Nem tehetek róla
Betyár Sándor belépett a kocsmába.
A félhomályos helyiség elhasznált, súlyos levegőjében öreg, nehéz vörösborok és vidám, leányos fehérek párája keveredett mindenféle gabonából erjesztett vacak tömények gőzével és acetilt izzadó férfitestek szagával. A középen függő petróleumlámpa alatt három asztalt toltak össze, azt ülték körül Betyár kistársai és több más katona, lármás keresztbe-kasul beszélgetéssel. Egyikük, a Jóska menten észrevette:
- Betyááár! – bődülte el magát. Az új bajtárs érkezése zajos tetszést aratott.
- Betyár! Betyi! Gyere Sanyi, igyál! Nem fogy el a bor soha! Megyünk haza Magyarországra! – kiáltozták.
Betyár elvett egy másik asztaltól egy üres széket, nem kérdezte az ott ülőktől, szabad-e. A bajtársak szűk helyet szorítottak neki. Jobbján Jóska, akivel a fronton kerültek komaságba, balján egy egészen fiatal, félénk pillantású kiskatona, aki teli borospoharat szorongatott jobb kezével.
- Megyünk haza, ha ugyan az ordibálós osztrák tizedes nem küld nyugat felé, hogy megint a németet védjük, a haza helyett! – morogta hangosan egy őszülő halántékú szakaszvezető.
- Horthy Miklós nem engedi! – kiáltotta egy bajuszos tizedes, a petróleumlámpa felé emelve poharát. – Ő parancsolta haza az egész Első Hadsereget!
Mire valaki rákezdett a dalra:
Horthy Miklós katonája vagyok
Legszebb katóónáááája!
- Vége van már a főméltóságú úrnak! Sztójay meg a németek az urak odahaza... – kezdte keseregni a szakaszvezető, de hangját elnyomta a többiek dalolása.
Vígan élem katonaéletem
Nincsen gondom máásra!
Masíírozok káplárurszavára...
Mire mindenki nagy vígan a bajuszos tizedes felé lendítette poharát. A Betyár balján ülő legényke is, de aztán nem ivott belőle.
- No mi van véled! Igyál, te! – dörmögte rá a másik szomszédja, egy első világháborús veterán, már erősen véreres szemmel.
A legény félszegen mosolygott, és belenyalt a vacak borba.
Betyár nagyot húzott a maga poharából, majd odaszólt a legénynek.
- Iszol, vagy meghalsz.
Többen nevettek. A dalolás lassan szétesett.
- Ilyen névvel, hogy Betyár, tudjon is inni az ember fia! – kiáltotta a Miska, egy tűzről pattant legény.
- Ki a király? – kérdezte egy másik.
- Sanyi a király! – felelték rá többen. Betyár félelmes ivó hírében állt, iszonyú mennyiséget tudott leönteni a torkán anélkül, hogy eszét vette volna a szesz. Félannyit se ivó kistársait rendre ő támogatta az ágyba, húzta le a csizmájukat...
- Csak ne lenne ilyen kutyaütő a lengyelek bora – morgott megint a szakaszvezető.
- Lengyel, magyar, két jó barát, együtt issza a borát – énekelte értelem nélkül egy már erőst részeg legény. Majd rákezdett:
Náday István, Náday István, ha megparancsóóólja...
Indúúúlunk mán, indúúúlunk mán, Kárpátokhágóóó-i-ra!
- Mit akarsz már a Nádayval is – így a szakaszvezető.
- Neked meg mi bajod van mindig! – kiáltott a másik, nehezen forgó nyelvvel. – Tessék!
Beregfy Károly, Beregfy Károly, ha megparancsóóólja...
Indúúúlunk mán, indúúúlunk mán Galíciáááába!
Jöheeeet musz-ka, jöheeet uk-rán...
Betyár összeborzongott erre a szóra. Nagyot húzott a gondűző borból. Az életmentő borból, melynek ősi varázsa elviselhetővé teszi az elviselhetetlent. Az életet – és a halált. Betyár mindeddig nem tudta, ölt-e embert a háborúban. Lőtt, ahogy a többiek is, az ellenség meg hullott. Ahogy az övéi is. De múlt héten, mikor a partizánok támadtak, látta, és nem tudta kiűzni a fejéből a látványt, ahogy a golyó – az ő golyója, biztos volt benne –, általverte az ukrán legény torkát, és az arccal előre bukott...
Közben valaki rákezdett az asztalnál:
Nem tehetek róla
Így hozott a gólya
Rumosüveg volt a nyakamon-mon-mon
A dal villámgyorsan átterjedt még a kocsma végében álló asztalhoz is, ahol szintén magyar honvédek ültek. Betyár együtt gajdolt a többiekkel, pedig a rumot nem szenvedhette... Pár hét még tán, és ihatja a pálinkát, a magyar nektárt, aminek párja nincs a világon...
*
- Jóanyám is azt mondta, jobb a snapszos piskóta – dünnyögte Betyár félhangosan, magányos asztalánál.
- Vége van már a háborúnak, te Sándor – szólt oda kedélyesen a szomszéd asztaltól a hentes Gyula. – Lassan te is hazajöhetnél már a frontról, úgy lélekbe is...
Betyár legyintett, majd rákezdett, kicsit hangosabban:
Beregfy Károly, Beregfy Károly, ha megparancsóóólja...
Mire a kocsmáros villámgyorsan az asztalához perdült, könyékkel odatámaszkodott, másik öklét a csípőjére tette, és szúrós szemmel Betyárra meredve, halkan, sziszegve azt énekelte, rögtönzött dallamra:
Az Ávéhá, az Ávéhá, ha ezt meghallja...
