, s a Napot reámköszöntve. S így szólt:

- Kimostam a ruhádat, ott van felcsíptetve, megszárad délre.

- Köszönöm szépen! Megcsináltam volna én...

Pintyeritett.

- Azért vagyunk itt, hogy az asszonymunkát elvégezzük. Így mégse mászkálhatsz örökké... – bökött rám.

Arra a Sari is reámnevetett. Én meg meghajoltam, pásztor módra, hisz a valóságban most találkoztunk legelészer. Mókás látvány lehettem a nagy, bő ingben, de azért meghajolt ő is.

- Ő a Sari, a bátya egyik unokája – mutatta be a Marika. – Ő itatott meg tegnap délután.

- Nem tudom, magadnál voltál-e – így ő – nagyon tüzelt a homlokod.

Kezdett összeállani, hogy a valóság milyen elemei szűrődtek a lázálomba. A leány keze homlokomon. A bátyát hallhattam rendelkezni, onnan tudtam, hova ment, s kit küldött ide. A leány nevét is bizonnyal hallottam, tán még ő volt az előző esti kacagás... De az arcát mégis honnan ismertem, mikor nem láttam soha?

A kisleány, aki reggel a jurtában megbámult, sikongatva szaladt elő az erdő sűrűjéből, bevetette magát a konyhába, be a Marika szoknyája közé, s azt nyüszítette:

- A banya... a banya...

A három leány erre se szó, se beszéd, bebújt az asztal alá.

Én előóvakodtam, s látom ám, hogy már a Bandi sziklaként áll a tábor közepén, összefont karral. Egyik kezéből feltekert ostora lógott, a hóna alá dugva. Andriska mellette, de félig a dereka mögé bújva.

Azután öregasszony károgó rikácsolása hallatszott az erdőből:

- Na hol vagytok, disznószagúak, van itt annyi arra, hogy a jó kenyeret pusztítsa, de megtalálni sose lehet, a rosseb megeszi!

S előlépett nem az ösvényről, de az erdő sűrűjéből egy fekete ruhás, kendős, töpörödött, taszítón rút öregasszony. Kezében göcsörtös, rövid bot.

- Mi járatban itt, néne? – kérdezte nagy, síri nyugalommal a Bandi.

- Méghogy én mi járatban? Mi van, baj, hogy itt vagyok? – rikácsolta. - Mi? Hanem a ti disznólábaitok mi járatban az én tündérkertemben, he? – Arra rám nézett. – Mi van veled, buggyant agyú, hálóingbe mászkálsz? Micsoda egy banda! Na hol a nagyfőnök folyton?

Nagyfőnök? Azután felderengett, a régi világban hívták főnöknek azokat, akiknek mások szolgáltak, vagy valamiképpen másokat irányítottak, igazgattak. Volt belőlük sok, s élet-halál urai voltak. A banya folytatta:

- Mi? Hol van? Hogy a fene szakadjon a májába annak is!

A Bandi akkor cserdített egyet feléje az ostorral.

- Hogy szitkozódol te a Táltos bátyáról? Kiverem a fogadat!

A banya ekkor botját kezdte rázni.

- Hogy reszkető térdekre ne hulljatok már mind az előtt a román hajléktalan előtt! Pupákok! A vén disznó hülyének néz titeket, de jól is tudja! Havi félmillió vaskoronát markol rajtatok! A keze eltörne bele! Van itt pénz, málészájúak, csak nektek nem jut belőle! Oszt még te akarsz megcsípetni engem az ostorral? Majd megcsípetlek én mindjárt! – visította, a botját magasra emelve.

A következő pillanatban a tisztást elárasztották a darazsak. Dongtak körülöttünk, nem győztük hajtani őket, Andriska futni kezdett a jurta felé.

- Háháháhá! – röhögött a banya. – Adok én nektek, pusztuljatok, semmirekellők!

Nekem eszembe jutottak a konyhában bujdosó leányok, azzal inkább a banya felé kezdtem futni, hogy lecsapjam. A Bandi utánam, de nem tudtam, azért-e, hogy segítsen, vagy hogy megállítson. Mégis, kiféle ez az öregasszony, hogy így mer viselkedni egy Táltos hatalmának árnyékában?

S hogy ezt így elgondoltam, valóban olyan fekete árnyék vetődött ránk, hogy egy pillanatig azt hittem, megvakultam. A ragyogó napsütés, melyet még a tenger darázs is alig sötétített el, semmivé lett, megfeketedett az ég, s már láttam is a Táltost az ösvényen felénk sietni, az ég felé emelt bottal; aztán lesújtott, s borzalmas felhőszakadás esett a nyakunkba. A darazsak eltakarodtak. Épp bőrig áztam a lenge ingben, mire az eső is elállt, a felhők pedig perc alatt elenyésztek.

