Jem'Hadar és "melegség" I.

2010. 09. 04.

Maradunk egy kicsit a Star Trek programnyelvénél, mégis messzire fogunk menni. A Monarch-témáktól elkanyarodva, most elsősorban azt a jelenséget fogjuk vizsgálni, amelyet általában úgy neveznek angolul: „social engineering”. A társadalom szerkezetének manipulálása, jellemzően tömegkommunikáción keresztül: ha a megcélzott, az elérni kívánt mintákat természetesnek és általánosnak mutatják be, egy idő után tényleg általánossá is válnak, és természetesként tekintenek rájuk az emberek.

I.

Az első részben vizsgálódásunk kiindulási alapja az úgynevezett „melegfelvonulás” vagy „meleg büszkeségi” parádé lesz, melyről már többször szót ejtettünk >a rádióban<, azonban soha nem fejtettük ki részletesen a pszichés háttérfolyamatokat, a jelenséget mint a „social engineering” eszközét. Természetesen nem maga a felvonulás az elsősorban, ami a kívánt hatást eléri, hanem annak mind pozitív, mind negatív sajtóvisszhangja. A negatív is, ugyanis amennyiben sikerül egy ügyben két szemben álló véleményt úgy beállítani, hogy az egyik igenlő, a másik pedig tagadó, tiltó, korlátozó, ebbéli sikertelenségében pedig haragvó legyen, az ember érzelmi szinten mindig az igenlő oldallal fog szimpatizálni. (Ennek tipikus példája az abortusz, mint kívánatos jelenség ügyében a „pro-choice”-„anti-abortionist” párosítás az amerikai médiában, ha viszont pl. a polgári fegyvertartás nemkívánatos a hatalom számára, akkor „YES! for gun control” megfogalmazást fog használni. Így lesz a liberalizmus valódi jelentése a következő: szabad utat mindennek, amit mi helyeslünk!)

Ha már a terminológiánál tartunk, megvizsgálhatjuk a homoszexualitás, mint jelenség nevének „evolúcióját”. A középkorban ezt „szodómiának” nevezték – amely, amellett, hogy határozottan negatív kicsengésű, egyébként téves kifejezés, kétszeresen is:

Egyrészt azért, mert ha az ember figyelmesen elolvassa Lót és a szodomaiak történetét az Ószövetségben, látni fogja, hogy Szodoma lakói nem olyan értelemben kívánták „megismerni” az Úr angyalait, ahogy pl. Ádám vagy Jákob vagy Ábrahám „ismeré” az ő feleségét, hanem szó szerint: azt akarták megtudni, kik ezek az emberek. Nem kéjre vágytak, hanem az igazságra, ahogy ez kiderül abból, hogy bár Lót kilöki két szűz leányát a szodomaiaknak, hogy tegyenek velük, amit akarnak, csak a vendégeit hagyják békén (erről a mentalitásról megint oldalakat írhatnánk), azonban a ház előtt összecsődült tömeg nem nyúl a lányokhoz, továbbra is az idegeneket akarják látni, mire azok megvakítják őket.

A másik, sokkal egyszerűbb ok, hogy a „szodómiának” nevezett bűn az ún. fallikus szentség meggyalázásának aktusa, amelyet nővel is ugyanúgy el lehet követni, azonban két férfi erotikus jellegű, akár kielégüléssel is járó érintkezésének nem feltétlenül képzi részét. (Példaként itt eloszlathatunk egy általános tévedést azok kedvéért, akik a rádió 3. adását nem hallották: az ókori görögországban a szodómiát halállal büntették.)

A „szodómia” téves kifejezése egészen a XIX. századig tartotta magát, amikor is Kertbeny Károly újságíró kitalálta a „homoszexuális”, „heteroszexuális”, ill. a köztudatba végül be nem épült „autoszexuális” kifejezést. A negatív felhang eltűnt, semleges, steril, orvosi jellegű műszóval sikerült felváltani – sterilitása abból is következik, hogy görög és latin keveréke a „homoszexuális”. (A „homo” tehát itt nem „embert” vagy „férfit”, hanem „hasonlót” jelent. Azonban a latin folytatás az előbbit sugallja; itt tehát mélytudati szinten már elültetődik az a téveszme, hogy ez a fajta tevékenység az emberi – vagy akár: emberhez méltó – szexualitás!)

