A békává változott királyfi, avagy nővé válási szájbarágó gyorstalpaló mai tizenéves lányoknak

2009. 12. 04.

Fontos szájbatalpaló következik, ugyanis, bár ezt manapság az emberek szeretik figyelmen kívül hagyni: a párválasztás a családstruktúrálódás alapja, a család pedig a társadalom struktúrális alapeleme. Nyilvánvaló, hogy ha >az Irányítók< össze akarták zavarni a társadalom rendjét, hogy a káoszon keresztül uralkodhassanak, ez együtt kellett, hogy járjon a társadalom alapegységének az összezavarásával – ezt már jó sokan megállapították. Amit viszont kevesebbszer hallunk, hogy igazából a család helyes működésének az összezavarásához semmi másra nincs szükség, mint az emberi faj természetes párválasztási metódusának összezavarására.

Az embernek ugyanolyan párzási rituáléja van, mint bármelyik állatfajnak, ennek pontos menete egyidős az emberiséggel, részletes ecsetelésétől pedig eltekintenénk: >Desmond Morris< brit zoológus Az emberállat című könyvében egy egész fejezetet szentel a témának; akit érdekel, hogy melyek azok a videlkedésminták, melyek készen kapunk, melyek ösztöni szinten programozva vannak az emberi fajban, az szerezze be és olvassa el ezt a könyvet.

Kezdjük egy alapvető axiómával: mindig a nő választ. És kísérletet kell tennünk arra, hogy elmagyarázzuk, ez a sokat hangoztatott igazság mit is jelent valójában.

Tegyük fel, hogy minden nő és minden férfi – az egyszerűség kedvéért – egy egydimenziós skálán értékeli az ellenkező nem képviselőit, pl. egy 10 pontos rendszerben. Ez a „csaj” 9 pontos, ez a „pasi” 7 pontos, stb. Ezt az értéket az adott személy attraktivitási szintjének nevezhetjük. Valójában ez sok tényező összműködésének az eredménye, de mindenesetre azt le kell szögezni, hogy ezt a számot első pillantásra is egymáshoz rendeljük, kizárólag kisugárzás és külső megjelenés alapján, azután legfeljebb később módosul ez a szám valamilyen irányba. Mivel a férfiak és nők száma egy adott élettérben nagyjából megegyezik, mindenkinek jutna pár – csakhogy: egy pár létrejöttének a feltétele, hogy egymás attraktivitási szintjét az udvarlási periódus alatt mindvégig elégségesnek találjuk. És itt a lényeg: a nők elégségességi szintje természettől fogva sokkal magasabban van, mint a férfiaké. Ebből, és csak ebből következik, hogy „mindig a nő választ”. Érthetőbben:

Ha egy faluban van 50 legény és 50 lány, egy legény számára az 50 lányból legalább 20 szóbajöhető udvarlásra, míg egy lány mindössze 2-3 legény iránt érdeklődik. Fontos leszögezni, hogy az elégségességi szint pontos nívója személyenként változik, és nem függ a saját átlagos attraktivitási szinttől! Vagyis általában kevéssé vonzónak tartott egyedeknek is gyakran – egy külső szemlélő számára – nevetségesen magas igényszintjük van.

És most jön a lényeg: az emberi faj programozása úgy van kitalálva, hogy az a lehető legtöbb pár létrejöttét garantálja egy élettérben. Ezért a lányok igényszintje a felnövekvés során a rendelkezésre álló választék figyelembevételével alakul ki! És mit sugall a jelenkori „összement” világ a fejlett közlekedéssel és még fejlettebb kommunikációval? Azt, hogy a választék meghatározhatatlanul tág. Ezt összevetve a médián keresztül közvetített, idealizált karakterekkel, képtelenül magas igényszint jön létre. Ugyanis:

