Hekk-háború

2012. 02. 13.

Gyerekkoromban bátyám nem szerette, ha a PC-jében turkáltam, illetve játszottam rajta, amíg ő nem volt otthon. És minthogy én még általános iskolába jártam, ő pedig már középiskolás volt, és ebből adódóan nem is sietett különösebben haza tanítás után, több órám lett volna naponta, amit a gépe előtt tölthettem volna. Ugyan nekem is volt egy C64-em, de hát az ember egy idő után ráun a Street Rodra meg a Defender of The Crownra, és Dűnézni, TD3-mazni vagy épp X-Wingezni támad kedve. Na, a bátyám levédte előlem a gépet, amelynek következtében háború alakult ki közöttünk: én megtaláltam a védelem kicselezésének lehetőségét, ő erre rájött, és új védelmet talált ki, amit én megint feltörtem, és így tovább...

Azt tudni kell, hogy ez egy 286-os volt, amin még nem lehetett setup jelszót beállítani. Úgyhogy bootoláskor kért egy jelszót – először egy egyszerű assembly program, amely a boot sectorban foglalt helyet. Ezt azonban, amikor hozzáfértem a géphez, könnyedén visszafejtettem és megtudtam a jelszót, úgyhogy hamarosan átvette a helyét egy pascalban írt program.

Az első droidság, amit a bátyám elkövetett, az az volt, hogy valamiért úgy gondolta, tök buli lenne egy olyan jelszókérő program, ami beírás közben az első rossz betűnél újraindítja a gépet. Bulinak buli is volt, főleg nekem, mivel 2 óra türelemmel szépen kitalálgattam a jelszót. Ezek után visszatért a hagyományosabb jelszókérési metódusokhoz. Amelynek folyománya egy nagyjából így kinéző képernyő lett:

 

HIMEM is testing Extended memory... done.

 

Írd be a je^C

 

C:\>

 

És vígan ment tovább a Sim City vagy a Prince of Persia. Amikor a bátyám erre rájött, a programot úgy módosította, hogy CTRL+Break lenyomására törölte a képernyőt, kiírta, hogy „Don’t Try”, aztán CLI-vel lefagyasztotta a gépet. (CLI azt jelenti, hogy a megszakítások le vannak tiltva. Amikor az ember lenyom egy billentyűt, egy INT9 megszakítás keletkezik. CLI után semmi nem tudja kihozni a processzort a fagyott állapotból.)

Mivel akkor már 1-2 éve tanultam dobolni, ráadásul sok éve zongoráztam, ennek a folyománya a TURBO gomb kinyomása és néhány próbálkozás után a következő képernyő lett:

 

Don’t tr^C

 

C:\>

 

Időközben természetesen szert tettem egy boot-lemezre is, úgyhogy több frontossá vált a harc. Ugyanis a bátyámnak meg kellett akadályoznia azt, hogy floppyról bootoljak. Setupban beállította ugyan a bootolási sorrendet C:, A: -ra, de ezt én könnyen visszaállítottam.

Úgyhogy, lévén ő hardveres volt, szétszedte a billentyűzetet, és egy időzítő elektronikát tett bele, ami bekapcsolás után 1 percig nem engedte lenyomni a DEL gombot, így nem tudtam bejutni a Setupba.

Szerinte. Ugyanis az orbitális droidság, amit itt elkövetett, hogy elfelejtette, hogy egy billentyűzeten 2 db DEL gomb van. Én pedig megnyomtam a másikat.

Amikor erre rájött, a másik DEL gombot is rátette az időzítőre. Ami után én azzal nyertem magamnak néhány óra Wolfensteint, hogy megnyomtam bootoláskor a PAUSE gombot, szépen megvártam a percet, majd DEL-lel bejutottam a setupba.

Amikor az egész billentyűzet időzár alá került, drasztikus megoldást kellett alkalmaznom: kihúztam a billentyűzetet, ennek hatására a BIOS bootoláskor kiírta, hogy Keyboard error, press F1 to continue... Amikor is visszadugtam, megvártam a percet, majd gyors egymásutánban F1 és DEL következett.

Később, mikor 386-osra fejlesztette tovább a gépét, ahol már a Setup jelszóval védhető volt (a bootolás még nem!), radikális lépést kellett tennem: leemeltem a monitort a gépről, felnyitottam a házat, és lehúztam a HDD szalagkábelét az I/O kártyáról, majd bekapcsoltam a gépet, megvártam, amíg bootol, s lévén hogy nem volt C: meghajtó, kérte a lemezt a bootoláshoz. Szépen visszacsúsztattam a winyó kábelét a kártyára működés közben, majd elindítottam a bootolást floppyról. A boot szektor után betöltődő io.sys már „látta” a C: meghajtót, így el tudtam érni az összes adatot, és indulhatott a Lost Vikings.