Ahogy a társadalom ellenállását a szó által takart fogalom irányába csökkentették, a semleges műszót végül felváltotta egy határozottan pozitív kicsengésű szó: ez a magyarban a „meleg”, amelyet először pont a leszbikusokra használtak, később átterelődött a férfinemre a jelentése. Az angolban is megfigyelhetjük ugyanezt a „fejlődési” sort, s valószínűleg az összes többi nyelvben is: sodomite-homosexual-gay. (Gay azt jelenti: vidám.) Magyarban annál is inkább szükség volt a váltásra, mert a köznyelvben sikerült a steril műszóból gúnyos jelzőt csinálni a magyar nyelv egyedülálló gazdagságának segítségével: a homokos egy piszkos, szennyezett jelleg képét idézi fel. (A továbbiakban a jelenség megnevezésére a Kertbeny-féle műszót fogjuk használni, mivel a magyar nyelvben nincsen adekvát megnevezése. Elgondolkodtató: gazdag, hatalmas kifejezőerejű nyelvünkben erre a jelenségre egyáltalán nincs is szó…)

Azon homoszexuálisok számára, akik úgy érzik, keresztes hadjáratot kell folytatniuk a saját „életstílusuk” elfogadtatására (nem értve, hogy az elfogadtatás meg a népszerűsítés két külön dolog), klisék egész sorát ajánlja az Irányító hatalom, megtűzdelve olyan tisztázatlan jelentésű kifejezésekkel, mint tolerancia, kirekesztés, sovinizmus, >egyenlőség<, stb. Különben is, mit szólnál, ha neked lenne tilos, hogy egy nővel együtt élj, miért te mondod meg, hogy mi a normális, ugyanolyan jogaink vannak, a homoszexualitás nem betegség, ha évente egyszer felvonulunk, azt miért nem lehet kibírni, stb. Ezekre a felvetésekre a felkészületlen emberek sokszor nem tudnak érdemleges válaszokat adni, a homoszexuális „emberi jogi” harcosok viszont alaposan felépített érvelési sémákat magolnak be.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Na, ez attól függ, hogy >milyen világkép< irányából közelítjük meg a kérdést. Ha fentről lefelé szerveződő társadalomban gondolkodunk, nyilvánvaló, hogy egy magasabb szellemi hatalom fogja megmondani, nem vélemény és nem szavazás kérdése. Ha viszont a mai kor divatja szerint a lentről felfele építkező struktúrában, a demokrácia illúziójában hiszünk, ott bizony a többség mondja meg, hogy mi a normális.

A homoszexualitás nem betegség, mert nem okoz romlást az emberi életminőségben. Te könnyen mondod, a te szüleid heteroszexuálisok voltak.

A Föld túlnépesedik, az emberi faj természetes túlélési reakciója a homoszexualitás. Ha ez tényleg természetes, spontán reakció, ami a kollektív tudatalattiból, kollektív emberi ösztönvilágból táplálkozik, akkor miért ömlik a tévéből és – miért kell felvonulni?

Node miért baj az, hogy évente egyszer felvonulunk, miért nem lehet tolerálni? Ennek a megmagyarázásához már egy izgalmas szexuálpszichológiai levezetésre van szükség…

A homoszexuális propaganda, mint oly sok más eszköz, egy előre beépített hibát használ ki az emberi szellemstruktúrában, újabb jelenként annak, hogy (át)tervezőink, az atlantiszi lények szórakoznak velünk, akik pontosan ismerik a kiskapukat.

Lássuk az alapvetéseket az emberi párosodással kapcsolatban!

1. Az ember páralkotó faj. Rendkívül hosszú utódnevelési folyamata elengedhetetlenül szükségessé teszi, hogy életre szóló párkapcsolatban kötelezze el magát a faj továbbvitele előtt. Ennek a neve házasság. (Ma ilyeneket hallunk, hogy a „barátom/barátnőm”, de a legbeszédesebb kifejezés a párom. Párja az állatnak van, az embernek pedig felesége vagy férje.)

2. Az emberi párkapcsolat nem homo-gén. A férfi és a női szerep egymással nem hozható fedésbe, nem szimmetrikusak, nem olyanok, mint egy kör két fele. Az egyenlőség alapján működő – pl. a gondokat, feladatokat egyenlően elosztó, a „ma én főzök, holnap te”-jellegű – párkapcsolat kudarcra van ítélve. Ez még a homoszexuális kapcsolatban is meglátszik: ott is az egyik fél férfi, a másik pedig női szerepet fog felvenni. Érdekes azonban, hogy mind a férfi-férfi, mind a női-női kapcsolatnál mindkét fél a férfi-szerepre törekszik, így akinek a női szerep jut, elégedetlen lesz a kapcsolatban. Mivel –

3. A férfi boldogságának fokmérője a nő boldogsága, ezért a férfi-szerepet játszó fél is elégedetlen lesz, és a kapcsolat kölcsönös érdekből felbomlik. A homoszexuális kapcsolatoknak szinte törvényszerűen ez a sorsa (kivéve, ha valaki nagy ritkán megelégszik a női szereppel), azonban azon téves-tévés szerepmeghatározás miatt, amelyet az emberekbe programoznak, a természetes kapcsolatok is gyakran ugyanerre a sorsra jutnak.