Ha egy faluban van 50 legény, akik közül választani lehet, a „szakítás” fogalma, amely ma a párkapcsolat minden formájának magától értetődő vége, legtöbb esetben értelmetlenné válik. A lány pontosan tudja, hogy melyik legény áll az „1. helyen”, s ha sikerül a legény figyelmét magára terelnie, s elérnie, hogy az a legény neki udvaroljon, akkor megnyerte a „fődíját”. Ha utóbb ezt a fődíjat kevesellni kezdi, hát lehet öreglány, hiszen ha a saját szubjektív 1. helyezettjével „szakít”, kit válasszon helyette, a 2. helyezettet? Természetesen, mint írtuk, az alaposabb megismerés folyamata által a skálán fel-le csúszkálhatnak az ellenkező nem képviselői, így valaki 1. helyről akár sokadikra is csúszhat, akár az alá a bizonyos bűvös elégségességi igényszint alá. Csakhogy egy falusi közegben a gyerekek együtt nőttek fel, s felületesen legalábbis ismerték egymást, így nagyon nagy meglepetésekkel nem szolgálhatott az udvarlási periódus.

Ezzel szemben a nagyvárosi létformában mindig lehet újabb, ígéretesebb lehetőséget keresni. Mindig megvan az illúzió, hogy majd találok olyan partnert, aki minden szempontból kielégíti az igényeimet. S természetesen a nemek szerepeinek felborítása után ez az illúzió már nem csak a nőkben, hanem a férfiakban is él. (S nem véletlen, hogy korunk modern női „pasinak” nevezik a hímivarú emberlényeket, óckodnak a „férfi” szó használatától. Joggal, de erről majd később.)

Most jön a szájbatalpaló rész: egy másik emberben mindig lesz olyan tulajdonság, amely számodra nem szimpatikus, nem tetszetős, és nem tudsz rajta változtatni. A kompromisszum az egyetlen lehetőség. Be kell érned egy tökéletlen emberrel. Lecserélheted egy másikra, akiben nincs ott az a hiba – abban meg egy másik hiba lesz, ami nem fog tetszeni. A végtelenségig keresheted a hibátlan társat, azt az embert, akinek csupa olyan hibája van, amire kapásból azt mondod: ez engem annyira nem zavar – sosem fogod megtalálni, mert nem létezik. Minden embernek vannak zavaró hibái. Természetesen több is, mint elfogadható, csakhogy ezek egy részén változtatni lehet. És nem nyavalygással, hanem paradox módon pont az elfogadás alapjáról kiindulva. És itt jön be a képbe a béka meséje, aki, ha megcsókolják, királyfivá változik. Természetesen, mint minden régi mese, ez is egy szimbólumrendszert használ, és tanít a szimbólumokon keresztül:

Minden nő és minden férfi fél-ember. Féllábú, félkarú, félszárnyú, nyomorék. Nem valami tetszetős látvány – ezt szimbolizálja a béka. Akkor kezd egészségesen, szépen, vonzóan funkcionálni, ha kiegészíted: önmagaddal. Ezt tanította a békává változó királyfi motívuma ősanyáink százmillióinak lánykorukban: ne azt nézd, hogy milyen a legény, hanem azt próbáld látni, hogy milyen férfi lesz belőle melletted. Természetesen a lány is béka, és belőle is a csóktól lesz királylány, azonban azért elsősorban a lányoknak kellett ezt tanítani, mert az ő dolguk – ugye – választani.

A mai világban a férfiakba nőiességet, s különösen a nőkbe rengeteg férfiasságot nevelnek. A két nem agya természettől különbözően működik. A férfi agy nem azért nagyobb, mert a férfiak okosabbak, hanem azért, mert specializálódott területek vannak benne, és amire nincs terület, arra egy férfi agya nem képes. A női agy ezzel szemben univerzális, bármit meg tud tanulni, sokkal magasabb szintű alkalmazkodóképessége van, így hát kompaktabb a szerkezete is. A férfiaknak azért van magasabb IQ-juk átlagban, mint a nőknek, mert maga az IQ-teszt a férfias jellegű szellemi képességeket méri. Lehetne „női IQ-tesztet” csinálni, amelyen a férfiak – limitált agyszerkezetükből következően – valahol nulla körül teljesítenének, csak az a baj, hogy mérni és számszerűsíteni valamit eleve férfias jellegű megközelítés. Lehet tehát egy nőből mérnök, csak nem kellene, hogy az legyen. Nem szabadna, hogy az legyen; nem szabadna az univerzális női agyat arra kényszeríteni, hogy férfiagyként működjön. Képes rá, csak nem az lenne a dolga neki.

