Általános tévedések más vallásokkal kapcsolatban

2012. 10. 03.

Jó régen nem írtam. Közben azért zajlik az élet.

Rambó atya tudomást szerzett a blog létéről. Én kontár, elfelejtettem Ctrl + Shift + P együttest nyomni az egy darab gépen, amin itt jó keresztényi módon megosztozunk mindannyian, mielőtt ránéztem a blogra. Sejtettem is, hogy nem fogom tudni örökké titokban tartani. Sőt, tudtam is, mert Krisztus Urunk megmondta. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami meg ne jelentetnék, és semmi sem volt eltitkolva, hanem hogy nyilvánosságra jusson.” (Márk. 4,22.), „Mert nincs oly rejtett dolog, a mi napfényre ne jőne; és nincs oly titok, a mi ki ne tudódnék.” (Máté. 10,26.) Én meg már megint nem hittem neki. És már megint neki lett igaza. Mindenesetre Rambó atya megígérte, hogy nem szól róla senkinek.

Hogy most ideültem a billentyűzet elé (amit valaki már megint összemorzsázott valami péksüteménnyel...), annak az az oka, hogy mostanában több tévhitet is hallottam más vallásokkal kapcsolatban, amelyeknek általában a felületes ismeretek az okozói, bár kisebb részben negatív előítélet, a keresztényekre sajnos oly jellemző lenézés is bujkál a háttérben. Valahogy pár hónap alatt legalább 5-6 ilyen esettel találkoztam, mintha ösztönözni akarna a Gondviselés, hogy foglalkozzak a témával. Hát akkor foglalkozok. (Sőt, tervezek egy „általános tévedések a kereszténységgel kapcsolatban” jellegű bejegyzést is.)

Elöljáróban annyit el kell mondani, hogy bár a kereszténységnek is jó sok irányzata van és volt, mégis az egyik legegységesebb vallás a Földön. Ennek egyik oka a központosítottság: egységes egyházszervezetek végzik a térítő, prédikáló és lelkipásztori munka nagy részét, egységes szabályokkal, katekizmussal, liturgiával, ünnep- és köznapi szokásrenddel. Az ázsiai vallások például egészen máshogy működnek: nincs „egyház” vagy annak megfelelő szervezet: önállóan gazdálkodó, önfenntartó templomok, kolostorok vannak, amelyek élén egy „apát” áll, neki pedig már nincs evilági felettese. Így a gazdasági önállóságból szellemi önállóság következik: minden kolostornak saját iskolarendszere van. A szent könyvek közösek, de mindenki úgy magyarázza őket, ahogy neki tetszik, a szent könyvekben nem részletezett kérdésekben úgy foglal állást, ahogy akar. Így aztán pl. a hindu vallással kapcsolatban nehéz bármilyen olyan általános kijelentést tenni, amely annak minden fő irányzatára, azokon belül minden iskolarendszerre igaz. Tehát minden, alább olvasható kijelentés általánosított.

Tévedések a köztudatban a hindu vallással kapcsolatban:

A hindu vallás politeista, sokistenhívő – ez így nem egészen igaz. A hindu vallásnak van egy központi istene, akit irányzattól függően Brahmannak, Visnunak vagy Krsnának neveznek. Az égi panteonból egyedül ő mindentudó és mindenható, ő a világmindenség teremtője. Örökkévaló, mindenütt jelenvaló. Tehát nagyban hasonlít a kereszténység Isten-fogalmára. A hindu vallásnak emellett fontos szereplői a dévák, az ő nevüket sokszor félrevezetően „félistennek” fordítják; a dévák maguk is teremtmények, korlátozott hatalommal bírnak, általában a teremtett világ valamelyik szegmenséért, a természet valamely jelenségéért felelősek, a Teremtő Isten megbízásából. A keresztény vallásban leginkább talán az angyalokkal állíthatóak párhuzamba. A hinduk szoktak imádkozni dévákhoz – ahogy a keresztények is szoktak imádkozni angyalokhoz, sőt, szentekhez és olykor boldogokhoz is. Az egyetlen különbség, hogy a hinduk étel- és italáldozatot is szoktak bemutatni déváknak, míg a kereszténységben e tiszteleti formát kizárólag a Szentháromságnak tartjuk fent.

