Szájbatalpaló #12: Az "oktatási" rendszerről

2016. 01. 27.

A bejegyzés a szájbatalpaló blogon itt található.
Különösen arra kell törekedni, hogy az ifjúságot a tisztesség és becsület minden törvényeire úgy neveljük, hogy az állam méltón derék férfiakat, a királynak hiven szolgáló alattvalókat és szorgalmas polgárokat remélhessen belőlük. (Ratio Educationis, 1777)

Nagy nehezen végre megszületett az iskolarendszerről szóló bejegyzés. Bonyolult, összetett és kényes témáról van szó, hiszen szinte kivétel nélkül mindenki érintve van benne, ráadásul talán a legfélreértettebb (félremagyarázottabb) állami szektor az „oktatásé”. Hogy miért az idézőjel, az a bejegyzésből kiderül...

Mi is az állami oktatási rendszer célja? Lássuk magát az államot, hogyan nyilatkozik erről:

 „elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. (...) A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat. A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.” (2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről)

dacacca_480_180.gif

Persze már a törvény címe is hamis, hiszen a nemzethez semmi köze, hiába tanítják meg, hol született Kossuth Lajos, és tarthatnak Trianon-megemlékezést is a tornateremben, ez legfeljebb „egészséges” nacionalizmusra nevel, de a nemzet nem ettől lesz nemzet. (Erről majd egy másik bejegyzésben.) Nevelésnek pedig semmiképpen nem nevezhető, ami az iskolákban folyik. A nevelés nem egyetlen, de első és nélkülözhetetlen eleme a minta. A szülők, nagyszülők, a család és a közösség többi tagja, beleértve a nagyobb gyerekeket is(!), mintákat adnak a gyereknek, amiket le tud utánozni, át tud venni, el tud tanulni – e folyamat segítése a tanítás (gyere, megmutatom, hogy csinálom). Ahol nincs minta, ott nincs nevelés, tehát nincs tanítás sem. Az iskolarendszer pedig

  1. Szétszakítja egymástól a nemzedékeket

Ebben nem kizárólag az iskola a hibás, sok tényezőre vezethető vissza, hogy miért kell apának és anyának két külön és egyenként gyerekmentes munkahelyen dolgozni (vagy sok esetben csak „dolgozni”, látszattevékenységet folytatni), miért kell a nagymamának 100 kilométerre szappanoperákat néznie addig, míg erőt vesz rajta a krónikus agyvelő-sorvadás (ismertebb nevén Alzheimer-kór), holott ő igazán ráérne a gyerekekkel foglalkozni, a tudását átadni nekik.

Persze abszurd ötletnek tűnik, hogy a tanításban egyáltalán nem járatos, megkopott tudású és kissé szenilis nagymama tanítsa a gyerekeket a szakképzett és felkészült pedagógus helyett...

De lássunk egy hasonló példát! Ildi egy „normális, átlagos” hat éves kislány, akit szülei beíratnak az általános iskolába. A szakképzett és felkészült tanítónéni pedig szépen megtanítja őt olvasni fél év alatt. (Maga a tanítónéni pedig húsz évet járt iskolába, hogy erre a mutatványra képesítsék!) Ildi pedig otthon Jancsinak, a négy éves öccsének néhány nap alatt adja tovább ezt a tudást. Miért?

Hogy csak pár okot említsünk (később még visszatérünk erre a példára): a hatéves gyerek sokkal könnyebben szót ért a négyévessel, sokkal inkább egy nyelvet beszél vele, mint a szakképzett tanítónő. Ráadásul a tanítónő egy idegen, Ildi és Jancsi viszont testvérek, ismerik egymást, szeretet, bizalom és sorsközösség az egymáshoz való viszonyulásuk alapja. Az iskola azonban elzárva tartja őket egymástól, külön tanteremben. Azonfelül Ildi azt mutatja meg Jancsinak, hogyan kell elolvasni a címet a mesekönyvön, a feliratot a hentesbolton, vagy csak egy rajzlapon azt, hogy „SZIA JANCSI”, amibe érzelmi töltést is rögzített. Ezzel szemben az iskolában olvasókönyvet kap a gyerek, amit külön erre a célra készítettek, nincs más funkciója, mint hogy el legyen olvasva, szerzői-szerkesztői pedig csak pedagógiai szempontokat rögzítettek benne, és a gyerek sosem fog velük találkozni, így semmilyen emberi kapcsolat nem is alakulhat ki közöttük. Ezzel elérkeztünk a következő ponthoz: az iskolarendszer