4. Ember embernek farkasa, mint arról >már írtunk<. Az ember számára a legfőbb veszélyforrást a másik ember jelenti, ugyanakkor az ember társas lény, képtelen egyedül létezni. Ennek az ellentmondásnak a feloldására iszonyatosan bonyolult védelmi rendszere van minden embernek, rengeteg „körrel”, melyek agyon-finomhangolt „jogosultsági sablonokkal” rendelkeznek, melyek mellett az egyes individuumokhoz még – érzelmi szempontok alapján – saját plusz vagy megvont jogosultságok asszociálódnak. A nyelv szintentartásának egyik fontos tényezője ez a rendszer: minél fejlettebb a verbális kommunikáció eszköztára, az adott biztonsági korlátok között annál közelebb tudunk kerülni valakihez szellemileg. Ha az emberi kommunikáció személytelenebbé, fizikailag egyre távolibbá válik, az a biztonság illúzióját adja, így az emberek kifejezetten keresni fogják az ilyen fajta kommunikációt (TV, Internet), a kommunikációs eszköztár pedig silányodni kezd. Mindezek csak apró példák a helyzet bonyolultságának érzékeltetésére, de belátható: egy ilyen védelmi rendszeren keresztül nem működhet a páralkotás. Ahogy Müller Péter írta egyszer, „szkafanderben nem lehet szeretni, csak meztelenül”. Létre kell hoznunk egy demilitarizált zónát és oda be kell engedni társunkat. Ebből elkerülhetetlenül konfliktusok, sérülések adódnak, amelyeket tudni kell kezelni, s amelyek rendszeres megjelenése ellenére is tudni kell a másikat nem kizárni. Mivel a veszély szimbolikus-ösztöni jelzője az ember számára a fizikai fenyegetés (lásd az Interneten való megnyílás, a pikáns chat-beszélgetések, a széles nagyvilágba való beleblogolás példáját), ezért ezt a problémát fizikailag kell orvosolni. A fizikai intimitás megélése adja a pozitív visszacsatolást, a biztató jelet arra, hogy a másik ember nem jelent számunkra veszélyforrást.

5. A férfi az „úr”. A 2. ponttal összhangban, a vezető szerepet a férfi fogja betölteni a házasságban és később a családban, mivel természettől fogva nem csak testi ereje, hanem akaratereje is nagyobb, mint a nőké és a gyerekeké. Így, amint arról >már írtunk<, a család csak akkor nem fog az elnyomás és kihasználás intézményévé válni (amint azt Marx írta), ha a férfi a felesége érdekét a saját érdeke elé helyezi – úgy, ahogy a felesége ugyanezt fogja tenni a gyerekekkel. Erre a 3. pontban megállapított, nem eléggé hangsúlyozható törvényszerűség fogja kényszeríteni. Mivel pedig a 4. pont szerint az egész kapcsolat dinamikáját a testi érintkezés fogja meghatározni, ezért aztán ezen a színtéren kell kifejeződnie, hogy a férfi azon szándéka komoly, hogy a felesége boldogságát a sajátja elé helyezze. Ennek megfelelően:

6. A férfiak orgazmuskészsége természettől sokkal magasabb, mint a nőké. Ez, kombinálva azzal, hogy egy férfi egyszerre csak egy orgazmusra képes, elég komoly páralkotási fegyvertény lesz: egy önző, kéjsóvár, a nőben vágyai tárgyát, a kielégülés eszközét látó, a női szépség vonzását tárgyiasító férfi sokkal nehezebben fogja tudni partnerét kielégíteni, mint ha komoly, mély érzelmekkel bírna, melyek megadják a megfelelő alapot az életre szóló páralkotáshoz is.

7. A mindkét fél számára kielégítő szexuális élethez elengedhetetlen fontosságú a kamaszkori önkielégítés. Ez fogja közelíteni a két nem orgazmuskészségét egymáshoz – és itt jön a lényeg. Minden fiú életében bekövetkezik az ivaréretté válástól kezdődő várakozási, önmegtartóztatási szakasz, amely optimális esetben a megfelelő társ megtalálásával ér véget. A testi vonzalmak iszonyatos kényszerítő erejére szükség van, hogy végigverjék a legényt az emberré válás rögös útján, hogy kikényszerítsék az égig érő fa megmászását. (Erről majd lesz egy külön előadás.) Hogy emellett az elemi erő mellett lelkibb és szellemibb szempontok is érvényre jussanak, s bár választani a lányok dolga, de a legény is nyitott szemmel nézze meg, hogy vevő-e a lányra, szükség van ennek a testi vágynak a kontrollálására. Ezért, bár a serdülő legény szeme folyamatosan a környezetében létező lányokra tapad, a szexuálpszichológiai fejlődés útján az ivaréretté válás után nem sokkal beköszönt az ún. fallikus korszak. Ekkor a kamaszfiú érdeklődése ideiglenesen a saját nemi szerve felé fordul, felfedezi saját férfierejét, potenciálját és megtanulja azt irányítani. Enélkül a tanuló szakasz nélkül aztán felnőttként nem lenne képes kielégíteni egyetlen nőt sem, érzelmek ide vagy oda.