De akkor már a két vénség egymással szemben állott.

- Adjisten – így a Táltos.

- Adjon az Isten, bátyám – felelt rá a banya egész kezesen. Kendőjéből ütemmel csöpögött a víz.

Szóval így állunk, ilyenféle vagy, szemtől szembe már nem mersz neki szitkozódni?

- Azért jöttem, hogy szóljak, szedd ráncba az embereidet! – s a botjával fenyegetett felénk. – A gyógynövényeim! Letapostak a disznóitok egy egész holdnyit!

- Kettő ár, ha van az a „hold” – dörmögte derűsen a bátya, de mégis láttam az arcán valamiféle fürkészést... egyfajta harckészültséget. – S azért kell ránk küldeni a darazsakat?

- Ez itt megcsapott, megsújtott ostorral, a rohadás vigye széllyel!

A bátya ránk nézett. Hatalmas subája már teljesen száraz volt.

- Nem sújtottalak, akkor már nem élnél! – így a Bandi, keményen. – Csak rád szóltam, hogy vigyázz a szádra!

- No, elég nagy tán a Kárpát-haza, hogy megférjünk benne – szólt békítőleg a Táltos.

- Hogy a Kárpát-haza, a hollók tépnék széllyel... újra! Mondd ezt a kanászaidnak, a te disznóid akárhova mehetnek dombérozni, az én kertemben meg nincs lába semminek!

- Meg fogom mondani nekik – így, nyugtatólag, a Táltos.

- Azért mondom – rázta meg a botját a banya, rútan fenyegető pofával, ezúttal egyenest a Táltos arcába!

Annak szeme se rebbent, s a szörnyű öregasszony térült, fordult:

- Adjisten – morogta a foga között, s azzal eltűnt a sűrűben, épp amerről jött.

Én egyből a konyhába térültem, hogy a hős védelmező szerepében megvigyem a hírt:

- Elment, no. Semmi, csak néhány darázs.

Azzal a leányok előbujdostak, a bátya pedig derűsen szólt mögöttem:

- No látod, hát ez a banya...

Hogy reánéztem meglepve, a szeme egyetlen, szinte észrevehetetlen villanással vallott, hogy elárulta magát. A banyáról csak az álomban beszéltünk! Térült is egyből az egyik jurtába, de én meg utána, nem hagytam magam.

- A tegnapi lázálmomban akkor te voltál? Tényleg veled beszélgettem, itt a tűzhelynél?

- Bent feküdtél a jártában, nagy lázban – dünnyögte.

Elébe térültem:

- Az álomban! Veled beszélgettem?

- Nem velem, a kivetülésemmel... Én akkor már úton voltam a Csobogóshoz. – Vállamra tette a kezét. – Tudod: álom, babona, vágytól szőtt káprázat az egész valóság es.

Megkutatta arcomat, majd így zárta a beszélgetést:

- Holnap disznyókat őrizel...

7. Zsuzsika

- LÁSSAD, hogy elhordtam a Csobogósról egy kupac embert, most meg amott nem bírnak a Banyával – dörmögte a vénséges vén Táltos.

- De hát ki ez? Hogy mer így viselkedni veled?

- Ő is a Királynak szolgál. A városok népét mind ő látja el a gyógyszerkönyvi minőségű gyógynövényekkel. Nekünk es ők szállítják a majorannát, fokhagymát, babonával növesztett borsot, mifenét...

Tétováztam kissé, majd kiböktem:

- Azt mondta, hogy havi félmillió koronát keresel... a számadással. – Azt mégse mondhattam, hogy „rajtunk”. – Igaz ez?

A bátya medvehangon kuncogott.

- Sztá mire keresnék annyit rajtatok - nyomatékosította, hogy én beleborzongtam bizonyságába: a gondolatban is olvas. - Megvenném a Hóldat? – Körülmutatott szélesen. – A világ már itt van nekem így es.

- No, de...

- Idehallgass – folytatta tovább nagy hangon. – Ha én szólnék a Máninak, hogy adjon tízmilliót az eddigi szolgálatomért, vita nélkül elém számoltatná a Királyi Főpénztárból, elhiszed? Úgyis elrepülök ma Szolnokra, felhívhatnám távbeszélőn es, holnapra itt vólna a pénz, lássad.

Hittem is, meg nem is, amit mondott. Sze a Királynak nem oly nagy pénz tíztenger vaskorona. A Fehérlófia, amiről nemrég hír járta a kocsmákba, hogy odaveszett, százszor ennyiből is épülhetett, s az csak egyetlen űrhajó vólt.