Aztán még megtoldotta:
- ...Édes öregem, eleget ittál mára, én meg azt hallom.
- Eridj a magad dolgára! – felelt kihívóan Betyár. Mert erőst verekedni kívánt, maga se tudta, minek.
- ...vagy ha nem ittál eleget, folytasd máshol. Nekem itt te ne...
- Nekem itt te ne mondd meg, mit csináljak! – ugrott fel Betyár, ökölbe szorított kézzel.
Hátulról elkapta egy vaskos alkar – a hentesé. Birkózni kezdett volna vele, de közben odaszaladt Bendegúz, a patkolókovács is, meg a kocsmáros is megkerülte az asztalt. Hármuknak aztán hiába próbált ellenállni, kipenderítették a kocsma ajtaján.
- Az asszony csókja édesebb, mint a boré! – szólt utána békülékenyen a kocsmáros. – Hát csak menj haza... Hazatalálsz még, ugye?
Betyár megszégyenülten bólintott, és feltápászkodott. Az ajtót becsapták.
Az asszony csókja, az asszony csókja, gondolta keserűen, miközben hazafelé bandukolt. Nem vár otthon engem semmi, csak veszekedés meg gyereksírás...
A dal egyre a fejében keringett. Az utolsó sorokat maga elé dünnyögte:
Azóta se javultam
Mindig inni tanultam
Tudok is, ezt bátran állítom-tom-tom...
De már nem tudok – hasított belé a felismerés. Lezökkent az árokpartra. Köhögött egyet, bizonytalanul. Előhúzta belső zsebéből a flaskát, melyet már vagy egy éve mindig magánál hordott. Leöblítette a torkát. Ha egyszer rákezdek, nincs többé megállás. Megint köhécselt, torkát köszörülte furcsán. Talán tényleg abba kéne hagyni? Úgy élni, reggel-este, télen-nyáron színjózanul, mint a tiszteletes úr, aki mindig mondja, hogy az alkohol az ördög vizelete.
Ha az asszony megértené... ha elviselné a kis kocsmázást, nem lenne belőle nagy. Ha lenne miért hazamenni idejében...
Kicsit úgy érezte, mintha sírás szorongatná a torkát. Vagy talán inkább hányinger? Hiszen annyit azért nem ivott még... Zavaros gondolatok keringtek a fejében. Át kéne menni a Gézához, meginni egyet-kettőt. Az ő felesége bezzeg egy angyal... A sírás szorongatta most már a mellkasát is... vagy a hányinger? Úgy érezte, mintha a hentes Gyula ülne a mellén. A hentes, az ölében meg a Bendegúz, a patkolókovács. Vihogott egyet magában a képre. Ekkor vette csak észre, hogy az állkapcsa is rettentően sajog.
Friss szellő támadt fel. Úgy döntött, csak benéz a Gézához, nincs még illetlenül késő, és ő se részeg még... A levegő meg a séta jót fog tenni.
Felkászálódott, de erre a komisz hentes meg a kovács átkapaszkodtak a vállára. Két lépésig bírta csak a súlyt, aztán térdreesett, majd tehetetlenül arcra borult. Mint az az ukrán legény, nyakában a vörös kendővel, ami nem engedte látszani a kiömlő vért...
Rántottak egy nagyot rajta, felülről. Azt hitte, a hentes az, meg a kovács.
- Mit akartok már megint – nyöszörögte volna, de csak gondolnia sikerült. A száját nem érezte. Az egész testét könnyű zsibbadtság járta át, mintha nem is lenne már se karja, se lába, se mellkasa, benne a fájdalommal.
Aztán meglátta a testet. Az árokparton feküdt, hason, katonasapkája legurult. Az arc a sajátja volt, olyan sápadt, mint a másnap reggeleken a borotválkozótükörben – de inkább viaszos színe volt. Sokszor látott ilyet a háborúban, de legutóbb akkor, mikor Miska nagybátyja a kocsmában leesett a székről a mondat közepén. A halál sápadtsága volt ez.
Ez én vagyok, itt a földön, értette meg. Meghaltam.
Egyszerre érzett rémületet és megkönnyebbülést. Vonzotta és taszította az a levetett test.
Aztán a látótere szélén egy szempárt pillantott meg, ami őt nézte meredten...
* * *
Odafordította a figyelmét, és az ukrán partizán arcát látta, rajta a halál iszonyatával. A száj aztán egészen eltorzult, olyan vadállati vicsorba, amelyre ember nem képes. A szemek eszelősen szikráztak, és az arc lassan átalakult valami egészen másba. Vagy inkábbis több minden másba. Minden körvonalát veszítette, semmi sem volt azonos többé önmagával. Az egyik szem lecsukódott, de már két csukott szemmé változott, egy komoly, mégis valahogy szenvedélyes női arcon. Az arcból két oldalt meghatározhatatlan „karok” nyúltak ki, alak nélküli érzetek, közben a partizán arca is ott volt, de körvonalai vonagló indákká változtak, mögöttük egyszemű rémarcok lestek kifelé, iszonyatos mohósággal; de Betyár hiába próbált rájuk nézni, minden szüntelen átalakulásban volt, egymást fedő és egymást félreszorítani akaró alakok fájdalmas tülekedése, és mindegyik a földi létben soha meg nem tapasztalható intenzitással nyomakodott a tudatába. Visszatért a női arc, mosolygott, állából elefántlábak folytak elő, a semmin taposva végtelen jelentőséggel, majd az orrból karmos kezek csaptak ki, és Betyár felé nyúlkáltak, kapkodtak, tépkedtek, néma fenyegetéssel és szavak nélküli szitkozódással.