A hinduk bálványimádók – ennek eldöntéséhez a bálvány fogalmát kellene pontosan meghatározni. A keresztények is állítanak szobrokat szenteknek és apostoloknak, imádkoznak ezen szobrok előtt, vagy gyertyát, mécsest gyújtanak, olykor még a szobor kezét vagy lábát is megcsókolják. Tiszteletet mutatnak tehát azon anyagi formajelenség iránt is, amely jelképesen az adott halhatatlan lélek jelenlétét idézi erre a világra. Az igaz, hogy a vaisnava hinduknál vannak úgynevezett Múrtík, Krsnát ábrázoló szobrok, amelyekre úgy tekintenek, mint az Isten megtestesülési formái. A szerzetesek „gondozzák” ezeket a szobrokat, tisztogatják, öltöztetik naponta többször, lábuk elé teszik az étel- és italáldozatot, a hívők pedig leborulnak előttük, mikor a szentélybe lépnek, és jelenlétükben mutatják be a Kírtant, vagyis a csoportos, közösségi énekes istentiszteletet. Azonban a kereszténységtől sem teljesen idegen mindez: mi sem csak szenteket és apostolokat idézünk meg alakjuk megformálásával, de magát az Istent is a feszülettel és az Úr Jézus Krisztus egyéb ábrázolásaival. Leborulni ugyan nem szoktunk, de letérdelni és keresztet vetni igen, tehát a tisztelet és az alázat megfelelő gesztusát megtesszük a „fizikai kivetülés” előtt, és a közösségi istentiszteletet is rendszerint a feszület jelenlétében végezzük. A keresztény szokások tehát a szobrokkal és szentképekkel kapcsolatban kívülről nézve, a lényeg értése nélkül éppannyira tűnnek bálványimádásnak, mint a hinduk Múrtí-tisztelete.

A hinduk a karma vastörvényében hisznek, nem ismerik el a kegyelem jelenlétét és fontosságát az életben. A hindu vallás az egyén önerőből való megváltását (lelki önmegvalósítását) hirdeti – egyik kijelentés sem igaz. A hindu vallás is ismeri az ingyen kegyelem fogalmát. Hasonló kifejezéssel élve, „indokolatlan kegy”-nek nevezik. A dévákat köti a karma törvénye, de magát az Istent (Krsnát) nem: bármikor bármely teremtményét indokolatlan kegyben részesítheti. Az anyagvilágból való megszabadulás és a lelki világba, Isten örök társaságába való eljutás (az üdvözülés megfelelője) kizárólag Krsna indokolatlan kegyéből lehetséges, mert a Szamszára (a Létforgatag) végtelen körforgása a reinkarnációnak.

A hinduk naponta órákon át isteni neveket mormolnak (mantráznak), ezzel megsértve „Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd” parancsolatot – ez tulajdonképpen nem tévhit, a hinduk (legalábbis a vaisnavák) valóban olyan szavakból álló mantrát használnak, melyek az ő hitük szerint isteni nevek (Haré, Krsna, Ráma). Az említett parancsolat azonban nem az ő vallásuk része, hanem a miénk; mi is biztosan megszegünk jópár hindu szabályt (gondoljunk csak a húsevésre és az Áhimsza számtalan egyéb, általunk nem követett előírására). Arról nem is beszélve, hogy a hinduk valószínűleg ugyanúgy tartózkodnak a káromlástól, mint mi, és azzal érvelnének, hogy nem „hiába” veszik szájukra ezeket az isteni neveket, hiszen a mantrázás az istentisztelet része, a keresztény imádság hindu megfelelője. A keresztény ember, ha elmond ötven miatyánkot, ugyancsak az Atyaistent szólítgatja meg és nevezi néven, azonban nem tiszteletlenségből, hanem éppen az istentisztelet részeként.

Tévedések a köztudatban a buddhizmussal kapcsolatban:

A buddhizmus ateista, istentagadó vallás – ez általánosságban nem igaz, legfeljebb egyes iskolarendszerekre. Maga Buddha nem volt hajlandó az Isten dolgában közvetlenül állást foglalni, nem állította és nem is tagadta soha, hogy van Isten. Tulajdonképpen egyáltalán nem beszélt róla, és ha kérdezték erről, megtagadta a választ. Minden buddhista, akárcsak a vallástalanul nevelt ember, magának döntheti el, hogy hisz Istenben, vagy nem. Ezt az állapotot éppenséggel nem mondanám a legkedvezőbbnek, az viszont semmiképpen nem igaz, hogy a buddhizmus tagadná Isten létét.