Az öreg halkabbra vette, úgy sorolta még:

- Hanem a banyának... annak van elég kiadása a lányaival, a páváskodásukkal, a költséges szórakozásaikkal.

- Lányai?

Legyintett.

- Majd meglátod. De jobb, ha csak távolról... Úgy gyönyörű mind, de ördög lakik bennük, egytől-egyig. – Elmerengett. – Borderline... régen úgy hítta a szakember.

Pipára gyújtott, tűzszerszám nélkül, varázslattal. S folytatta:

- Sztá a növénnyel nem lehet úgy darabra elszámolni, mint a jószággal, megfoghatják egy kicsit a mérleget, mikor a drágább fűszerszámokat róják a számadókönyvbe... Láttunk mi már a környéki boltokban ezt-azt a koronás-hologramos címke nélkül... A mi kolbászunkból olyat nem látsz. Az mind megy be a városokba a sok sápatag képernyőhuszár hasát ereszteni – fejezte be, mintegy rosszallóan.

Észre kellett vennem: az ellenségesség és a rosszindulat kölcsönös a két babonás öreg között.

- Nemsoká jön a Gyula úr, a főkanász, sztá az elvisz magával, mélyebbre az eredőbe.

- Miért disznóhoz osztasz be, bátya? Mondtam, hogy csak a birkához értek.

- A birkához már küldtem mást, mert te nagybeteg voltál... El kell kezdeni valahol. Meg kell tanúlni ezt es. Minél több állathoz értel jól, annál elébb támad belőled rendes pásztor.

Ebben oszt meg kelletett nyugodnom, mert igazat szólt. Ha disznó, hát disznó. Még mindig jobb, mint a nyoszolya a tiknak... egy nyamvadt tiknak... – mert elkápráztatott azért a rengeteg vagyon: jószág, erdő, legelő, amivel itt gazdálkodhattunk a Király és a Szent Korona képiben.

Ebédnek a maradék pásztorlaska került. Fekete köpenyes, acélos kanászlegények csatlakoztak az ebédhez ketten, biztatott az ifjabbik:

- Ha most elvisz a Gyula úr a sűrűségbe, ki tudja, meddig nem jutsz főtt ételhez, te! Egyél csak!

De én annak a nézését se állhattam egyelőre, hát inkább gyümölcsön, szalonnán, hagymán rágódtam. S ugyancsak meglepődtem, mikor a Táltost is enni láttam egy pár falatot. Csudáló pillantásomra felelt:

- Kell most az erő az úthoz. Kell a kalória – kacsintott a Sarira. Mire az:

- Ma repülsz Szolnokra?

- Most ebéd után, rögvest, amíg tart az a kis éter a gyomromban. Holnap, holnapután jövök. Ha a banya vagy bárki bajkeverő kérdezné...

- Nem tudjuk, merre vagy, itt teremhetsz akármikor – szakította félbe az unokája.

- Úgy van – bólyintott az öreg.

Ebéd után meglepő fürgeséggel felszökött, beállt a tisztás közepibe, a botját leszúrta, a szemét lehúnyta, s valamit mormogott magában, mint valami ősi, egyhangú dalt.

Figyeltem tisztes távolból, mi következik. Láttam a többieken, érdektelenséget színelnek, de azért lopva oda-odapillantanak. Én csak egyetlen másodpercre néztem félre, hogy lopjak én is egy pillantást a leányok felé, de a varázslat pont akkor történt meg. Pont, amikor senki sem nézett oda, s a Táltosnak már hűlt helye vólt a tisztás közepin, csak a botja maradt hátra. Helyette kerecsensólyom szárnyalt felfelé, s azután neki a láthatárnak, Szolnok felé... A falunk felé.

 

EBÉD után kissé henyéltünk, oszt mindenik elkezdte tenni-venni a maga dólgát, én meg csak gubbasztottam. Ötödik keréknek érezkedtem a szekéren, hát felálltam, bementem a férfiak közé, s megkérdeztem, tudok-e valamit segíteni, tébkezelni. De a kanászok meg a Bandi csak néztek egymásra, vállukat vonogatták.

- Majd előtámad a Gyula úr a sűriségből, az majd ad pozíciót meg feladatot – felelt végül az idősebb kanász. – Nem rossz dolog a csürhézés, nem kell ganajozni, fejni meg egyéb bolondságokat sem, sztá még furilyálni is úgy megtanúlsz az öregektől, patakká olvad szerte tőle a leány mind.