Egyre gyűltek és nőttek, szaporodtak és sűrűsödtek, tolongtak az emberi, állati és növényi alakok, tagok, testrészek. Elefántok ormánya alakult férfiak nemi szervébe, a nőké pedig ordító szájakból nyílt elő, kecskeszarvas és -szakállas majmok ugráltak szomorúan, az egyiknek szárnyai nőttek, gyönyörű angyallá változott egy pillanatra, de ahogy Betyár erőfeszítést tett, hogy figyelmével belé kapaszkodjon, iszonyatos, szétfolyó, szétomló vénasszony-alakká sorvadt. A vénasszony, miközben megsemmisült, megrázta a botját, mely kígyóvá vált, amelyből további kígyók fröcsköltek szét, az egyik sokszirmú virággá változott, ami néma könyörgéssel nyílt ki, majd porzóiból rettenetes tüskék támadtak. A tüskék faágakká vastagodtak, melyeken pókok kapaszkodtak görcsösen begörbült, összeszáradt lábakkal, aztán villogó lángok között elégtek, lefolytak egy szürke kavargásba, és tátogó szájú, remegő kagylókká változtak, békaszemekkel.
Minden egyes alak a létesülés néma, értelem és cél nélküli vágysikolya volt, mely a megsemmisülés borzalmában enyészett el. Mindegyikük őtőle követelte eszelősen létszomja beteljesülését, és belé kapaszkodva próbált menekülni az elmúlás iszonyata elől.
A pokol - ismerte fel Betyár. Meghaltam, és elkárhoztam. Megérte ezért megvédeni a hazát?
Jó lenne egy ital, tört fel benne a megszokott gondolat – és már látta is a kocsmában ülő fiatalokat, amint jókedvűen poharazgatnak. Az egyikük olyan szende, visszahúzódó fiú volt, mint az a kiskatona Galíciában...
Bárcsak visszatérhetnék ide, sajgott fel a vágy Betyárban. Bárcsak újrakezdhetném. Soha többé nem feledném, mennyi a mérték, hol a határ.
...s már-már úgy érezte, mintha ő ülne ott, abban a pesti kocsmában. A fiú szájához emelte a poharat, és ivott.
Ittak. A fiú – meg Betyár.
Egri Leányka, állapította meg Betyár, noha életében nem ivott ebből a fajtából. Azt is tudta, hogy a legényt Balázsnak hívják, huszonegy éves, még a szüleivel lakik, és egyetemre jár, de már nősülni készül.
És ittak megint.
És megint.
Az évfolyamtársak, akikkel Balázs egy asztalnál ült, nevetve csodálkoztak.
- De belehúztál, Balázskám! Otthagyott a Réka? Vagy új lány van a dologban? – ugratták.
Mire Balázs csak nevetett, majd rákezdett:
Nem tehetek róla
Így hozott a gólya
Rumosüveg volt a nyakamon-mon-mon
A folytatás nem jutott eszébe, és megdermedt. Egyáltalán hol tanulta ezt a dalt?
Az évfolyamtársak észrevették rajta a rémületet.
- Mi történt, na?
Balázs kizökkent a fagyott ijedtségből. Csak a szívére súlyosodott rá egy névtelen félelem.
- Semmi, azon gondolkodok, honnan ismerem ezt a dalt. Talán egy úttörőtáborból? – nevetett. – Na persze, akkor még nem ittunk, csak énekeltünk róla!
Balázs azon az estén addig ivott, amíg fel nem szállt szívéről az a nehéz érzés, ami elfogta a daltól. Aztán még maradt. És ivott tovább. Maga sem tudta miért; rosszullétig itta magát.
De Betyár nem érezte a rosszullétet. Ő csak a nektárt érezte, a mindent feloldó és feloldozó áldást, ami erőt vett még a pokol felett is és kihúzta onnan gyilkosságban és részegeskedésben elkárhozott lelkét.
Balázs nagy nehezen hazatámolygott végül. Út közben hányt egyet a járda szélére. Egy középkorú nő a mellette álló fiatalabbhoz fordult, mondott neki valamit, közben Balázsra mutogatott.
Otthon az anyja rémülten fogadta:
- Mi van veled, kisfiam... te részeg vagy!
- Nem vagyok részeg! Hagyjál már folyton! Nem lehet az embernek néha jól érezni magát...? – Pedig valójában igen rosszul érezte magát. Szobájába ment, beesett az ágyba.
Másnap cudar fejfájással ébredt. Betyár pedig újra látni kezdte a pokol árnyalakjait... Persze tudta megoldást, mindkettőjük bajára: kutyaharapást szőrivel. Balázs kiosont a kamrába, inge alatt a szobájába vitt egy sört. És ittak.
- Ne félj, Balázskám, többé nem csapunk olyan murit, mint tegnap! – duruzsolta Betyár, félig önmagának, félig a fiúnak. – Többé nem iszunk túl sokat! Ne félj, én aztán tudom, mennyi a túl sok! – röhögött.
Egy év múlva Réka visszaadta a gyűrűt a részeges vőlegénynek. Onnantól nem volt megállás. Balázs az egyetemen, az előadások alatt is titokban, a pad alól iszogatott – amíg ki nem rúgták. Elment segédmunkára, de onnan is hamar kipenderítették. Lipótmezőre, majd Intaházára került, alkoholos elmebetegséggel.
Itt volt az idő, hogy Betyár új kezet, szájat és torkot találjon magának.
