Szájbatalpaló #1: A „demokráciáról”

2015. 09. 25.

A bejegyzés a Szájbatalpaló blogon itt található.

Kis bemelegítőként nézzünk egy teljesen triviális témát, teljesen triviális szájbatalpalandókkal. Később majd lesznek meredekebb témák is.

Mi is tulajdonképpen a „demokrácia”? Nem a szabatos definícióról van szó elsősorban, hanem amikor a hétköznapokban ezt a szót használjuk, vagy a médiából, a politikusoktól halljuk, mit értünk alatta, milyen képzetet idéz fel?

Nehéz erre a kérdésre válaszolni, ugyanis a „demokrácia” ma alapvetően nem intellektuális, hanem érzelmi fogalom. Nem egy gondolatot, hanem egy összetett érzést kelt az emberben, aminek lényege elsősorban az, hogy „az én kis véleményem is számít egy kicsit”.

Természetesen ez a valóságban nem így van. A valódi demokráciában, ha lehetséges volna ilyesmi, a hatalom a nép kezében van, a kormány pedig a hatalom gyakorlásának eszköze. A valóságban fordítva van: a hatalom a kormány kezében van, a nép pedig a hatalom megszerzésének eszköze. A jelenlegi kormány magas szintre vitte az ezzel kapcsolatos áltatást: manipulatív kérdőíveket dobálnak be, előre borítékolható eredményekkel.

Addig pedig teljesen mindegy, hogy miről „dönthet” a nép, amíg ez a döntés hazugság, demagógia, hangulatkeltés eredményeként jön létre. „A Fidesz szavazói letették voksukat a Polgári-Nemzeti Demokrácia mellett...” – Kedvem lenne felkapni egy kamerát, és kimenni az utcára, megállítani 20 Fidesz-szavazót, hogy mégis hogyan határozzák meg a „polgári-nemzeti demokrácia” mibenlétét. Aztán feltölteném a videót YouTube-ra, a humor kategóriába... Csak ugye ilyesmiket már sokan csináltak. Aki pedig kicsit „műveltebb”, az sincs jobb helyzetben, hiába is próbálnánk iskolai végzettséghez vagy IQ-hoz kötni a szavazati jogot: teljesen mindegy, hogy valaki tájékozatlanság vagy félretájékoztatottság miatt szavaz rosszul. Jól szavazni pedig nem lehet: ha a választáson elindítanánk az Igazmondó Juhászt, esélye sem lenne azokkal szemben, akik mindig azt mondják, amit a szurkolóik hallani akarnak.

A pártoknak ugyanis nem is szavazói és támogatói vannak, hanem szurkolói. Pontosan olyan viszony fűzi őket a párthoz, mint a focidrukkereket kedvenc csapatukhoz: elsősorban érzelmi viszony. Mert miért választja mondjuk egy Fradi-drukkoló a Fradit? Azért, mert ők a legjobbak? Dehogy: ha egy másik csapat megveri egy meccsen a Fradit, akkor legközelebb csak még ádázabbul fognak szurkolni neki, és emlékezzünk csak, mikor a Fradi lekerült az NB2-be, hogy fanatizálta ez még jobban a tágabb értelemben vett keménymagot, ahelyett, hogy csalódottan elfordultak volna a „másodvonalbelivé” vált csapattól...

A pártok pontosan így működnek. A pártok közötti meccs, megmérettetés pedig a választás, ahol ráadásul nem is a politikai rátermettség dönti el, hogy ki nyer, hanem kizárólag az, hogy kinek hány szurkolója van.

Ha benézünk az Interneten egy politikai fórumra, az egyik legszembeötlőbb dolog, hogy az emberek képtelenek objektív, higgadt, intellektuális jellegű eszmecserét folytatni. Rövid riposztok fulladnak heves érzelmi vagy méginkább indulati megnyilvánulásokba. Ezek közül az egyik legtipikusabb a birkázás. A fő-főbirkák természetesen mindig az éppen hatalom lévő kormánypárt szurkolói, hiszen nem látnak a szemüktől, nem veszik észre, hogy milyen csapnivalóan játszik a politikai pályán kedvenc focicsapatuk, sőt, sokan még teljesen irracionális módon meg is akarják védeni az ügyetlenkedést: „bent volt az a labda a hálóban, csak te nem figyelsz – csak fröcsögni tudtok”... Az ellenzéki politikus és az őt visszhangzó kocsmai politizáló persze mindenre tud jobb megoldást. Nem veszi észre, hogy az ellenzék mindenkor a „ha lenne egy varázspálcám” retorikát nyomja.