Odaténferegtem hát a Táltos botjához. Éreztem belőle áradni a varázst. Épp csak megfogtam volna – kihúzni nem merném, ördög se tudja, tán lepottyan tőle röptéből a bátya – de a kisleány hangja a tűzhely felől reámkiáltott:

- Hozzá ne nyúlj! Megbabonáz... Sztá elrejtezel tőle öt napra.

- No, rejtezni már rejteztem eleget a napokban – így én.

- Hogy micsoda? – kérdezett vissza. Nem kiáltoztam hát neki tovább, odamentem, leültem.

- Most, a jártában – szándékkal átvettem a szóhasználatot – két napig azt se tudtam, élek vagy álmodok.

- Sokan a faluból nehezen szokják meg a sort.

A pásztorok felé sandítottam.

- Meg nehezen is fogadnak be minket.

- Azt meg hogy mondod?

- Oly foghegyről beszélnek velünk, vagy legalábbis tartózkodva. Lásd, most is odamentem, nem azért, hogy valami nyűggel nyomjam meg őket, hanem adnának valami munkát, oszt nem adtak.

- Nincsenek szokva az idegenhez – nevetett. – Nem lenézés az ám. Férfinak munka meg kevés van itt most, időnként ideterelik a disznyót a bázisra, sztá akkor bőven van idejük rendbe vágni mindent.

- Ez a sok idegen szó – csóváltam a fejemet -, oszt felit nem is értem. Első nap azt hittem, csak a bátya hordozza még ezeket, emlékül a régi világból, de azóta hallom, járják rendesen.

A leányka pintyeritett, nem felelt. Eszembe vettem, talán ő nem is tudja, melyik szó az idegen.

- Utóvégre, ha a bátya itt már több nemzedéknek ősatyja, akkor még bőven a régi világban lehetett, mikor összecsomolyodtak ezek itt – méláztam.

Oszt eszembe jutott, hát rosszul fogalmaztam, a kislyány is „ezek” közibe tartozik. Valahogy nem volt egészt ide illő... Úgy is kérdeztem tovább:

- Oszt neked merre vannak most a szüleid?

A leány lassan feltekintett az égre, mint aki esőt vagy más égi áldást vagy átkot vár vagy fél, azután csak ült maga elé nézve. Megértettem.

- Én is elárvultam, anyai oldalról, még sok éve. Jóapámmal meg csak a szikrásság forgott köztünk. El is gyüttem hát... ...S veletek, hogy történt? – kérdeztem hirtelen.

- Rablók – felelt színtelen hangon. - Haramiák. Birkát őriztünk, ránk jöttek fokossal, szeges ostorral. Édesapa a birkát védte, a többi pásztorral, anyuska meg csak engem, a testével, mégis lesútották. -  Hátrapillantott a pásztorok felé. – A Bandi is ott volt. Le is ölt vagy hármat. Azóta ilyen mogorva, régen többet tréfált.

Lefeküdt mellettem, két rönk közt mintegy kifeszítve felsőtestét. Nem látszott túl kényelmesnek, de nyugodtan, ernyedt karokkal feküdt, s nem szólt többet, az eget nézte. Hát én kérdeztem:

- A Táltos bátya nem tudott segíteni?

Rönkre hajtott fejét megrázta:

- Éppen Oroszországban volt, vagy a kutya tudja, merre. Talán azt szimatolták ki valahogy... azok. A Királynak távszólt aztán valaki, vagy én nem is tudom már, hogy történt akkor, de láttad volna, mi kerekedett itt!

- Mi?

- Hát mi? A Nagyúr úgy feldühödött: az emberélet, a jószág... Vagy kétszáz békeőr hajtotta fel a környéket, meg a rendőrök, csendőrök mindenütt, helikopterok is kerengtek, de hiába. Amíg haza nem jött a bátya. Akkor meglett a jószág, meg azok.

- Munkarabság?

- Mindhalálig – felelte, öröm vagy indulat nélkül.

Megéreztem, mennyivel érettebben beszél a koránál, de hát ugyancsak az árvasága miatt.

- Hány éves voltál, mikor ez esett?

- Hat.

- És most mennyi vagy?

- Tíz.

- Többnek tűnsz...

Bágyatagon mosolygott.

- A falusiak mindig többnek néznek minket a korunknál. De nem is élünk addig, mint ők. Hatvan-hetven felett csak az, aki nagy kalandor, s még élni akar hosszan, sok mindent...

Isment volt egy perc csend, s megint én szóltam:

- Hogy hívnak?

- Zsuzsika – itt most rám pillantott, gyermeki pajkossággal, de fektéből felnézve reám.

- De azért van, aki gondodat viselje, Zsuzsika?

