Ima és fohász

2012. 02. 22.

„És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg.

Ne legyetek hát ezekhez hasonlók; mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.”

 

Hamvazószerda alkalmából néhány gondolat az imádságról és a fohászkodásról, mert aztán a húsvéti készülődés, a keresztelések hadjárata elborít és nem lesz rá időm.

Ima és fohász. Ezeket általában szinonimaként használják, pedig tulajdonképpen két külön fogalom lenne, bár összemosódnak egymással, és egyesülhetnek is egyetlen, Istenhez (vagy Jézushoz, Máriához, egy angyalhoz, egy szenthez) címzett áhítatos felszólamlásban. Ennek legtökéletesebb példája a Miatyánk, amely az Isten, mint Mennyei Atya megszólításával és magasztalásával kezdődik, s átszíneződik egy óhajtással, de nem önnön akaratot középpontba állító óhajtással, hanem pontosan azzal, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Így fordul át fokozatosan a fohászba, amelyben aztán a Gondviselés legelemibb megnyilatkozási módjait kéri: a mindennapi kenyeret, a kísértő gonosztól való oltalmat, valamint a bűnbocsánatot.

Így néz ki egy jól felépített imádság. Legalábbis Krisztus urunk azt mondta, ha imádkozni akarunk, azt így tegyünk. Ha valakihez szólni akarunk, azt először is meg kell szólítani, méghozzá illően. Tehát ha Istenhez szólni akarunk, először is méltatni, dicsőíteni és magasztalni kell. Nem azért, mert Ő ezt igényelné, hanem mert önmagunkat kell emlékeztetni arra, hogy kihez is szólunk. Legjobb tudásunk szerint. Hiszen az első probléma az, hogy nem is tudjuk pontosan, hogy kihez szólunk. A véges teremtmény nem képes felfogni a végtelen Teremtőt. Ezért kell az igyekezet, ha Istenhez szólni akarunk, és ezért nem olyan könnyű elérni, hogy „elég magasra szálljon” az ima ahhoz, hogy meghallja. Honnan tudjuk, hogy ez így van? Amikor valaki pl. úgy kiált fel, hogy „„„az Isten verje meg az eztmegazt!””” – ezek sosem találnak meghallgatásra, hiába van egy bizonyos, tulajdonképpen őszinte, szívbéli töltöttség mögöttük.

Az Isten megszólítása és dicsőítése tulajdonképpen már ki is meríti az „imádság” fogalmát, hogyha szó szerint nézzük. Imád-ság, vagyis Isten imádata, eddig a pontig nincs szó arról, hogy én mit szeretnék. Az imádsággal azután egybeköthető a fohász, tehát a könyörgés, valamilyen óhajtás kifejezése. Én mindig azt szoktam tanácsolni, hogy a legelső kérésnek tartsuk meg a Miatyánk mintájára, hogy „legyen meg a Te akaratod”, és erről az alapálláspontról indulva kérjünk csak. Elvégre az Isten jobban tudja, mire van szükségünk, mint mi magunk. Innen pedig ugye eljutunk a kérdésig, hogy a fohászkodásnak egyáltalán van-e létjogosultsága. Bizonyos vallásokban nem is csinálják. A Hinduk például mindig csak dicsőítenek és sohasem kérnek semmit, legalábbis a fő-fő nagy kozmikus Teremtő Istentől, Visnutól soha. Kérni legfejlebb csak a déváktól szoktak, tehát a teremtett világ egyes területeinek felülvigyázó szellemiségeitől (kb. az angyaloknak feleltethetők meg nálunk). Nekünk viszont azt mondta Krisztus, hogy „kérjetek és megadatik”. Úgyhogy mi viszont ilyen fohászkodós valláson vagyunk. Ezzel kapcsolatban mindig csak egyet tudok tanácsolni: a kéréseink lehetőleg ne negatív formában fogalmazódjanak meg.

Ezt szokták félreérteni úgy, hogy „ne kérjünk rosszat”. Ez evidens, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ne tagadó formában kérjünk, hanem állító. Tehát ne azt mondjuk, hogy mit nem szeretnénk, hanem azt, hogy mit igen. A Miatyánkban szépen arányosan jelenik meg ez: mindössze egyetlen negatív kérése van „ne vígy minket kísértetbe”, s azt is rögtön pozitív kérésre fordítja át: „de szabadíts meg minket a gonosztól”. Sokszor egy negatív kérést pozitívba átfordítani nehezebb, mint gondolnánk. De ha még az imádság megkezdése előtt megtesszük ezt, az egyúttal önmagunk számára is világosabbá teszi, hogy mire is vágyódunk, és ez a világosság jobban kivehetővé teszi az arrafelé vezető utat.

Ha tehát boldogságot kérünk, kevés szót ejtsünk az imában a bánatról. Ha egészséget kérünk, kevés szót ejtsünk a betegségről. De nem csak az imában, az élet minden területén működik ez: Isten a maga hasonlatosságára teremtette az embert, tehát nem csak teremtmények, de egyszersmind kis teremtők is vagyunk, a kimondott szóval pedig teremteni tudunk. Aki szerencsétlenségről beszél, szerencsétlenséget teremt. (Ezen a ponton csak egy gyors közbeszúrás: kapcsoljunk csak be egy tévéhíradót...) Ez pedig hatványozottan jelentkezik akkor, ha éppen történetesen pont a Mindenható Istennel folytat párbeszédet az ember.

És ha már a „párbeszédet” megemlítettem, az imádat és a fohász után következzen az imádkozás harmadik fő eleme, melyről rendre megfeledkezik sok paptestvérem is: az imádság nem e-mail, ami kimegy az éterbe a wifin, aztán reméljük, odaér valahogy. Az imádság személyes kapcsolat Istennel, tehát kétirányúságot feltételez, különben mindenképpen személytelen maradna. Miután felszólamlottunk, következzen tehát a csendesedés, amelyben lehetőséget adunk Istennek arra, hogy válaszoljon. Ő válaszol így is, úgy is, de ha nem figyelünk oda rá, mert túlságosan el vagyunk foglalva a magunk kis kívánságaival, akkor nem fogjuk meghallani a választ. Főleg, hogy a válasz általában nem fogalmazódik meg szavakban, inkább érzés formájában. Ez szintén olyan dolog, ami keleti vallásokban domináns: nálunk meditáció néven emlegetik, és lényege pont az, hogy huzamosabb időre elcsendesednek, az elméjük megüresedik, és így nyitottan fülelnek az éterbe, hogy meghallják, a világmindenség és-vagy annak Teremtője mit üzen számukra.

Én személy szerint azt gondolom, hogy lehet ez is jó módszer, de a huzamosabb ideig való passzív fülelés helyett célravezetőbbnek és a kétirányú személyes kapcsolatból adódóan lelkileg is nagyobb megelégedést okozónak találom, ha az ember először szól az Istenhez, és azt is dicsőítéssel kezdi, így eleve ráhangolódik a figyelme a válaszüzenet forrására, ezért aztán, mire felszólamlásával végzett és hallgatni kezd, egyetlen perc csendesedésre, vagy sokszor még annyira sincs szüksége, hogy a választ megkapja. Ezt persze biztos csak azért gondolom így, mert kereszténynek neveltek, és egy tibeti rinpoche jót tudna vitatkozni velem erről...