A nemek közötti kontraszt elmosása a párválasztásban is egy nagyon érdekes jelenséget hozott létre: az emberek próbálnak nem fél-emberek lenni, hanem önállóságra törekedni, megmutatni, hogy egyedül, társ nélkül is meg tudnak állni két lábon, sőt haladni is tudnak, boldogulni a világban, és ez virtus, erény és vonzerő lett a párválasztásban, teljesen logikátlan módon. A „nagydumás pasik”, akik valójában női sémákkal kommunikálnak, biztos befutók – aztán mi történik? Szemben találjunk magunkat egy olyan személlyel, akinek nincs szüksége ránk. Lesz neki bármilyen oka arra, hogy megbecsüljön minket?

Kedves hölgyek, íme a magyarázata annak, hogy „miért olyan szemetek a pasik”. A sok transzszexuális frankenstein, akiket pasiknak hívtok, királyfinak tűnik fel a szemetekben, míg a normális férfiak, ha egyedülállók, annak látszanak, aminek természettől adatva látszaniuk kell: békáknak. Természetes, hogy senki nem hajol le hozzájuk a sok délceg Zap Brannigan között.

Persze még oldalakon keresztül lehetne írni a társkapcsolati problémák okairól, és azok mesterséges eredetéről. Érdemes megemlíteni nyilvánvaló tényezőként a hatalmas egoizmust és individualizmust, amelyet az emberekbe nevelnek a médián keresztül, ami ellehetetleníti a napi szintű kompromisszumkötést, a szintén a média által közvetített hamis viselkedésmintákat: a középkorú és egyedülálló akcióhősöket, a szappanoperák állandóan partnereket váltogató szereplőit, a karriercentrikus nőket, a házasság nékül együttélő párokat, a szülőkkel kapcsolatot nem találó, kallódó gyerekeket – azt sugallva, hogy mindez természetes és most már ez a világ rendje: az új világrend. Egy a baj csak vele, az, hogy működésképtelen. S akár megemlíthetnénk azt is, amiről >a rádió 3. adásában< szó esett: a hamis szexuális magatartásformákat, amelyeket a gyanútlan kamaszfiúknak közvetítenek a pornófilmeken keresztül.

Záró gondolat: említettük, hogy a női agynak magasabb szintű az alkalmazkodóképessége – és ezért is kellene a nőnek alkalmazkodni a férfihoz elsősorban, és nem fordítva. Ma viszont a társkapcsolatokban az emberek szimmetriára törekszenek, >az egyenlőség hamis ideája< sajnos itt is megnyilvánul: alkalmazkodj te is ugyanannyira, mint én! Az a baj, hogy alapvetően különbözünk (illetve különböznünk kéne) és egy hetero-szexuális kapcsolat hetero-gén egyensúllyal rendelkezik. Heterogén módon nyilvánul meg az a „mérlegelv”, amelyet Pozsonyi Ádám említett >a rádió 2. adásában< – az, hogy úgymond a „végső szó” a férfié, hiszen a férfiaknak nem csak fizikai erejük, hanem akaraterejük is nagyobb, mint a nőké, olyan módon ellensúlyozódik normális esetben, hogy egy férfinak a feleségét önmaga elé kell helyeznie, a felesége érdekei, vágyai, boldogsága, stb. fontosabb kell legyen, mint sajátja. Ugyanúgy, ahogy a nő teszi ugyanezt gyermekeivel. Így lesz működő egyensúly a házasságban és a családban, és természetesen manapság a mérlegnek mindkét oldala hiányzik. Sem a nők nem hajlandóak az alárendelt szerepre, sem a férfiak. Pedig valójában – a fentiek alapján – mindkettőjüktől alárendelt szerepet várna el az élet természetes forgatókönyve: így lesz te-ből és én-ből: mi.