Megint derűset, de felnőtteset pillantott az ég felé:

- Az Ég adott ötven-száz pótszülőt a kettő helyett. Meg mégannyi testvért is. Mindenki tudja, mi esett rajtam, de nem sírok-rívok, hát fogadnak szívvel akárhol.

Azzal csak feküdt nyugton, mint akinek szál gondja a világon se.

S úgy megsajnáltam ezt a bátor kislyányt, hogy egyszerre kitört belőlem az Oroszlánság, így szóltam hát:

- Oszt ha kell valami, szólj csak nekem is. Ha nem bánod... Lennék százegyedik.

Nem felelt.

Csak lehúnyt szemmel feküdt azután sokáig.

- Köszönöm – suttogta végül, olyan csendesen, mintha csak a szellő érintette volna a fa lombját.

8. Baranta

GYULA úr végre csak előtért az erdő mélyéről, egymagában, ember nélkül, disznók nélkül. Meglett ember, erőst kopaszodó. Rég járhatott erre, mert nagy kedvvel üdvözölték, Marika meg egyenest a nyakába ugrott, ott csimpaszkodott egy sort, s felette örvendtek egymásnak. Felálltam hát a tűz romjaitól, hogy ne csak tegyenek-vegyenek engem folyton, mint a bábot, odamentem hívatlanul, s szóltam:

- János vagyok, a bátya fogadott szolgálatba. – Oszt semmi hajlongatás, csak megszorította a markom. – Azt mondják, tőled kapok pozió... mifenét, feladatot.

- Pozíciót, te – szólt az egyik kanász nevetve, de a többi is derült.

- Adok én neked, most reptében – így Gyula úr, komolykásan –, ha tudod a disznó csínját-bínját. Batyud hol van?

- Az nincs, csak ez az egy ruhám. A disznót meg mifelénk ólban tartják, nem csürhézik, sem kondázzák.

Nagyon szaladozott már felfele a szemöldöke minderre a főkanásznak. Soroltam rendületlen:

- De a bátya azt mondta, mégis disznóhoz oszt be, hisz...

- Nagy Isten a mennyben – tárta szét karját Gyula úr, kínban derülve.

Már mind körülöttünk nevetett, a Bandi is engedett egy fél mosolyt, és az ifjabbik kanász közbeszólt:

- Mindig szervezik az életet, e!

- Hol az öreg, kicsi lelkem? – fordult a főkanász a Marikához.

- Elröpült az, táti. – S most tűnt csak a szemembe arcuk hasonlósága.

- Már megint hova? Palesztinába vagy a Ruhr-vidékre?

- Csak ide, Szolnokra.

Furcsálltam a számonkérő nagy hangot, azután észbevettem: Gyula úrnak biza egyes a csillaga. No, Bujdosó, ezt kifogtad – ha őneki szolgálsz, nem vagy előrébb, mint jóapáddal...

- Napok óta itt volt, csak épp most kellett, hogy... – kezdtem rá, mintegy védelmezve az öreg számadót.

De a főkanász nagyot intett.

- No gyere. Megoldom én. Ti meg menjetek vissza váltásba – szólt oda a többi kanásznak, indultában. - Ha az öreg nincs itt...

„...akkor úgy rendelkezek, ahogy akarok” – fejeztem be magamba a mondatot, oszt követtem is kezesen az erdei ösvény iránt; vissza sem néztünk.

Mikor már látó- s hallótávolon kívül jártunk, lelassított, hogy beérjem. Oszt sorolni is kezdte, rám se nézve:

- Zefírum tapasztalattal nem kapsz csürhét egymagad, de ne is bánd. Leszen belőled nagybojtár, amíg elválik, hogyan tovább. Odaraklak az öreg Mátyás mellé, az jámbor, falusi is, mint te, megfértek majd.

Letértünk az útról, egy ágakkal meg aljával igen benőtt mellékösvényre. Gyula úr előhúzta fokosát a köpenye alól, azzal kezdte törni az utat.

- Ott akad ennivaló is rendesen – folytatta – s ha nem, hát majd fokossal lecsaptok egy malacot. – Nagyot vágott egy kiálló ágra. – Sztá ha a Boldizsárnak nem tetszik, akkor majd megmondja, minek hagy oda mindig kuplerájt.

- Boldizsár?

- A számadó bátya, akinek szolgálsz. - Mintha ő nem neki szolgálna! - Nevét sem tudod?

- Nem mondta senki, mindenki csak bátyának hívja...

Törtettünk egy darabig csendben, csak a sűrűség recsegése szólt a lábunk, meg a Gyula úr fokosa alatt.

- A Marika hát a te lányod?