A buddhizmus politeista vallás, sok buddhában (istenben) hisz – ennek a tévedésnek hasonló alapja van, mint a hinduizmusnál a dévák esetében: a buddhák nem „istenek”, hanem megvilágosodott (kb. üdvözült) lelkek, nagyjából a kereszténység szentjeinek megfeleltethetők. Azok a buddhisták, akik a buddhák feletti, magasabb, központi szellemi hatalomban nem hisznek, esetleg nevezhetőek politeistának.

A buddhizmus szerint Buddha szeplőtelen fogantatás gyümölcse, ez pedig az ördög mesterkedése, hogy Krisztus helyébe Buddhát állítsa – egyáltalán nem igaz, egyrészt Buddha Krisztus előtt fél évezreddel élt, tehát helyébe állításról nehezen lehet beszélni, másrészt Buddha Gótama Sudhódana Mahárádzsa sákja (székely) király és Májá királyné természetes gyermeke volt. Maga sem volt szentéletű: felesége volt (Jaszódhará) és fia (Ráhula), aki később tanítványa lett.

A buddhizmus ugyanolyan reinkarnációhívő vallás, mint a hindu – valóban megjelenik a reinkarnáció gondolata, de egészen másképpen. A hindu vallás szerint az individuális lelkek produkálják a saját, egyéni tudatukat, és ezek a lelkek vándorolnak testről testre, legtöbbször állatként, azonban a karma „szerencsés” fordulása esetén emberként megszületve. Ha az emberi élet során a lélek elmulasztja a lehetőséget az önmegvalósítás (megváltás) keresésére, újabb állati életek sorozata következik. Ezzel szemben a buddhizmus azt tanítja, hogy a Tudat mindennek a forrása, így a léleknek is. A Tudat egyetemes és egységes, a lélek azonban nem. A tudatosság fejlődésének egy adott szintjén jutunk el az emberi születések sorozatához, ahonnan állati sorba visszakerülni csak a Tudat elhomályosulása által lehet. A halál pillanatában csak a tiszta tudatú ember tud a maga teljességében új testbe költözni: a tisztátalanabb tudatúnak, aki a vágyai ezerfelé húznak, széthullik a lelke alkotóelemekre (pont úgy, mint az óegyiptomi vallásban), és mindegyik megkeresi a neki legmegfelelőbb megtestesülési lehetőséget. A buddhizmus tehát a reinkarnációt nem „testcsereként” fogja fel, és nem hirdeti az egyes inkarnációk azonosságát, csupán a karmikus, oksági összefüggést ismeri el közöttük.

A buddhizmus egy nihilista vallás, amely az egyén megsemmisülését tekinti végcélnak – ez már csak azért sem lehet igaz, mert a buddhizmus az egyén létezésében eleve nem hisz. A halmazat-tan szerint a buddhizmus öt halmazatra (szkandhára) oszt fel minden létezőt a világegyetemben, legyen az fizikai vagy szellemi létező. Az egyén pedig egyik halmazatba sem illeszkedik, ugyanakkor hatodik halmazatként való értelmezése is önellentmondáshoz vezet. Ugyanakkor itt megjegyzendő, hogy az egó háttérbe szorítása, feladása, de legalábbis alárendelése a kereszténység szempontjából is kívánatos, üdvös dolog: a világon szinte minden bűn forrása az önzés, és minden jó az önzetlenségből és önfeláldozásból fakad. (A buddhizmus mellesleg ugyanezt hirdeti: „minden szenvedés, ami a világon van, önmagunk boldogításának vágyából fakad; minden öröm, ami a világon van, mások boldogításának vágyából fakad”.) Az élet végcélja a Nirvána (Nirdvanda – kettősség nélküliség), azonban ha ez a nagy semmi lenne, vajon miért hívják ennek az elérését megvilágosodásnak? A Buddhaság állapotát elért, megvilágosult (üdvözült) lélek tudattal és tudással bír, szó sincs róla, hogy megsemmisült, éppen ellenkezőleg: megszabadult az illúzióktól, a tudatlanságtól, felismerte önmaga legeredetibb, legigazabb természetét, ezért a duális létezés körforgása feletti, transzcendens valóságba (Mennyország) jutott el. Hasonló tanítást hordoz a tékozló fiú példázata (Luk. 18,14.), amely egyébként más változatban, de Buddha tanításai között is megtalálható.

