Helyreigazítás az 5. ponthoz

2009. 12. 20.

Jó blogger holtig tanul. Hét hónap telt el azóta, hogy „az Irányítók 12 legnagyobb hazugsága” – sorozat >5. pontját< megírtam, melyben a középkori világ félremagyarázásáról rántottam le a leplet. Apróbb tévedések azonban belekerültek ebbe a cikkbe is, ezeket most korrigálnám.

1: „Ami tény, hogy a középkori európában általános volt az írástudatlanság.” – Ez is egy csúsztatás, mint az a középkori társadalom működésének további tanulmányozásából kiderült. Egy középkori magyar ember valóban nem tudta volna elolvasni ezt a bejegyzést, de csak azért, mert nem tudott latin betűkkel írni-olvasni. A latin betűket ugyanis a latin nyelv leírásához használták, s ami viszont tény (amíg ki nem derül, hogy még ez sem igaz…), hogy latinul, egészen a reneszánszig, csak az arisztokraták és a papok tudtak, még a köznemesek sem, nemhogy a jobbágyok. A városi polgárságnak azonban mindig is kedvelt szokása volt majmolni az arisztokráciát. Így amikor a reneszánsz idején a művelt arisztokrata (és papi) réteg érdeklődése fokozottabban fordult a klasszikus műveltség felé (mert az sem igaz, hogy a reneszánsz előtt a klasszikus művészet és filozófia teljesen ismeretlen lett volna, a nyugati történészek ezt a „Nyugat-Római Birodalom bukása” nevű fiktív történelmi eseményből deriválják, amint azt – mármint fiktív voltát – Pozsonyi Ádám említette a >2. rádióadásban<), a városi polgárság is hasonló kulturális fordulatot produkált, őket pedig kénytelen volt követni a köznemes, ha nem akarta, hogy egy parasztból lett átlagpolgár bármiben is kiválóbbnak mutatkozzon nála – s többek között megnyílt az út a Biblia szélesebb közönség általi közvetlen tanulmányozásához is; részben ez is vezethetett az egyházszakadáshoz, minthogy kiderült, a Bibliában olvasható dolgok néhol nem egyeznek (vagy akár ellenkeznek) az egyházi kinyilatkoztatásokkal.

(Egyébként érdemes megnézni a XVI. század környéki angol és francia drámát, azokat a műveket nem néhány előkelőség kedvtelésére írták, hanem üzleti céllal, hogy a városi színházakat megtömjék közönséggel. Tehát abban az időben egy Hamlet vagy egy Szentivánéji álom volt a „Barátok közt”, a populáris kultúra, a késő középkori átlagpolgár érdeklődési szintjének megfelelő szórakozás. Ennyit a „sötétségről”.)

Lényeg, hogy ez idő előtt is írtak és olvastak az emberek a középkorban, azonban a saját nyelvükön, amelyet akkor még saját betűkkel is írtak le. Nyugatabbra innen rúnák különböző verzióit használták, nálunk pedig természetesen a „rovásírásnak” nevezett magyar írást. A „rovásírás” kifejezés önmagában megtévesztő, mivel a mai magyar nyelvben pálcára való vésés képét idézi fel az emberben. Valójában a „rovásírást” papírra is használták a középkor folyamán, mivel a régi magyar „róni” ige mai szóval azt is jelenti: írni, és a régi „írni” azt jelenti: rajzolni. Az emberek „írták” a képet és „rótták” a szöveget, korabeli szóval. Az írást „írásnak” nevezni, ez pont a latin betűk használatából ered, mivel a latin írást általában vallásos és hivatalos szövegekhez használták (a közigazgatás hivatalos nyelve a latin volt), és szépen, gondosan, kalligrafáltan kerekítették a betűket, vagyis „írták” (rajzolták) a betűket. Ezért nevezzük a latin betűs írást írásnak, míg a saját magyar írásunkra megmaradt a régi „rovás” szó.

Logikusan végiggondolva, ha a középkorban csak a kiváltságos felső réteg tudott volna írni-olvasni, akkor hogyan dobolta volna ki a törvényt a kisbíró a járásegyházi vásártéren? Emlékezetből? Nem, a törvényt latinul megszövegezte a király, és küldetett belőle egy másolatot minden megyésispánnak. Az ispán lefordította a törvényt magyarra, lemásoltatta annyi példányba, ahány járás a vármegyében volt, és szétküldte a törvényt a járási uraknak és bíróknak, hogy olvassák el, tanulják meg és a nép számára is kidoboltassák vásárnapon.

2: „Az inkvizíció által valóban elkövetett brutális dolgok reakciót képeztek a reformáció jelenségére” – ez egész egyszerűen nem igaz, az inkvizíció semmilyen brutális dolgot nem követett el, nem volt jogosult embereket megégetni vagy bármilyen világi büntetésben részesíteni bárkit – mint azt már a bejegyzésben is írtam, a boszorkánypereket világi hatóságok folytatták le. Az inkvizíció feladata az egyházi törvényeket is érintő ügyekben, különösen az eretnekségek kérdésében vizsgálódni, eljárást folytatni. Ha az inkvizíciós eljárás nyomán valakit elmarasztalt az egyházi bíróság, még mindig ott volt a bejegyzésben említett bűnbánat lehetősége, de ennek hiánya esetén is csak kiátkozni volt joga az egyháznak a bűnös személyt, világi büntetést legfeljebb az inkvizíciós eljárás nyomán saját eljárását is megindító világi hatóság szabhatott ki. Az inkvizícióról szóló különböző rémtörténeteket a vallási reformerek találták ki, hogy híveket nyerjenek meg maguknak. Az átlagembernek ugyanis valójában fogalma sem volt arról, hogy a „rettegett” inkvizíció egyáltalán létezik (mellesleg tudtommal ma is létezik), soha életében nem találkozott vele, s ha találkozott is, hát az inkvizítorok közönséges papoknak tűntek fel, nem volt csuhájuk hátára odaszitázva, hogy INQUISITIO – így az egyszeri ember bármit elhitt róluk, amit a protestáns papok meséltek.

Ajánlott:

Az inkvizíció témájában ajánljuk Főnix színvonalasan kidolgozott, temérdek forrással alátámasztott >cikkjét itten<.

Aki pedig elhiszi, hogy régen az emberek azt hitték, a Föld lapos, >olvassa ezt<.