- Reányílott a szemed, mi? Te legény. Nem vagy véle egyedül. De vigyázz – fordult felém, s megfenyegetett kicsit a fokos nyelével -, ne incselkedj véle pocsékba, könnyen sérül a lelke...

Az ő leánya, óvja hát, persze.

- ...megcsalták, odahagyták rútul. – fejezte be aztán mégis. S mit felelhettem volna?

- Nem tudtam.

- Nem hirdeti Nyitrától Brassóig, lássad. – Csapott egy keserű nagyot egy ágra. – Vólt egy legény. Nem innét. A Tisza felé, Cserkeszőlőről. Sztá nagyon a Holdnak szaladtak! El is jegyezkedtek, meg mi... – harapta el, de értettem tán. – Olyan rendes, derekas legénynek tűnt.

Lassan kiértünk a sűrűjéből.

- Aztán nyoma veszett. Beszélték, törvény elől búvik. Vagy csak olyanféle volt. Csavargó. Nem is amott született, valahol Csepel felé, búbánat megette. Meg a lányomat is, két évig. Addig várta emezt. Egyszer jöjjön még a szemem elé, többet nem fog! – rázta meg a fokost. – Szóval azért mondom – vetett felém egy szigorú pillantást –, csak úgy bolondítsátok ti falusi legények, a Jóska, meg az a másik...

- Hát mit? Én csak annyit kérdeztem, a te leányod-e...

- Na jól van hát. Majd az öreg Mátyással jól szót értetek. Az öreg falusival majd tudjátok körülbeszélni egymást...

Baktattunk csendben.

- Nincs nagy becsülete itt a faluról gyüttnek... Láthassa bárki.

A főkanász hallgatott. Ismertem az egyes csillagot annyira, tudtam, lenyelt egy választ, s nem jó jel az.

- Talán több, mint a városinak – próbálkoztam mégis.

- Városi, városi! – szinte felnevetett. – Városi ember akkor járt itt utoljára, mikor a Zsuzska szüléit agyonvágták! Az is Békeőr volt, nem pedig.... Na idehallgass, becsülete itt annak van, aki megszolgálja! Mink itt nem...

Hirtelen felkapta a fejét.

- Mi az? – kérdeztem, körülpillantva.

Gyula úr leintett. Fülelt még egy darabig, aztán elindult visszafelé, sietve. De már hallottam én is:

- Fát kongatnak, ugye?

- Vissza, a bázison. Az anyjuk keservét, hogy mindig megvan a balhé!

- Milyen balhé?

Csendben loholt egy pillanatra, mint aki gondolkodik.

- Nagy. Tudsz ostorral bánni?

- Felkapom véle a csuprot! – túloztam.

- No! Leszen még belőled csikós is – kacsintott felém, de már futottunk.

Út közben többször hallottuk a kongatást, mind közelebbről, mind szaporábban. Ahogy a táborhely iránt értünk, a Gyula úr bebújt a sűrűségbe. Én utána. Nem törte-vágta ezúttal az ágakat, úgy bujkált át közöttük, alig győztem követni.

Ismét megverték a fatörzset. A tábor tőlünk jobbra esett, a kongatás viszont bal felől jött, egész közelről. Arra kanyarodtunk, s röviddel megláttuk a Sarit, kezében vastag ággal, egy kiszáradt, csonka fatörzs mellett. Ő kongatott hát. S már minket nézett.

- Mi van? – Súgott felé a Gyula úr vagy húsz lépésről, de az megértette s megindulván mifelénk, ráfelelt:

- A mezőszállásiak megint. Ezúttal sokan.

- Az anyátok sírját! – így a főkanász. Meglepett, hisz ezt a szófordulatot eddig csak az Elhárítás veteránjaitól hallottam. De már törtetett is kifele a sűrűből, felhagyva az óvatoskodást.

- Kik ezek? – kérdeztem.

- Ezeket az erdőket mind a Király úr növesztette, babonával, hisz előtte csak öntözőcsatornák vóltak itt mindenfelé. Mezőszállásnak meg félnapi szekérjáráson belül ez az egyetlen szálalható erdő, csak tőlünk tudnak fát hordani. A bátya meg is engedte nekik, de mindig kuplerájt hagytak, szólt a bírónak többször, de hiába. Hát kitiltotta őket; azóta járnak a nyakunkra nagy szorultságukban.

Végre kibukkantunk az erdőből, talán épp ott, ahol a banya előző nap. A főkanász meghőkölt:

- Itt a fél falu!