  1. Kicsatol a valóságból és álfeladatokat ad

Nem a világgal ismerteti meg a gyereket, hanem a világról szóló absztraciókkal, leképzésekkel. Ha 16-18 éves gyerekekkel (akiknek természet szerint már felnőttnek kéne lennie!) érintkezünk internetes felületeken – mert valódi gondolataikat és érzéseiket más formában már nem hajlandóak vagy nem is képesek közölni – tapasztalhatjuk, hogy nagyjából annyi fogalmuk van a világ működéséről, mint egy hatévesnek. Ez persze nem csak az iskola hibája: egész „társadalmunk” képtelen egészséges módon viszonyulni a gyerekekhez, kifejlődésben lévő embertársainknak tekinteni őket. Gyereksarkot hoztunk létre a világban, gyerekmese a Minimaxon, gyerekjáték a Brendonból, gyerekzene az iTunesról, gyerekmenü a Burger Kingben... és gyerekmunkahely az iskolában. Száz éve még a gyerekek ugyanabban a világban éltek, mint a felnőttek, és ma kárhoztatják is a múltat, hogy szegény gyerekeknek dolgoznia kellett: vagyis feladatokat megoldania. Valódi feladatokat, melyek elvégzésére tényleg szükség volt.

Az iskolában ezzel szemben látszattevékenységet végez a gyerek, álfeladatokat kap, melyek megoldására valójában nincs szükség. Hogy az egyenletrendezés végén iksz egyenlő mennyi, egyik gyerek sem akarja tudni, nincs szüksége erre az adatra, nem tudja mire használni, és a feladatot adó tanárnak sem kell a megoldás, hiszen már eleve tudja.

Az iskola ennélfogva képtelen valódi sikerélményt adni a gyerekeknek. „Motivációs” rendszere is virtuális, papírra rótt absztrakciókkal jutalmaz és büntet. Ebből következően nem nevel, hanem

  1. Idomít

Az ember természeténél fogva alapvetően érzelmi lény, azonban ahhoz, hogy az emberi minőség magasabb szintjeit is meg tudja valósítani, intellektuális lénnyé is kell nevelni őt és nevelnie önmagát, vagyis úgy szerkeszteni meg a psziché „kapcsolási rajzát”, hogy a magatartás elsődleges vezérmotívuma a belátás legyen, ne az indulati reakció (a kívánt avagy nemkívánt következmény vágya avagy félelme). Természetesen a nevelésben helye van a jutalmazásnak és a büntetésnek is, hiszen ösztönlények is vagyunk, indulati életünk is van, amelyet a gyerekeknél sokszor csak külső kényszer útján lehet uralni, hiszen az önfegyelemre, önszabályozásra való képességük még fejletlen. De egy indulati reakciókra alapozott jutalmazási-büntetési rendszer az nem nevelés, hanem idomítás, hiszen az állatok magatartását csak így tudjuk szabályozni. (Az embernél az a különbség, hogy megvan a képessége az önbüntetésre és önjutalmazásra is, és ha kifejlesztjük benne a hajlamot, azt alkalmazni is fogja!)

Ildi és Jancsi példájánál nincs jutalmazás, nincs büntetés, nincs megfelelési kényszer, nincs ellenőrzés és értékelés: viszont van bizalom és van valódi sikerélmény is.

Az iskolai „megfeleléshez” alig van szükség többre reflextevékenységnél. A feladatok nagy részének megoldása az emberi gondolkodás csak egészen alacsony szintjeit igényli, az esetek többségében pedig kizárólag eltárolt adatok előhívására van szükség. Így aztán

  1. Leszoktat az önálló gondolkodásról, a kreativitásról, a kezdeményezőkészségről

Mindezekre ott nincs szükség, az iskolai munkában való részvételt csak hátráltatják. Még ahol kreatív feladatot adnak is, azt is vezényszóra kell megoldani, tehát a feladat iránti lelkesedés kialakulásának esélye minimális. Márpedig a lelkesedés az igazi magas szintű, alkotó szellemi tevékenység alapfeltétele.