És el is érkeztünk a sebezhető ponthoz. A tapasztalatlan serdülő számára a szexualitás igazi vonzereje, a „rejtélye”, az intimitás megélése a másik emberrel, a határok átlépése, az „eggyé válás” élménye. Ennek csak velejárója a testi formák közelről való felfedezése, a vágy tárgyának magunkévá tétele. Ezt saját nembéli partnerrel is át lehet élni, különös tekintettel arra, hogy ebben a korszakban az érdeklődés megoszlik az ellenkező nem és a saját, illetve sajáttal azonos nemi szervek között.

Ebben a szakaszban egyetlen dolog tudja visszatartani a tizenévest attól, hogy szexuális vágyait azonos nemű partnerrel élje ki: ez pedig a társadalmi tabu. Ha ezt megszüntetjük, relativizáljuk, ha a saját nemmel való érintkezést természetesnek, netán a valódi nemi (nemek közötti) kapcsolattal egyenértékűnek állítjuk be, akkor az egész gyárilag beépített fejlődési folyamatot össze lehet zavarni, ki lehet siklatni. Ha az adott személynek nem kell átesnie a párválasztással kapcsolatos próbatételeken ahhoz, hogy az intimitás élményét megélje egy másik személlyel, akkor nem feltétlenül fog eljutni az égig érő fa tetejére: sokkal kényelmesebb megrekednie az autoszexuális-homoszexuális fejlődési fázisnál, akár élete végéig is.

Így persze az is világossá vált, hogy a homoszexualitás betegség: a szexuálpszichológiai fejlődésben való krónikus visszamaradottság szövődménye.

S ezért nem szabadna felvonulgatni, ezért nem szabadna homoszexuális karaktereknek megjelenni a filmekben, ezért nem szabadna a saját nemmel való érintkezést – nem tiltani vagy elítélni, hanem a társadalmi közbeszédben egyszerűen nemlétezőnek tekinteni.

Ha már fentebb megállapítottuk, hogy a magyar hagyományok pontosan így működnek, és egyszerűen nem ismerik a homoszexualitás fogalmát (ha tiltott dologként ismerték volna, akkor lenne neve neki!), álljon itt példának egy közismert magyar népdal elemzése.

Tudni kell, hogy népdalaink nagyrésze szexuális szimbólumokból épül fel, melyeket nem túl nehéz megfejteni, és sokszor egészen részletekbe menőek, grafikusak. Ez azért is van, mert régen ezek voltak a fokozatos szexuális felvilágosítás eszközei. Ahogy egy gyerek egyre idősebb lett, egyre pontosabban értette őket. A következő sorok megfejtését így az olvasóra bízzuk:

Érik a szőlő,

Hajlik a vessző,

Bodor a levele

Két szegény legény

Szántani menne,

De nincsen kenyere.

Ha sikerült értelmezni, egy homályos pont marad: mi a jelentősége annak, hogy két szegény legény szenved szükséget „kenyérből” és nem egy? Az, hogy a problémafelvetés után azonnal jön a megoldás – pontosabban ideiglenes félmegoldás:

Van vöröshagyma a tarisznyában

– Keserű magában

Van ugyan vöröshagyma, de egyrészt keserű pótszer csak, másrészt magában keserű, tehát a két legény egyidejű jelenlétének pont az a jelentősége, hogy a dal mondanivalója szempontjából nincs neki jelentősége: hiába van belőle több, az a szolgalegény, hej, a szegény mind csak magában kesereghet.

Különösen vicces, mikor ez a dal élő bizonyítékaként szolgál annak, hogy de nagy szegénység volt >a középkorban<, s de nagyon éheztek az emberek, holott nyilván nem anyagi szegénységről van szó, s a szolgalegény itt nem a földesúrnak szolgája, hanem saját vágyainak, ösztöneinek.

S ezzel tisztáztuk azt, hogy hogyan is működik a homoszexuális propaganda. A miért a következő részben jön, holnap…