Negyven-ötven parasztruhás férfival nézett farkasszemet tíznél kevesebb pásztorunk. De már úgy álltak egymásnak, hogy közöttük őszes hajú, köpcös cigányember tartott kerítést egymaga, s löködte vissza a parasztokat egyre. Ingujja hímzéséből ítélve ő lehetett a falusi bíró, oszt az ő válla fölött kiáltozott oda-vissza mind:

- Külön szalagoztuk föl nektek a fákat, sztá döntöttetek minden mást es! – így az egyik kanász.

A bíró hátrafordult:

- Na, amennyit ti szalagoztatok, attól megfagytunk volna a télen!

A falusiak zúgolódtak. A bíró tuszkolta őket egyre. Amennyire láttam, fegyver egyiknél se vólt, legfeljebb az erdőben felkapott ágak. A mieinknél viszont mind fokos meg ostor.

Közben még három pásztor sietett felénk az egyik ösvényen.

- Szólni kéne a bátyának valahogyan – mondtam Gyula úrnak.

- Tudja az... – intett nyugtatólag.

- Kidöntöttetek még olyat es – folytatta a pert egy másik kanász, akit eddig nem láttam – amin madárkeltető volt!

- Nem igaz, nem igaz! Mutasd meg, hol!

- Csapdáztatok tavaly es, hiába tiltotta a bátya!

- Há a csapdázó legényeket én magam büntettem meg! – felelt a bíró.

- Ahol ember van, hiba is van - így egy paraszt.

- Há azé szenvedjen az egész falu? - rá egy másik, cigányos képű.

Újabb két pásztor közeledett. De a falusiak még mindig félelmes túlerőben álltak, és egyre inkább hangoskodtak. Az egyik így kiáltott:

- Oszt amikor egymagam jöttem, talyigával, és előre kértem a főerdészeteket, hogy csak annyit vihetnék... Ott is van, e! – mutatott a Gyula úrra.

Akkor a főkanász közelebb lépett:

- Nem vagyok én főerdész, nem rendelkezek itt egy gallyal se! - No hiszen, gondoltam magamban. – A bátya megtiltotta, azokért, amiket csináltatok. Nem engedhettem!

- Vele akarunk beszélni! – szólt a bíró nyugtatólag. – Csak azért jöttünk...

- ...százhúszan?! – így Gyula úr.

- Nincs fogadónap! – süvöltött a Bandi. - Takarodjatok a mezőgondozási hivatalhoz panaszra, ha...

Nőttön-nőtt a kiabálás. Gyula úr is folytatta a magáét:

- Még a ba... nénét is ránk dühítettétek! Kamerázgattátok a lányait!

Pillanat csend, aztán a parasztok tiltakoztak.

- Hát hogy kerültek ki azok a felvételek a nyulakról, mi? – szólt egy zöld köpenyes pásztor.

Nyulakról? Csodálkoztam.

- Mert a jankójával gondolkodik mind a legénye! – kiabálta a Bandi, előrébb nyomakodva. – Megmondtuk, hogy a Csobogósnak a közelébe se...!

Mire aztán a bírót fellökte egy másik cigány, s nekiugrott a Bandinak. Arra kitört a nagy dulakodás. A Bandi úgy lecsapta azt az embert, hogy elterülve is maradt, s mindjárt ketten-hárman odatérdeltek, magához téríteni – de aztán nekem is vitézkednem kellett, jöttek reám, pedig parasztruhában voltam magam is. Gyula úr csak a fokával suhogtatott, de széles félkört nyitott véle elébünk. Láttam, a pásztorok mindinkább egy csomóba tömörülnek, egymásnak hátat vetve, hogy a túlerő ne férjen hozzájuk. Fokossal hadakoztak, ostornak nem volt hely.

- Csak ezt hallja meg a bátya, a környékről is kitiltattok! – kiabálta felül a hangzavart egy pásztor. – De még az unokáitok is!

Gyula úr aztán mellettem magasra emelte fokosát egy nagydarab paraszt ellen, hogy jókorát sújtson feléje, de a paraszt egy vaskos ággal rácsapott a fokos fejére – hogy az pont engem talált homlokon, élivel. Reccsenést hallottam. Azt még láttam, hogy Gyula úr nekem tántorult az ütés erejétől, aztán elsetétült minden.

 

ÉLES, szúró fájdalomra jöttem magamhoz. Torkomból rövid üvöltés tört elő, mintha másvalaki hangja lett volna.

- Pálinka – hallottam a Marika hangját. – Nem csak fertőtlenít, de össze is húz. Mindjárt megrongyolom, hogy az szorítsa...

Ráocsúdtam végre, hogy a Marika ölében nyugszik a fejem, s az eget bámulom. Odébb még mindig kiabálás, dulakodás hangjai, de már hanyatlóan.