Mindenki előtt ismert tény, hogy az ember csak agyának 3%-át használja.

Hogyan állapították meg ezt a tudósok?

Nyilván úgy, hogy különböző tesztalanyoknak különböző feladatokat adtak, mint az iskolában, és elvégzésük közben figyelték, mérték az agytevékenységet. A feladat célja tehát az agy mérése volt, nem a feladat megoldása, az közömbös volt a kísérlet minden résztvevője számára. Tehát ez is álfeladat volt, és nyilván a tesztalanyokat nem érdekelte a megoldás. Vagyis nem lelkesedtek. Ha az ember lelkesedik, agya teljes kapacitását tudja használni. Ez a hatéves Ildi sikerének titka: miközben Jancsit olvasni tanította, mindketten a lelkesedés állapotában voltak! Mint minden gyerek, sőt minden felnőtt: játék közben. Így pedig már érthető, hogy a fejlett agyú állatok kölykei miért játszva tanulnak meg mindent, ami az élethez kell. Ha lenne hatékonyabb módja a tanulásnak, a természet kifejlesztette volna. Az ember is gyárilag ugyanígy működik: ha egy gyereket hagynak, hogy azt csináljon, amit éppen akar, azonnal játszani kezd. Tudja, hogy az a dolga, hogy az lenne sikerének a záloga felnőttként. Ha a játékot valamiért félbe kell szakítania, agya leszabályoz 3%-ra, standby-ra kapcsol, amíg folytathatja. A mai emberek nagy része az élete 99%-ában standby-ban működik, gyakorlatilag kikapcsolt aggyal próbáljuk megoldani a munkahelyi és magánéleti feladatokat. Az iskola ráadásul rászoktat arra is, hogy csak akkor szerezzünk ismereteket, és csak akkor gondolkodjunk, amikor muszáj, csak annyira, amennyire muszáj a megfeleléshez. Így a legtöbb emberből kineveli a tudás szeretetét és szomját, a veleszületett kíváncsiságot is – elidegenít a tudástól. Ennek a kötelező jellegen túl a másik oka, hogy

  1. Téves és fölösleges tudásokat ad, fontos tudásokat viszont nem ad meg

Rengeteg olyan ismeretanyaggal bombáz, amire nincs szükségünk, nem fogjuk semmire használni, a témazáró dolgozat után viharos sebességgel el fogjuk felejteni. Ugyanakkor a nagyon alapvető és valóban szükséges dolgokra nem helyez elég hangsúlyt. Pl. a szorzótáblát második-harmadik osztályban kipipálják, és onnantól úgy veszik, hogy „tudja a gyerek”, pedig tapasztalható, hogy sok felnőtt bizony alig tudja – évente többször át kéne ismételni általános iskola végéig.

Ha már matematika, a sok másodfokú egyenlet mellé tanulnak-e a gyerekek alapvető pénzügyi ismereteket, pénzügyi kultúrát, fegyelmet, felelősséget? Tanulják-e a kamatos kamatszámítást? Megmutatják-e nekik egyszer is, hogyan lehet becslésekkel nagyjából kiszámolni, hogy tényleg megéri-e beülni a kocsiba és elmenni az Auchanba bevásárolni, „mert ott olcsóbb”, mint a sarki CBA-ban?

Egyáltalán tanulják-e, hogyan kell dönteni, hogyan kell két, különböző paraméterekkel bíró entitás közül választani?

Tanulnak-e párt választani...?