* * * * *
Új „ivócimboráját” a franciaországi Rennesben találta meg. Ukrán származású, középkorú férfi, már erősen iszik. Német felesége elvált tőle – részben emiatt. A gyerekeket vitte magával. Búbánatos, elrontott életű ember, Betyárnak könnyű dolga lesz vele. Bár a franciákkal folytatott párbeszédeit nem értette, és néha francia, néha ukrán gondolatait sem, de azoknak legalább lényegét megsejtette.
Három csodálatos és keserves évet töltött a férfival, aki Franciaországban csak Pierre-nek nevezte magát. Rengeteget szenvedett az italtól a végére, Betyár pedig a tudattól, hogy mit művel ezzel az emberrel – nomeg attól, hogy Pierre néha józanodásra adta a fejét, olyankor két-három hétig nem ivott, Betyár pedig visszakerült a kárhozatba. Próbált más célpontokat találni, Pierre ivócimboráira néha rá tudott kapcsolódni, de valami rejtélyes erő mindig visszahúzta ehhez a férfihoz.
Egyszer aztán Pierre-nek nagynehezen sikerült negyven napig tartania az absztinenciát. Betyár nem tudta, mennyi időt töltött a szörnyalakok között, az idő ott értelmét vesztette, csak visszatérve látta, hogy karácsonyra készül a világ. Pierre pedig a negyven nap leteltével mértékkel iszogatott, csak úgy otthon, egymagában.
Betyár csatlakozott hozzá. Kimondhatatlanul szomjazta már az alkoholt. Pierre így végül megivott három üveg jó francia bort, meg vagy fél liter konyakot.
Betyár elégedett volt. Örömmel táncolta, örvénylette körül az ital kómájában fekvő férfit, észre sem véve, hogy már ő maga is egyre jobban hasonlít az alvilág rettentő lényeihez. Végre talált valakit, aki úgy bírja az italt, mint annak idején ő! Egészen közel tolult hozzá, és gyönyörűséggel eltelve reszelte a fülébe magyarul:
- Nem tudsz leszokni róla, ahogy én se tudtam. Te az enyém vagy! – és röhögött, ocsmány hangon.
Pierre felriadt. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Pierre kiáltott egy éleset, és Betyár érezte, hogy a férfi egész testén a hideg futkos. Ez lát engem!
- Qu'est-ce que c'est? – kérdezte Pierre. – Je peux te voir!
Betyár a rajtakapott rablógyilkos rémületével vonult vissza.
- Já bacsu tebe. Kto tü...?
Betyár egy sötét, nedves, pinceszerű helyen találta magát, valamiféle földalatti katakomba egy cellájában, ahol nem látta a szörnyalakokat, csak érezte a jelenlétüket. Láthatatlan patkányok motoszkáltak, rágcsáltak körülötte. Távolról figyelte Pierre-t, ahogy reszkető kézzel a telefonkönyvben lapoz. Feltárcsáz egy számot – aztán leteszi. Vacillál. Iszik, pedig Isten a tanúja – más nem is lehetne –, most nem Betyár vette rá.
Szenteste napján azután Pierre magányos csendben, néma mozdulatlanságban ült az íróasztalnál – remegő kézzel az elvonástól és a várakozás bizonytalanságától. Az ölében puska. Az asztalon telefon.
Ez a vég. Vagy a kezdet...
Tárcsázás. Kicsöng. Francia beszélgetés, melyet Betyár nem érthet. Évek alatt sem tudott egy szót sem megtanulni franciául... A puskát egy remegő, mégis határozott kéz az asztal mellé támasztja. Nadrág. Bőrkabát. Nyakkendő. Frissen fényezett bőrcipő.
Pierre belépett a kétszárnyú ajtón, bizonytalanul köszönt a teremben körben ülő, csevegő húsz embernek, majd leült az egyik székre.
Az ajtóval szemben, mintegy fő helyen, egy asztalnál, egy negyvenes, jól fésült férfi ült. Az asztalon könyvek. Mögötte egy nagy transzparens. Tetején egy körbe zárt háromszög emblémája, alatta tizenkét pont felsorolva franciául.
A férfi pár perc után megrázott egy csengőt, mire a beszélgetés elhallgatott. Elkezdett franciául valami monológot:
- Je m’apelle Jean. Et je suis un alcoolique...
Betyár tudta, hogy vége a játéknak. Új áldozatot kell keresnie.
* * * * * * *
De nem volt rá képes.
A megmagyarázhatatlan kapocs közte és Pierre között fennmaradt.
Betyár visszazuhant az alvilági kavargásba.
Hirtelen ismerős alakot látott – Balázst, teljesen eltorzult arccal. Alsó ajka hatalmas lebenyben, mohón leffegett, két oldalán nyál patakzott, szemei dülledtek, vizenyősek, kábultan fénylenek az alkohol tébolyától. Vajon én is így nézek ki? – gondolta iszonyodva Betyár.
Egyelőre nem tudott kapcsolatba lépni a fiúval, mégis tudta a történetét. Az intaházai „Puszta” bezárása után egy másik intézetbe került, ahol a brutális bánásmód hatására ő maga is egyre agresszívabb lett az ápolókkal és a betegtársakkal, egészen a kezelhetetlenségig. Az ápolók gyógyszer túladagolással próbáltak végezni vele. Edzett májának köszönhetően ezt könnyen túlélte, így végül a párnájával fojtották meg.
- Lám, te is ide kerültél végül – mondta, inkább önmagának, mint a fiúnak. Azt nem tudta, hogy Balázs látja-e őt.