Az Iszlámról

Az Iszlámmal kapcsolatban egyetlen vád hangzik el gyakran: erőszakos, az erőszakot hirdető vallás – nem akarok kitérni arra, hogy a kereszténység történetében milyen súllyal szerepel az erőszakos térítés, inkább arra mutatnék rá, hogy a Biblia is tele van erőszakkal, gyilkolással, sőt: majd a felét olyan emberek írták, akik életük során, egyszer vagy többször, öltek embert. Ez nem azt jelenti, hogy a kereszténység erőszakot hirdető, helyeslő vallás lenne, és ugyanezt az Iszlámról sem mondhatjuk el ilyen könnyen. A legtöbb muszlim vallási vezető szerint ha a Koránt helyesen értelmezzük, a Dzsihád, a hit nevében folytatott szent háború belső háború, amit Allah hívének saját magában, saját démonaival kell megvívnia.

Az ősmagyar hitvilággal kapcsolatban:

Az ősmagyarok pogány, istentelen, természetimádó hiten voltak – ebben nem az a szomorú, hogy megpróbálják beadni nekünk, hanem hogy elhisszük, tekitve, hogy saját őseinkről van szó. A pogány megint csak olyan kifejezés, amelynek a jelentését tisztázni kell. Általában kétféle jelentésben használjuk: 1. nem keresztény, 2. istentelen, Istenben nem hívő, istentagadó. A két jelentést összemosni pedig nem szerencsés. Az első szerint például az ősmagyarokkal együtt a hinduk, a muzulmánok vagy a zsidók is pogányok, a második szerint viszont nem. Őseink valóban „természetimádó”, animista vallásúak voltak: hitték, hogy a hegyeknek, folyóknak, fáknak, csillagoknak, a tűznek, mindennek szelleme van, ezzel a szellemmel pedig kapcsolatba léphet az ember. Ugyanezt az animizmust szinte minden természeti népnél megtaláljuk (amin érdemes elgondolkodni), de ehhez hasonló a hinduk viszonya a dévákhoz is. A természeti szellemek elismerése, eseti tisztelete nem jelenti az Isten mellőzését. Az ősmagyar hitvilág központi szereplője az Öreg Isten (Örök Isten), a Világmindenség Teremtője.

Az ember és minden földi lény az Ég Atya és a Földanya nászából született. Ez nem állítható párhuzamba a keresztény hittel, azonban a természettudománnyal igen: anyagból és energiából vagyunk (az utóbbiról hajlamos megfeledkezni a modern materialista tudomány), a Föld az anyag, az Ég (azon belül is különösen a Nap) az energia forrása, és hagyományosan a keresztény vallás is az „Égben” helyezi el az isteni és a mennyei jelenlétet, noha senki nem gondolja, hogy szó szerint a Kármán-vonalon ücsörögne az Atyaisten egy oroszlános trónon. Hogy az Ég Atya és az Öreg Isten egy és ugyanaz-e, ezt a mai ember fejével nehéz megérteni, hiszen az animista vallások egyfajta élet-kontinuumban, minden létező egységében, sőt, a Teremtő és a Teremtés misztikus egységében hisznek. Mondhatjuk tehát, hogy az Ég Atya az Öreg Isten egy alacsonyabb szinten való megjelenési formája ugyanúgy, ahogy a Földanya mint Boldogasszony a kozmikus Boldogasszony őskép-őslényeg megjelenési formája.

A Teremtő és Teremtés egységéről, a teremtett világ tiszteletéről pedig csak annyit, hogy a keresztény vallás szerint Isten mindenütt jelenvaló, így minden teremtményében Ő nyilvánul meg. Ha erről nem feledkeztünk volna meg, Istent valahova a „felhők” közé helyezve (áttvitt értelemben, persze), akkor nem pusztítanánk a természetet, nem élősködnénk rajta. Isten nem azért adta nekünk a Földet, hogy önkényesen kihasználjuk, hanem hogy jól gazdálkodjunk vele.