A "reinkarnációról"

2009. 07. 17.

Mi másból is áll egy ember, mint az emlékei összességéből?

A testünk és az agyunk mindannyiunknak azonosan épül fel, hasonlóan működik. Az agyunkban eltárolt információk halmaza tesz bennünket önmagunkká; ahogy az én számítógépem attól az a bizonyos számítógép, hogy az én adataim vannak a háttértáron. Ha átteszik a meghajtót egy másik gépbe, és leültetnek elé, esetleg észre sem veszem a cserét, hiszen minden programot és beállítást a helyén fogok találni.

Mindez ránk is igaz – hogyha önmagunkat egy számítógéppel tekintjük egyenértékűnek.

Természetesen két agy felépítése nem annyira tökéletesen egyező, mint két processzoré, melyek egymás után jöttek le a gyártósorról, egy gyermek agya nem egy üresre formázott háttértár, az „operációs rendszer” velünk születik ösztönök ezrei formájában, genetikai örökségünk velünk született hajlamokat és tehetségeket ad, melyek egyedivé tesznek bennünket már születésünk pillanatában is.

Mégis, tapasztalatom szerint az emlékek hiánya az, ami miatt a legtöbb ember elveti a reinkarnáció-elmélet érvényességének a lehetőségét is: ha nem emlékszem rá, akkor miért én voltam az?

Kedves olvasó! Menjünk most bele egy interaktív játékba; a közreműködésedre lesz szükség, és kérlek, ne csalj.

Idézd fel magadban, mit ebédeltél tegnap.

…

Megvan? Persze, nem volt nehéz.

És most kérlek, még azt idézd fel nekem, hogy mit ebédeltél tegnaptól számítva tíz évvel ezelőtt.

…

Hacsak nem egy nagyon nevezetes napja volt az életednek, nem emlékszel rá.

Sőt, még arra sem emlékszel, hogy egyáltalán ebédeltél. Feltételezed, hogy ebédeltél aznap is, mint minden nap, de nem emlékszel az élményre, hogy ott ültél az asztalnál, és ettél.

Mintha meg sem történt volna.

Sőt, nagyon valószínű, hogy egyáltalán nem emlékszel arra a napra – hogy egyáltalán megtörtént, és ott voltál.

Nem emlékszel belőle semmire.

Mégis, kétség nélkül elfogadod, hogy ott voltál, hogy megtörtént, és hogy te voltál ott.

Az emlékezet nem nyúlik vissza a születésünk pillanatáig. Múltbéli emlékeink fokozatosan halványulnak el. Ahogy az időben haladunk előre, az nem egy gyémánttömb suhanása a világűrben, ami egyre csak halad előre, létezik és ragyog, míg végül neki nem ütközik a halálnak nevezett fekete bolygónak, és darabokra törik. A valóság az, hogy egy marék kiszáradt fű vagyunk egy folyó sodrában, kopunk, ázunk, oldódunk, szálak válnak le belőlünk, új szálak gabalyodnak belénk. Egyfolytában átalakulunk – és ezt a folyamatot nevezzük életnek.

Az élet nem egy állapot, amely idővel, mint minden állapot, megszűnik, hanem egy folyamat, amely sosem szűnik meg, mivel a világegyetemben soha semmi nem szűnik meg változni, átalakulni, levetni régi formáját és újat venni fel. Ha így nézzük a halált, az nem az élet ellentéte, hanem maga az élet, fejjel lefelé nézve, abból a téves alapállásból kiindulva, hogy az élet statikus dolog. Ezt jelenti a buddhista tanítás, hogy minden lélegzetvétellel meghalunk, nem pedig azt, hogy „féljetek, mert közeleg az elkerülhetetlen”. Nem közeleg, itt van. Általa élünk.

Ha visszamegyünk a kisgyermekkorba, szinte minden esetben hatalmas fehér foltokat találunk az emlékezetben, minél közelebb megyünk a születéshez, annál homályosabb és hiányosabb a kép. Nincs ember a földön, aki emlékezne a szülőszobára, ahol felöltötte jelenlegi testét. Sőt, könnyebben találunk olyan embert, aki múltbeli életből származó emléket képes felidézni.

Az emlékezet és az én, az egó ugyanis összefüggnek egymással. Az egó az emlékek birtokosa, az emlékek pedig bizonyos mértékig az egó építészei, és amíg az egó nem kezd el szilárd formát ölteni, a beérkező adatoknak nincs stabil viszonyrendszerük, melyben elhelyezkedhetnének. Ezt a viszonyrendszert az egó hozza létre, és ebben bizony nincs helye a korábbi életek emlékeinek sem – mivel azok egy másik egóhoz tartoztak.

A reinkarnáció nem testcsere. Nem azt jelenti, hogy Én, Szabó Jancsi, halálom után meg fogok születni egy másik testben, teknősbékaként vagy éppen emberként. Ezt a tévképzetet – amelyet sajnos a hinduk közül is sokan osztanak – a halál illúziójától való félelem hozta létre.

Amikor Szabó Jancsi meghal, a folyamat, amely az adott személyt jelenti, normális esetben nem megszakad, hanem beteljesül. Mintha mattot adnánk egy sakkpartiban, vagy végére érnénk egy játékprogramban az utolsó pályának – nem lehetséges tovább folytatni. De ha az ember nagyon belefeledkezett a játékba, az még nem jelenti azt, hogy holtan fog leesni a székről, mikor a királya lekerül a tábláról. A Szabó Jancsi-folyamat csak a következménye egy másik, nagyobb folyamatnak, az életnek, amely egy újabb ciklust, egy újabb játszmát kezd el, amely más lesz, mint az előző, de magával hozza az előző parti tanulságait.