Balázs mögött fenyegető alak tűnt elő.
Az ukrán partizán, Betyár áldozata.
Betyár rádöbbent: Pierre a partizán fia volt. Ezért van az eltéphetetlen kapocs hármuk között.
Megöltem az apját, és majdnem megöltem őt is!
Istenem, mit tettem!
A dermedt borzalomból Balázs zökkentette ki.
- Már nem félek tőled. Tudom, ki vagy, azt is, mit tettél velem, és már azt is értem, hogy miért. Szövetkezzünk! Én segítek neked elszakadni az ukránoktól, te pedig megtanítod nekem, hogyan kell másokon át inni.
- Nem! – ordította Betyár. A körülöttük úszó szennyes tömeg néma visítással, őrjöngve kezdett kavarogni. – Elég volt! Elég volt! Elég volt! Inkább örökre itt maradok, mint hogy még egy embert magammal hozzak ide! Istenem!
- Tökélyre fejlesztjük a módszert. – Balázs arcából egyre ocsmányabb szörnyetegek kígyóztak elő. – Emberről emberre járunk, mindenkin csak egy hétig lógunk, aztán továbbállunk! Nem teszel tönkre senkit... és soha-soha többé nem buksz majd le.
Betyár feladta a küzdelmet az árny-lényekkel, csak hogy Balázstól szabaduljon. Átadta magát a szennyben való sodródásnak. Balázs eltűnt.
Majd eltűnt Betyár Sándor is.
Vége – szólalt meg egy régen elfeledett, belső hang abban, aki valaha Betyár Sándor volt. Most már minden mindegy. Nem bánom, akármi lesz velem. Csak azt sajnálom már, amit másokkal tettem.
Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek!
A néma fohászra a végtelen távolságából jövő hang válaszolt.
- Takarodjatok el! Megparancsolom a Mindenható Isten nevében!
A hang ellenállhatatlan ereje űrt feszített a szörnyetegek tolongásába, tiszta, fényes alagút nyílt ki közöttük. Az, aki valaha Betyár Sándor volt, tudta, hogy mit kell tennie. Előviláglott benne a felismerés, hogy nem most látja először ezt az alagutat. Belépett rajta, és száguldott, száguldott, egyre magasabbra, egyre nagyobb fényességbe...
Az alagút végén egy ezüstös-higanyos kört látott. Benne egy háromszög. A kicsi lélek rezdült egyet a látványtól. Egyszerre vonzotta és taszította az embléma, pont úgy, ahogy annak idején az árokpartra döglesztett, tönkreivott test. Félelmetes sors kötötte hozzá.
A jelet egy valószerűtlenül hosszúra nyúlt kéz tartotta. A gazdája fehérség volt a fehérségben: ragyogó üresség közepén álló, fehér köpenyes emberalak, ősz hajjal, hosszú, ősz szakállal.
Ő volt a hang gazdája. Ő parancsolt szabad utat a kicsi léleknek a kárhozatból, a tiszta fénybe.
- Ki vagy te? – kérdezte a kicsi lélek.
- Olyan, vagyok, mint te – hangzott a válasz. – Alkoholista vagyok.
A kicsi lélek meglepetten hallgatott.
- Angliában részegeskedtem végig huszonöt évet, a két háború között. Akkoriban hagytam fel az ivással, mikor te úgy igazán rákezdtél. Negyvennégy nyarán, mikor azt az ukránt megölted. Na de mit gondolsz, ő miért került a pokolba...?
- Hogy mentettél ki onnan? Hogy nyitottad azt a kaput?
- Hittel, alázattal, hajlandósággal.
A kicsi lélek felfelé mutatott gondolatcsápjával.
- Azt hittem, Ő kegyelmezett meg.
A fehér alak mosolygott.
- Mit mutogatsz felfelé? Már a Mennyországban vagy!
A kicsi lélek meglepetten körülnézett az ürességben.
- És hol van Isten?
- Ahol mindig is volt. Az egyetlen helyen, ahol valaha is volt. – A fehér alak újra kinyúlt, és egy szelíd mozdulattal megsimogatta a kicsi lélek legbelsejét.
A kicsi lélek hosszú-hosszú idő óta először érzett tökéletes békét.
- És most, mi lesz? – kérdezte, teljes nyugalommal és elfogadással.
- Én hamarosan megszületek. Szörnyűséges egyezséget kötöttem önmagammal: újra lerészegedek majd, hogy újra kijózanodhassak. Hogy aztán segíthessem mások józanodását. Neked pedig nincs is más választásod egyelőre, mint hogy folytasd a piálást. De segíteni fogok!
- Hogyan?
- Majd meglátod...
A fehér alak eltűnt.
A kicsi lélek egyedül maradt a tiszta fényben.
Hosszú-hosszú ideig maradt meg ott, a teljes nyugalomban, mozdulatlanságban, gondolatok és érzések nélkül.
Aztán lassan álomba merült.
Elkezdte megálmodni az új életét.
Tudta, hogy vissza akar térni Magyarországra. Tudta, hogy ott akarja átélni a Nagy Vihart, ami a Földre vár. És hogy józanon fogja átélni.
Magas, vékony, mégis keménykötésű fiatalemberről álmodott. Akaratos, önfejű, mégis nyitott és érzékeny – a tipikus alkoholista személyiség. Nem akart már menekülni, ellenállni. Csak minél gyorsabban jusson a végére!