A szurkoló szemében az összes többi párt szurkolója birka, mert nem veszi észre „imádott pártja” hamisságát. Érdekes módon intellektuális folyamattal fel tudja ismerni az összes többi párt hamisságát, csak a sajátjáét nem, vagy ha igen, kimenti. Ha mással nem, hát azzal, hogy:

„Még mindig jobb, mint a...” És itt jön az „ellenség” vég nélküli szidalmazása, mert az nagyon megy. Itt is az érzelmek a döntőek: diktatúra, fasiszta, illiberális, komcsi, ballib, libsi, hazaáruló, zsidó, náci, csőcselék, szélsőséges, stb. Intellektuális helyett érzelmi-indulati töltetet hordozó kifejezések egész sora áll rendelkezésre a bűnösök „leleplezésére”. Lámpavas! És itt van az igazi csavar a történetben: általában az emberek igazából nem is valamire, hanem valami ellen szavaznak. Az a lényeg, hogy mindig ellent kell mondani a „másik oldalnak”, teljesen mindegy, miről van szó. Az „orbánimádók” érveinek nagy része úgy kezdődik, hogy „a Gyurcsány” (vagy valami rokonértelmű, ellenszenves, másikoldali, csak birkáknak tetsző dolog), a „balliberálisok” pedig az „orbánfóbiájuk” miatt szavaznak oda, ahova. Vagy reménytelenül birkák. :) Nem újdonság, hogy az átlag szavazó tök hülye a politikához, az ideológiákhoz, filozófiához pedig... ne is firtassuk – így aztán fogalma sincs, kire, mire és miért szavaz. Érzelmi alapon dönt. És ugye félelmet, gyűlöletet, stb. sokkal könnyebb kelteni valakiben, mint szeretetet, megbecsülést, hűséget, stb. Ezért szavaz mindenki a csúnyagonosz másikak ellen.

Szándékosan vonultatjuk most itt fel az összes politikai indulatszót: mintegy bizonyítva, hogy a bejegyzés a „magyar rögvalóságot” írja le – de ne higgyük, hogy ez más országokban nem így van, akár a nagybetűs Nyugaton, akár még a Demokrácia Mintaországának tekintett Egyesült Államokban is!

Jobb és bal: semmi konkrétan meghatározható dolog, ezek nem intellektuális, hanem zavaros érzelmi (ál)fogalmak. (Mint maga a demokrácia, vagy akár a liberális, konzervatív, de a tolerancia is egy ilyen...) Régen, a XIX. században talán még ezek létező fogalmak voltak. Most egy teljesen más társadalmi viszonyrendszerben használják őket, teljesen anakronisztikusan és értelmetlenül. Olyan, hogy „balliberális”, például definíciószerűen nem létezhet, hiszen a liberalizmus lényege, hogy középen áll, minden irányzatnak és nézetnek egyformán nagy teret engedve.

A recept tehát mindenütt ugyanaz: a „balos” elmegy bevetni szavazatát a jobboldali mumus elleni harcban, a „jobbos” megteszi ugyanezt a másik irányba – a lényeg az, hogy magát a rendszert támogassa! Ez a legfontosabb a politikában! Ez hívja életre az olyan „érveléseket” is, hogy „aki nem megy el szavazni, az ezáltal valójában a [tetszőleges mumus]-ra szavaz!” – És az embereket ez a mumusfélelem annyira fanatizálja, hogy nem csak elhiszik, de kérés nélkül, aktívan terjesztik is az ilyen eszmefuttatásokat. Szószólójává válik a pártnak, prókátorává, a haza szent ügye, hogy a párt kerüljön kormányra vagy maradjon ott, mert így lesz majd jó!

Majd egyszer.