Ezt megakadályozandó a bátyám lepecsételte egy aláírt iskolai füzetvignettával a házat. Ami engem nem túlságosan érdekelt: szépen feltéptem a matricát. A matrica ott is maradt feltépve, és vagy két hétig a szalagkábeles mutatvánnyal tudtam használni a gépet. Hazaérkezésemkor már rutinosan emeltem le a monitort, szalagkábel le, gép bekapcsol, rakjál be floppyt, szalagkábel vissza, indul a bootolás, és ekkor szabályosan megfagyott bennem a vér, ugyanis a Starting MS-DOS kiírás helyett a Neuromancer könyv alapján írt C64-es játékprogramból egy AI arca meredt rám a képernyőről, aki közölt velem rossz angolsággal egy rövid üzenetet, aminek a lényege az volt, hogy beszoptam. Ezután pedig rajtam volt a sor a droidságban, a bátyámnak ugyanis sikerült azt is bemagyaráznia nekem, hogy floppyról bootoláskor a DOS ellenőrzi a partíciós táblát a winyón, és létezik egy titkos kód, amit ha beleírsz a partíciós táblába, akkor a bootolási folyamat „átirányítódik” a HDD-re. Én meg ezt el is hittem pár hétre, majd végül csak eszembe jutott megtanulmányozni disk editorral, hogy mi a fenét is csinál a floppy boot sectora – és ekkor megtudtam, hogy a bátyám saját fejlesztésű vírust írt! Megfertőzte az egyik játékot egy trójaival, amely aztán továbbfertőzte a floppymat egy olyan bootvírussal, ami valóban átadta a vezérlést a winyóra.

Tisztára formázott floppyval tehát újra működött a régi, jól bevált szalagkábeles hekk, újabb pár hétig. Hazaérkezésemkor már rutinosan emeltem le a monitort, szalagkábel le, gép bekapcsol, rakjál be floppyt, szalagkábel vissza – és ekkor a bátyám előugrott a kétajtós ruhásszekrényből egy fényképezőgéppel a kezében, és dokumentálta, hogy én bekapcsolt állapotban szerelem a gépet, amellyel zsarolási alapot szerzett magának, lévén hogy nem szerettem volna, ha ez a fénykép a szülők kezébe jut. Ezek után rendkívüli óvatossággal kellett eljárnom...

Pl. amikor legálisan gépeztem, megvártam, amíg kiment a szobából, majd gyorsan megkerestem a jelszókérő program forráskódját, és úgy módosítottam, hogy egy X-et minden esetben elfogadjon jelszónak, majd újrafordítottam és felülírtam vele a jelszókérő programot. Erre speciel SOHA nem jött  rá... bár a módszer csak addig működött, amíg ő újra nem tervezett valamit a védelmi rendszeren, ami értelemszerűen az én megbütykölt programom felülírásával járt.

A háború végére az tett pontot, hogy a bátyámnak lett egy 486-osa, ahol már setup jelszót lehetett beállítani. Amit ugyan ki lehetett sütni, de ekkor a bátyám értesült róla, hogy már megint felnyitottam a gépházat – a fénykép pedig, a nyitott gépházzal és életlen, túlexponált ordító arcommal, a mai napig megvan neki...

 

Epilógus: a fenti ténykedéseimet úgy „bosszulta meg”, mikor nekem is lett PC-m, hogy mikrokontrolleres, hardveres keyloggert épített a billentyűzetembe, a videókártyám biosát tartalmazó epromot pedig kicserélte, a benne futó szoftvert egy automata screenloggerrel bővítve... A keyloggerrel egyrészt úgy bukott le, hogy nem vette észre, hogy az autoexcec.bat végére írtam egy Alt+255-öt, valahova a Windows könyvtárba (ami ugye a PATH része volt) pedig elrejtettem egy „alt255”.exe-t, ami egy titkos file-ba feljegyezte a dátumot és az időt. Így logolva volt minden egyes bootolás, és kissé furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy BIOS jelszóval van védve a gépem, valakinek rajtam kívül mégis sikerült bootolnia... Másrészt pedig a billentyűzet elkezdett „szalajtani”, vagyis kb. minden századik lenyomást duplán érzékelt, viszont minden ötvenediket egyáltalán nem. Szétszedtem, erre mit találok benne?

Egy füzetvignettákkal odaragasztott nyákot...