Kinyújtotta vágy-csápjait, amelyekbe rögtön belekapaszkodtak a szenvedély, a vágy, a létszomj elementáris lényei. Nem fenyegették már őt, nem sodródott velük céltalanul: munkát adott nekik. Sürögtek-forogtak. A nem várt, a részegen fogant embrió testét, a tizenéves lány méhében, rettentő szorgalommal, mohósággal, szomjúsággal építették.
Szomjúság.
A kicsi lélek önkéntelenül egy nagy kortyot ivott.
Víz szaladt le a torkán. A Léthé vize: a magzatvíz.
Öntudatlan álomba merült.
* * * * * * * * *
- Isten Isten! – szólt szertartásos kórusban apa és a Bandi bácsi.
És ittak.
A nyolcéves Pali undorodva nézte a két felnőttet. Minek isszák azt a büdös pálinkát? Először aranyosak lesznek tőle, aztán kiállhatatlanul hülyék. Bárcsak abbahagynák félúton...
Palinak születésnapja volt. Ez pedig remek ürügyet szolgáltatott apának és főleg Bandi bácsinak, hogy pálinkázzanak egyet... kettőt... Minek hívta át? Pali úgy érezte, Bandi bácsi apa „rossz szelleme”. Ő viszi bele az ivásba. A szomszéd bácsi, akinek reggel-délben-este pálinkaszaga van.
*
- Isten Isten!
Pali tizenkét éves lett.
Ajándékot nem kapott. Apa elfelejtette, hova dugta. De meg fogja keresni! Vagy lehet, hogy csak ezt hazudta, és elfelejtette megvenni. Anya nem szólt semmit, csak sírt. Aztán ivott ő is, de nem sokat. Apa mindenesetre azért áthívta Bandi bácsit, hogy segítsen keresni...
Sötétedésig ültek a konyhában. Apa már rég elérte a hülye-fázist, Bandi bácsi még „aranyos” volt. Pali elücsörgött a konyhában velük. Jobb szerette, ha apa otthon ivott, mint hogyha a kocsmában. Bár néha megpofozta őt olyankor – de legalább együtt volt a család.
Ahogy odakint megvakult a világ, apa kitámolygott a konyhából, a szobában leült a tévé elé, és pár perc múlva már horkolt. Bandi bácsi menni készült, de ravaszkás csillogás volt a szemében. Odafordított Pali elé egy poharat, és töltött.
- Iszol-e. No, csak kicsit.
Azért félig ment a kupica. Pali megszagolta, és fintorgott.
- Nem szaglászni kell azt, hanem felhúzni, így e! – És belefordította a saját pohara tartalmát a szájába. Nagyot nyelt. – Nem való ez még neked, túl erős. Sörrel kell kezdeni, vagy valami édes fröccsel... Na! Iszol vagy meghalsz.
Pali belenyalt a pálinkába. Szörnyű íze volt. Hogy bírják ezt meginni? De a hatása... A melegség, ami a testét átjárta tőle, borzongatóan ismerős volt. Egy érzés, amihez neki valami nagyon-nagyon mély, ősi köze van, az emlékezet előttről...
Palit az anyja találta meg a szobájában. Hanyatt feküdt a heverőn, zihálva horkolt. Kinyújtott, ágyról lelógó kezétől nem messze az üres kétdecis pálinkásüveg feküdt. Maradéka, egy-két nyalásnyi, a szőnyegen szétcsorogva.
*
Főőőzhetsz melegithetszbenneméppeneleget
Meeeert a falamjolátengediameleget
Anya az apától apránként ellopkodott összegből íratta be Palit az egyhetes nyári táborba. A sok könyörgés-sírás ellenére mindeddig meghiúsult álom most valóra vált: Pali ott ült az osztálytársaival a tábortűznél, akik mind fújták már ezeket a korábbi táborokban megtanult dalokat. Juci néni gitározott. Pali ivott magába minden szót, minél előbb be akart kapcsolódni az éneklésbe.
Juci néni megzendítette az utolsó akkordot, majd tenyérrel lekoppintotta, és kérdezte:
- Na, manókák. Melyik legyen a következő?
Elindultak a bekiabálások mindenfelől.
- Az Ohio!
- Jaj, az a megölős szar, ne már!
- Hogy beszélsz – így Juci néni.
- Akkor a faiskolában!
- Jaj már a dedós izékkel!
- Jó, akkor legyen a Nem tehetek róla, ha ilyen vagány csávó vagy!
- Jó, jó!
És felhangzott.
Nem tehetek róla
Így hozott a gólya
Rumosüveg volt a nyakamon-mon-mon
Pali jéggé fagyott. Még lélegezni is elfelejtett.
Honnan ismerem ezt a dalt?
Aztán megállapította, hogy soha életében nem hallotta még – csak olyan, mintha őróla szólna. Azóta, hogy a tizenkettedik születésnapján először kóstolta a pálinkát, minden egyes alkalommal, ha csak egy kortyot ivott belőle, elindult a részegedés lejtőjén, megállíthatatlanul.
Nem kellett nékem a tej
Már az első szavam az volt: piát ide, hej!
- énekelte vidáman a sok ártatlan gyerekszáj, melyeket még soha nem érintett egyetlen csepp alkohol sem.
Pali volt az egyetlen köztük, aki elmondhatta: tizenhárom évesen meg sem tudja már számolni, hányszor itta magát filmszakadásig.
Engem tényleg így hozott a gólya...
*
Pali a rendőrségi fogdán ébredt.
Kellett hozzá egy perc, amíg rájött, egyáltalán hol van.
És vajon miért?
Kopogni, majd dörömbölni kezdett az ajtón. De nem törődött vele senki.