Valójában tehát a test végső elhagyásakor egy adott élőlény létezésének csak egy olyan része folytatja tovább az útját, amelyről a földi embernek sajnos nem sok fogalma van. Léleknek meg szellemnek szereti nevezni, de igazából nincs tudatában, hogy mi az, még önmagán belül sem találja, nemhogy másokban. A „gondolkodom, tehát vagyok” téveszméje uralkodik rajtunk: az elménkkel azonosítjuk magunkat, amely szellemi felépítésünkben az egó alatt található, így az afeletti dolgokról, úgymint az intelligencia, az értelem vagy maga a tudat, fogalmunk sincs. Azt hisszük, ezek az elme által produkált jelenségek!

Mindezt annak ellenére, hogy nyilvánvaló igazság: az ember fel tudja függeszteni a gondolkodás folyamatát, mégsem szűnik meg tudatában lenni önmagának. Bárki képes elérni a meditáció gondolatok nélküli világát, illetve megfelelő gyakorlással akár még a testét is ideiglenesen és részlegesen elhagyhatja, és azonnal tapasztalni fogja, hogy valójában nem csökkent, hanem növekedett mértékben van tudatában saját létezésének. Mint ahogy tapasztalni fogja azt is, hogy milyen az idő súlya nélküli létezés, milyen az az állapot, mikor egy óra éppen olyan könnyen kivárható, mint egy másodperc, és világossá válhat az is, hogy valójában nem mi haladunk az időben, hanem az idő halad visszafele hozzánk képest, mi pedig egy helyben állunk az örök most pillanatában.

Ezt a pillanatot nevezhetjük helyesen örökkévalóságnak, és nem azt a téveszmét, hogy a tudatunk a végtelenségig fog tartani az időben. A tudatunk semennyi ideig sem tart, a mostban „létezik”, és így már nyilvánvaló, hogy soha nem fog megszűnni „létezni”, hiszen nincs benne az időben, felette áll, rajta kívül „létezik”. (A létezést azért írom idézőjelben, mert a tudat nemcsak az időnek áll felette, hanem a létezésnek is, de ebbe egyelőre ne menjünk bele.) Ez a fajta megközelítés már a modern fizikában is létezik, egy olyanfajta időfizikai világkép formájában, ahol a jelenségek egy jelenponton bújnak át a jövőtérből a múltsíkra.

Mindezekből pedig az következik, hogy az „én vagyok” egy olyan tapasztalás, amely soha nem szűnhet meg létezni. Két részből áll: a „vagyok” része az, amely felette áll az időnek, és logikus, hogy nem ismerhet elmúlást, változást, bármilyen időben megvalósuló jelenséget. Az „én” része pedig az, ami változik, ami folyamatos átalakulásban van az időben, nem csak a halál és a születés által, hanem egyetlen „életen”, egyetlen én-részfolyamaton belül is. Szintén tudományosan elfogadott tény, hogy az embernek úgynevezett énállapotai vannak, ezek pedig akár egyetlen napon belül többször is válthatják egymást. Különlegesség, hogy önmagukat kizárólagosnak ismerik el, vagyis az ember egy adott énállapotban nem képes azonosulni egy másik énállapot-beli önmagával. Pontosan ugyanezt csinálja a nagyobb egó is, amely magába foglalja ezeket a töredékeket: önmagát már teljesnek tekinti, és nem képes azonosulni más olyan egókkal, amelyek egy nála is teljesebb életnek a részei. Ezért tekintheti a „reinkarnációt” helytelenül saját „fennmaradása” zálogaként, holott ő maga is egy folyamat - bár ennek nincs tudatában. Korábbi állapotaival mégis képes azonosulni, mégpedig pontosan azoknak az emlékeknek a „statikus” volta miatt, melyekre saját létét felépíti. Az egó látszólagos folytonos-statikussága pedig abból következik, hogy egy korábbi állapottal a későbbi állapot szakadásmentes ok-okozati viszonyban van. Azért vagyok „ugyanaz”, aki tíz évesen voltam, mert az egyik állapotnak a másik a következménye. Ugyanúgy, ahogy az egyik „inkarnációnak” következménye a másik.

Akkor miért van az emlékezés-beli különbség? Nyilvánvaló, hogy egy sakkpartinak csak akkor van értelme, ha konzisztens módon ragaszkodunk a szabályokhoz, és a tábla lépés előtti állapotának közvetlen következménye a lépés utáni állapot. Azonban a játszma végével nyilván nem folytathatjuk a következő játszmát a vesztes vagy éppen nyertes állásból, hanem a sakktáblán megjelenő információk halmazára egy „reset”-et kell nyomnunk, és csak a játékos fejében megragadt tanulság lép tovább a következő játszmába. Hasonlóan különbség van a „lélek” által hordozott emlékek és az egó által tárolt információk között is. Ezért nem emlékszünk és nem is kell emlékeznünk korábbi „életeinkre”, azokra a korábbi élet- és sorsfolyamatokra, melyeken a lélek keresztülment. Ezek a szabályok ugyanakkor idővel felborulhatnak, a lélek az egymás után következő egókat egyre képlékenyebbé formálhatja, és így valaki idővel elkezdhet emlékezni „korábbi életeire”. Ennek működési módjáról majd máskor…

(Teaser: a terv szerint következő bejegyzésben a szellemi "maszlagot" össze fogjuk kötni a korábbi politikai-társadalmi megmondással. Izguljatok.)