Lüktetve hasogatott a fejem. Az arcomon csurgó vér melege. Hányinger gyötört s forgott a világ, mint ha nem is sebemre, de torkomon töltötték volna le azt a pálinkát. Felemelkedtem kissé, hogy lássam, mi történik, de az agyamban mintha Gyula úr fokosát forgatták volna a mozgatástól. Egy pillantást vetettem a csatatérre, mielőtt Marika kezei visszanyomtak fektembe: Bandi és még páran összeszorulva, a falusiak nagyobb része a földön ült vagy ide-oda sántikált s már csak kiabálva biztatta, aki még harcképes maradt. Több pásztort húztak-vontak az erdő sűrűje fele. Mi az ördögöt akarnak, foglyokat ejteni? Minek?

Úgy éreztem, megint csak ködön át, álomszerűen látom a világot. Tán nem fogom fel, amit látok? Marika arcára tekintettem, ahogy fejemet kötözte. Dünnyögni kezdtem:

- Hallom, jól elbántak veled...

- Velem? – csudálkozott nevetve. – Ujjal nem nyúltak hozzám, mégiscsak leány vagyok. Nem haramiák ezek, csak dühös parasztok. Neked viszont ömlik a véred, át fogja ütni a kötést hamar...

Süketítő durranás hangzott a tisztás felett. Marika egész teste összerezzent, és síri csend lett.

- Vissza, kutyák, vissza! Hanyan jöttök még hármunkra! Vissza, te!

Csak felemeltem újra a fejem. Marika nem húzott vissza, dermedten ült.

Bandi kezében lőfegyver.

Egyik paraszt arcából a másikba rántotta, azok lassan hátráltak, kezeikkel hárítkoztak óvakodva. Mindenki más mozdulatlan, a pásztorok is.

A bíró sántikált csak a Bandi felé, meredten nézve a tenyérbe lapuló halált.

- A szervezett társadalmon kívül éltek. A saját törvényetek szerint. Há azt hiszitek, hogy nektek mindent szabad, he?! Há erről hallani fog a Békeőrség...

De el is hallgatott, és már a tisztás széle felé bámult meredten, s azonmód mindenki más is. Engem már az ájulás környékezett, fejem nem emeltem fölebb. A bíró isment kiáltott:

- Te tudtál erről?

Csend.

- Tudtad, hogy pisztoly van az egyik emberednél?

És már láttam is a Táltost, ahogy utat nyitottak neki az emberek, egyenest a Bandi felé.

- Most csak hallgatsz, mi, vén medve?

A bátya megállt a Bandi előtt, kinyújtotta elé tenyerét. A harcos pásztor szeme ide-oda járt a falusiak, a bíró és a Táltos között.

- Add ide már! – dörrent egyet az öreg, s éreztem, a Marika is megrezzent alattam.

Aztán a bátya összekarolta magát, úgy tüntette el a fegyvert a hóna alatt, nyomtalanul.

- Nem fog hallani semmit a Békeőrség, se más. Ami itt ma történt, elfeleditek ti is... és akkor én is.

A bíró lehajtotta a fejét:

- Én próbáltam békét tartani...

- Na és a Bujdosóval mi lesz? – szólt élesen a Bandi.

A bátya akkor megnézett engem alaposan, onnan messziről.

- Megmarad tán – szólt végül. – S ha mégsem, a munkarabság vissza nem hozza.

Fejem nem tarthattam tovább, lerogyasztottam.

- Ami pedig a fát illeti: mostantól önszántatokból be nem jöhettek az erdőbe. Nem csak fáért, egyébért se. Felügyelőt adok mellétek, kenyérért, amikor fát akartok vágni. Vagy vágunk nektek mi, le is deckázzuk, és megfizettek érte vasban.

Rövid csend, majd az egyik paraszt, indulat nélkül, rákezdett:

- Vagy így, vagy úgy, de amit az Isten adott, végül csak...

- Ez a két lehetőség van, harmadik nincs. Azazhogy annyi, ha bíróság elé visszük az egészet. De abból csak a baja lesz mindnek.

Választ sem várt, körbekurjantott:

- No, vissza a maga csürhéjéhez mind!

Hallottam, a mezőszállásiak lassan, morgolódva indulnak hazafelé.

A bátya belépett látóterembe: megállt felettem, engem nézett.

- A szíve ver, mint a veszedelem. – így Marika. – Átvérezte a kötést egyből. S ha nem csak az... – elharapta. – Belevágtak a koponyájába, no. Te jobban tudod, mit kell, mit lehet ilyenkor...

De a Táltos csak állt, nézett merengve. Majd azt mondta:

- Na, te árva ember, az Isten nem akarja, hogy pásztor legyen belőled...

 

 VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

(folytatása következik...)