Később aztán megtudta, hogy hivatalos személy elleni erőszak miatt fognak ellene ügyészségi feljelentést tenni. Részegen megtámadta az őt „garázdasága”, botrányos utcai viselkedése miatt igazoltatni akaró járőröket. Mindebből ő semmire nem emlékezett.
Miután felvették vallomását és kiengedték, az utcán céltalanul bolyongva töprengett.
Miért annyira más ő, mint a többi ember?
Mások megisznak egy pohárral, kettővel, azután megállnak. Ő miért nem tud? Persze vannak részeges, „alkesz” alakok, akik minden nap, egész nap isznak. Ők sem tudnak megállni, de ez a sok évi masszív piálás eredménye. Ő miért született így? Kéthetente, ha iszik, és egyből a rendőrségen köt ki?
- Nem tehetek róla... – dünnyögte menet közben öntudatlanul, majd köpött egyet. A nyál végigcsorgott a nadrágszárán.
Miért vagyok ilyen? Miért teremtett ilyenre az Isten? Hogy baszhatott el ennyire?! Miért engedi, hogy így vergődjek?
Hülyeség. Nyilvánvaló. Nincs Isten.
Ezt valahogy meg kell oldania. Egyedül. Egyes-egyedül az idegen, értetlen és ellenséges világban.
Elhaladt egy kocsma előtt. Támadt egy új gondolata.
Azért elég jól bírom a piát. Mi lenne, ha mostantól csak sört innék? Abból egyszerűen nem bírok meginni annyit, hogy teljesen ká-ó legyek! Hm?
*
A toxikológián ébredt, csuklói az ágyhoz szíjazva.
Ahogy felemelte a fejét és körülnézett, olyan távoli, ködös és elmosódott volt minden, mintha még mindig álmodna. A világot egy fordított távcsövön keresztül nézte.
Meglátott egy nővért.
- Ho... hogy kerültem ide?
- Három egész kettő ezrelék véralkohollal – szólt egy hang a kórterem másik végéből, majd megjelent Pali látóterében egy magas, kopasz, szemüveges pasas műtősruhában: az osztályos orvos. – Meg háromezer fölötti gammagétével.
- És minek kötöztek le?
- Mert delíriumban megtámadta az egyik ápolót. ...tudom, hogy nem emlékszik rá.
- Most már magamnál vagyok. Eloldozhatnak.
- Mindent a maga idejében, kolléga. Nézzen rám!
Pali az orvos szemébe nézett.
- Maga még mindig delíriumos, és egy-két napig nem is fog feltisztulni. Lehet, hogy holnap már fel tudjuk oldani a fékezést.
- Engedjenek el! – Pali őrjöngve rángatni kezdte a hevedereket.
- Nézze, kolléga – magyarázott nyugodt derűvel az osztályos orvos. – Vagy megnyugszik magától, vagy benyomunk a vénájába egy adag haloperidolt. Az még az őrjöngő pszichotikusokból is kezes bárányt csinál a Lipóton. Folyékony kényszerzubbony. Na mi legyen? – pislogott a kopasz fej közvetlenül az arca előtt.
Pali elernyedt, és megadta magát a sorsnak. Istenem, irgalmazz nekem, bűnösnek! – fakadt fel benne, valami irdatlan mélységből, az emlékezet előttről... a Léthé vizén túlról.
Miután úgy ítélték, hogy „feltisztult”, bár még mindig vastag ködön át látta a világot, felvették az anamnézisét. A gyerekkor óta tartó történetet hallván úgy döntöttek, átszállítják az addiktológiára.
Harmadik napja nem ivott már, mikor megérkezett az első ottani ebédjére. A keze még úgy remegett, hogy majd kilötykölte a levest a kanálból, és még mindig olyan ködben úszott az agya, hogy délután négykor alig tudta felidézni, mi volt ebédre, a leves után. Gempa lehetett, gondolta tréfásan. A közérzete sokat javult, és ez bizakodással töltötte el. Istenem, de mi lesz velem, ha egyszer kiengednek innen?
Az ápolók egyszer csak összetereltek mindenkit a folyosóra.
- Gyertek üzire – szóltak be a terembe, és a betegek maguktól megindultak, láthatóan tudták, miről van szó. Palinak fogalma sem volt. Ment a többiek után. Nem oldódott fel még annyira, hogy szóba elegyedett volna bárkivel. Egyébként is mindenkit zárkózottnak érzett. Még a legnagyobb hangú nő, a szomszéd kórteremben, a kávéfoltos fürdőköntösében is csak egyoldalú „társalgást” folytatott, jött-ment, mondta a magáét, de nem figyelt senkire.
Beterelték őket egy társalgó-„foglalkoztató” helyiségbe. A falakon rajzok, szlogenek. Jó Isten, hova kerültem... – forgatta a szemeit Pali.
A helyiségben a betegek érkezésekor már hárman ültek, akikről szinte kiabált, hogy nem tartoznak ide. Nem voltak se betegek, se orvosok, se ápolók.
Őszülő halántékú, magas férfi, két oldalán egy-egy csinos nővel. Tud élni, gondolta Pali. Az egyik nőn megakadt Pali szeme. Negyvenes éveiben járhatott, de egészen vékony, kislányos alkata volt. Nyakában vékony aranyláncon egy medál lógott.
Palinak gyökeret vert a lába úgy, hogy a mögötte jövő tréningruhás nő beleütközött. Kicsit oldalba lökve megkerülte. Pali csak állt és bámult.
A medál csak egy kör volt, benne egy háromszög.