„Pályaválasztáshoz”, ahhoz bezzeg kapnak tanácsadást. Hogy kell hasraütésre választani olyan szakmák közül, melyek végzésének hétköznapjairól egytől-egyig semmit se tudnak? De azt már nem tanulják, hogy pályát nem „választani” kéne, az már eretnek gondolat, hogy az ember úgy jön a Földre, hogy van egy vállalása, feladata, küldetése, és azt kell megtalálnia és beteljesítenie. Nem is találhatja az iskola keretei között, hiszen az iskola

  1. Uniformizál

Mindenkinek ugyanazokat az ismereteket, ugyanazokat a képességeket próbálja átadni, tekintet nélkül az egyéni tehetségekre, adottságokra. Szerkezetéből adódóan nem alkalmas arra, hogy az egyéni útkeresésben, kibontakozásban támogatni tudjon. Paradox módon viszont amellett, hogy hitet tesz a nyájszellem mellett, egyidejűleg

  1. Leszoktat az együttműködésről

Elvétve kapnak a gyerekek olyan feladatot, amelyet együttműködéssel kell megoldaniuk. Egyéni feladatok nem egyéni, személytelen megoldásait keresik egyenként. Persze „az egyéni teljesítmény” egyetemes emberi illúzió, az euro-atlanti civilizációban pedig mindig is hangsúlyos volt, de sosem annyira, mint ma, és az iskola ezt mintegy legitimizálja, normalizálja. Az egyéni teljesítmény bűvöletében élünk: mikor Nemes Jeles László átveszi a legújabb megérdemelt díjat kimagasló és egyedi műalkotásáért (végre egy film a Holokausztról!), valahogy nem jut eszünkbe, hogy hány ember teljesítménye van emögött, a népes stábtól kezdve a művész úr becses felmenőin át egészen a néhány millió adófizetőig, akik összedobták azt a 800 milliót... hogy a mozgókép feltalálóit és hasonló „lényegtelen” közreműködőket ne is említsünk.

Mindezek ellenére egy ilyen teljesítménynél sem beszélhetünk együttműködésről. Arra az emberek szinte egyáltalán nem képesek. A valódi együttműködés alapja az önkéntesség, a vállalás és a kezdeményezés (lásd 4. pont). Eszköze pedig a kommunikáció. Tanít-e az iskola kommunikálni, tanítja-e, hogyan fejezzük ki világosan, érthetően az álláspontjainkat, érveinket, tanít-e retorikát, vitakultúrát, konfliktuskezelést (lásd 5. pont)?

  1. Az állam felügyeli és szabályozza működését

Utoljára hagytuk a legtöbb demagógiával kecsegtető pontot. Fogalmazzunk sarkosan: a tanár lehet jó szándékú, de a főnökének a főnökének a főnökének a főnökének a főnökének a főnökét úgy hívják: Orbán Viktor... Aki szintén csak eszköze egy hatalmi rendszernek, amelynek legfőbb célja saját magát fenntartani. Ehhez saját létét igazolnia kell. Ahhoz pedig olyan alattvalókra van szüksége, akiknek szükségük van rá. Akik kiszolgáltatottak és önállótlanok. És persze: akik képtelenek az összefogásra. Ez tulajdonképpen az összes eddigi pontot megmagyarázza.

Nos, az, hogy pontokba szedtük a leírottakat, csupán halvány jele annak, hogy megpróbáltunk egy teljes, minden részletre kiterjedő összesítő „szemlét” csinálni az iskolarendszerről. A teljes körkép azonban nem sikerült, a téma túl összetett és szerteágazó, minden mindennel összefügg. (Ezért is volt a hosszas késlekedés a bejegyzéssel.) S így sem esett szó a gyerekek falkatudatának összezavarásáról, az iskolai előmenetel által szított fölösleges szülő-gyerek konfliktusokról, a szenzoros és motoros megvonásról és annak egészségügyi ártalmairól, a természet, az évszakok ritmusából való kicsatolásról, a gyerekek (főleg a lányok) Erickson-modell szerinti természetes preferenciarendszerének megzavarásáról, arról, hogy a fiúgyerekeket nők nevelik fel, a tantárgyak és szakterületek szétválasztásának problémájáról, stb.

Essen szó inkább arról, mit tehet az egyszerű pedagógus, ha egy kicsikét javítani szeretne a helyzeten...

Először is találja meg a saját önállóságra való hajlamát és ne egy blogtól várja a megoldást. :) A fenti pontok egy része automatikusan adja a saját megoldását.