A jel egyszerre vonzotta és taszította. Tudta, hogy valaha köze volt hozzá, hogy dolga volt, van, lenne vele, mint azzal a dallal... „Nem tehetek róla...”
Hülyeség. Geometriai alapformák. Egy csomó hasonló céglogó van.
Mikor mindenki leült, a férfi megszólalt.
- Sziasztok, Gábor a nevem, és én alkoholista vagyok.
- Szia, Gábor! – felelt gépiesen a két nő, és többen visszhangozták őket a betegek közül.
Hova kerültem...! – ismételte magában Pali, és onnantól lehangolódott az egész jelenségről. Mindegy, ki kell húzni itt, amíg kiengednek. Mondják csak el a szentbeszédet...
Gábor pedig mondta, mondta. Pali néha félig odafigyelt. A pasas hitről, reményről, szeretetről, meg ilyen közhelyekről beszélt. Felsőbb Erőről. Napi kegyelemről.
No mi az, gondolta gúnyosan Pali, higgyem el, hogy Isten méltóztatna kivakarni abból a szarból, amibe belelökött, mikor megszülettem?
- Én azóta vagyok alkoholista, mióta a közösségbe járok. Azóta tudom, hogy mi a baj velem. Azóta tudom, hogy nem egy gyenge, szar alak vagyok, hanem beteg. Nekem azóta szabad innom... és szabad nem innom – ért Gábor a mondókája végére. – Ma, Isten kegyelméből, nyolcezer-négyszázhetvenkilenc napja nem kellett alkoholt fogyasztanom.
A két nő tapsolni kezdett, a betegek nagy része csatlakozott.
Ha ez igaz, akkor miért nevezi magát alkoholistának? Nyolcezer-négyszáz... hány nap? Pali agya zakatolt. Az több mint húsz év, ugye?
Jóval több!
Beleszédült a napok számába. A felfoghatatlanba. Az emblémára pillantott a nő nyakában, aki abban a pillanatban megszólalt:
- Sziasztok, Anna vagyok, alkoholista...
Pali egy pillanatra egy húszéves fiú arcát látta, lefittyedő ajakkal, csorgó nyállal, eszelős szemekkel, aztán egy bajuszos, szlávos arcú katonát, amint egy golyó torkon találja, és előrebukik a feje, szemében a halál iszonyatával... Aztán jött a már olyan ismerős filmszakadás.
Pali leesett a székről, és rángatózni kezdett a földön.
- Epilepsziás roham – kiáltották többen. – Orvost! Orvost!
És a nagyhangú nő, a kávéfoltos fürdőköntösben, már rohant is ki a folyosóra, csattogó papucsokkal.
*
Pali magához tért egy ismeretlen kórteremben.
Hol vagyok? Már megint a kórházba ittam magam? Mikor engedtek ki egyáltalán a detoxból?
Lassan kezdtek visszakúszni az emlékek. Nem engedték ki. Mentővel átszállították az addiktológiára, ott fekszik most... talán.
Valóság, álom, hallucináció, minden egybefolyt. A toxikológián feküdt, és a kopasz szemüveges doki borkóstolót tartott. Aztán gyerekek rohangáltak meg rollereztek a folyosón. Aztán volt valami háborús film, ahol folyton torkon lőttek mindenkit. Aztán beszélgetett az ágyszomszédjával, aki valami bűvészműsort rögtönzött a betegeknek. Ebből nyilván semmi sem volt valóság. Ahogy az se, hogy egy magas, ősz halántékú pasas a borkóstoló után egy óvodai csoport szobájában dicsekedett a többieknek, hogy ő nyolcezer napja nem iszik.
Pali az ágya melletti éjjeliszekrényen heverő telefonja után nyúlt, hogy megtudja, egyáltalán milyen nap van ma.
Vagy milyen hónap.
Vagy hogy reggel van, vagy este...
A telefon alól két fehér papírlap csücske világított ki.
Az egyik egy névjegykártya volt.
Sályi Gábor
Senior Consultant
Umbrella Industries Hungary
„Sziasztok, Gábor a nevem...” – hát mégis megtörtént? Valóság volt? Ő volt a nyolcezer napos?
A másik papírlapon egy körbe zárt háromszög volt. Igen, ez a jel volt annak a kislányos nőnek a nyakában... A logó alatt: „Gyűlések listája vidéken.” Pali szeme végigszaladt az ABC sorrendbe szedett városneveken: Szerencs... Szolnok... Szombathely...
Itt is van csoport...
Felvette a telefont. Reszketett a keze, nem tudta, hogy az elvonástól, vagy valami eljövendő, felfoghatatlan léptékű dolog sejtelmétől.
Bekopogta a számot a névjegykártyáról. Kétszer kellett visszatörölnie a remegő kéz miatt.
Kicsöngött. Palinak dióvá zsugorodott a gyomra.
- Tessék, Sályi – egy közönyös, de halványan ismerős hang.
- Szia – nyögte remegve a telefonba. – Pali a nevem...
Pár másodperc szünet. Gábor nem válaszolt. Pali nagy levegőt vett. Aztán kiszakadt belőle.
- ...és én alkoholista vagyok...
Ez az írás nem az Anonim Alkoholisták megbízásából, jóváhagyásával vagy tevékenységével bármilyen összefüggésben készült, és nem feltétlenül tükrözi az AA tevékenységét, módszereit, szellemiségét és céljait. Az írásban szereplő személyek nem azonosak semmilyen élő vagy meghalt személlyel (a történelmi személyeket leszámítva: Horthy Miklós, Adolf Hitler, Sztójay Döme, Náday István, Beregfy Károly)