Pl. kezeljük rugalmasabban a tananyagot. Szortírozzunk aszerint, mi mennyire fontos, az „átlag felnőtt” mennyire tudja és mennyire kéne tudnia. Alsó tagozatban, ahol egy tanítónő tanít minden tantárgyat, még a tantárgyak közötti határok is elmoshatók, az órarend meg aztán korlátlan mértékben mellőzhető.

Vannak olyan gyerekek, akiknek jobban fekszik, ha egy adott témában merülnek el egész nap, másoknak könnyebb fenntartani az érdeklődését, ha óránként változik, mit tanulnak. Igazgatói szinten még azt is el lehet játszani, hogy elsőben felmérjük a gyerekek ilyen irányú paramétereit, és ez alapján soroljuk őket aztán a-b-c osztályba. Vagy „humán-reál érdeklődés” alapján. Vagy bármi jobb, mint a random beosztás.

Aztán: hanyagoljuk az osztályozást, főleg a büntető jellegűt, és különösen akkor, amikor új tantárggyal ismerkednek a gyerekek. A feleltetésből így lehet beszélgetést csinálni, aminek nem csak az a célja, hogy egy tanuló tudását felmérjük, hanem a többiek is tanulnak, a jó és rossz válaszokból egyaránt. Az előző órá(ko)n tanultakat össze lehet rakni akár csapatmunkában is, és egyáltalán:

Legyen minél több csapatmunka, minél több olyan feladat, amit csoportosan vagy az egész osztálynak közösen kell megoldania. Ugyanakkor kerüljük a versenyhelyzeteket, tanulók, osztályok és iskolák között; különösen a lányokat kell lehetőség szerint mindenfajta versenyeztetéstől megkímélni.

Bátorítsuk az önálló gondolkodást, különösen olyan tantárgyaknál és témaköröknél, ahol ez adja magát! Személyes tapasztalat: az általános iskolai irodalomtanárunk felolvasta pl. a soron következő „elemzendő” verset, azután pedig nem ő beszélt róla, hanem mi. Mármint akinek mondanivalója volt, senkit nem szólított fel, senkit nem osztályzott – beszélgettünk, néha vitatkoztunk. A szövegértést tanultuk, amelynek terén ma diplomás embereknél is nagyon komoly hiányosságok vannak!

Próbáljunk minél több lehetőséget teremteni arra, hogy az évfolyamok találkozzanak, kapcsolatba lépjenek, hogy a kisebbek a nagyobbaktól is tudjanak tanulni!

Ahol csak lehet, mutassuk meg a dolgokat a valóságban! A fizika- és kémiakísérletek jó irányba tapogatóznak, de nem érnek semmit, ha ugyanolyan absztrakt modellezési rendszerek, mint maga a tananyag, és nem kapcsolódnak a hétköznapi élethez. Érdekes látni, hogy a kémcsőbe töltött hidrogén tényleg durran, érdekesebb, mint olvasni róla, de hol van ilyen a gyerek életében? Ugyanakkor nem is feltétlenül kell gyakorlati szemléltetés akkor, ha a tanult ismeretet sikerül hozzákötni a mindennapi életben tapasztalt valamilyen dologhoz – avagy miért hívják a reáltárgyakat reál-tárgynak, és miért kell, vagy hogyan lehet egyáltalán száraz elméleti tételek soraként előadni őket? (Most az általános műveltségről van szó, nyilván a kvantumfizikát nehéz hétköznapi példákon bemutatni.)

Persze ezek mind csak szentbeszédek, mint az, hogy „ébresszük fel a gyerekek érdeklődését a tantárgy iránt”. Na igen, de hogyan? – jön ilyenkor a kérdés. És ha jön, akkor az a tanár szigorú értelemben már nem is való tanárnak. A Tanító egy archetípus, annak születni kell. A valódi hivatásában működő embert onnan lehet megismerni, hogy amikor kilép a munkahelyéről, akkor is tovább folytatja azt, amit csinál, nem tud nem Tanító, vagy Gyógyító, Harcos, stb. lenni. A tanító esetében a visszásság az, hogy a mai Magyarországon százezres nagyságrendben vannak tanító küldetésű emberek – de az „oktatás” világában kevéssel találkozunk közülük.