Mp3 (és) a Tékozló Fiú

2011. 05. 09.

Nálam járt Mp3, lelkipásztorkodásilag. Elvileg nem én volnék a lelki vezetője, de mintha kezdene átszokni hozzám :) – ő is. Merthogy nem az első, akivel ilyesmi történik. Az „Mp3” természetesen álnév, a blogon megőrzöm mindenki inkognitóját, aki lelki vezetésre, útmutatásra jön hozzám. A név onnan származik, hogy akárhányszor beszélünk, mindig felvételt készít róla az mp3-lejátszójával. Eleinte húzódoztam az ötlettől, különösen, hogy a gyóntatófülkében is felvételt akart készíteni, dehát egyrészt nem tudom megakadályozni benne, másrészt bűnnek nem bűn, harmadrészt baj sem lesz belőle, amíg diszkréten kezeli a felvételeket – természetesen saját privát lelki életének védelmében, én vállalom bárki előtt, amit papi minőségemben mondok. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy négyszemközti beszélgetésekben néha megpendítek olyan gondolatokat, amiket mondjuk egy vasárnapi hatos misén inkább nem tennék.

Szóval Mp3 erősködött, hogy neki kell a felvétel, mert nagyon értékesek, mélyek, stb. a gondolataim, és sokszori megrágásra van szüksége. Ezt én mindenfajta szerénykedés nélkül elfogadom, lévén, hogy nem saját kútfőből táplálkoznak ezek a gondolatok, hanem a Szentírásból. Úgyhogy ma is javasoltam, hogy mp3-lejátszó helyett inkább egy bizonyos „Szent Biblia” című könyvet kéne megvenni… Persze, persze, megvan otthon. Akkor meg olvasni kéne. De hogy az nagyon nehéz szöveg, és lelki vezető nélkül nem lehet boldogulni vele… Érdekes, nekem soha nem kellett senki, hogy a Szentírást magyarázza, a Pázmányon is vagy végigaludtam a teológiát, vagy nem értettem egyet a „hivatalos állásponttal”, melyet szépen lassan megtanultam magamban tartani. Például falra mászok az olyan kenetesen elsóhajtott mondatoktól, hogy „egyetlen fiát adta értünk”. Egyrészt nem „adta”, csak a Földről nézve, mert hiszen Krisztus urunk mindörökké ott ül az Atya jobbján, másrészt mitől egyetlen? Már engedelmet kérek, én talán nem az Atyaisten fia vagyok? Jó, jó, persze, ő közvetlenül a Szentlélek által fogant, nem is húzok egyenlőségjelet egy egyszerű ember és közötte, bár ő maga mondja az Evangéliomban, hogy bárki lehet olyanná, mint ő.

És ezeket nem győzöm hangsúlyozni az embereknek. Még paptestvéreknek is. Hogy tudatosuljon bennük és tudatosítsák az egész Egyházunk minden tagjában. Mert például a bérmálás szentségét szerintem szigorúan tilos úgy kiszolgáltatni, hogy ezt nem tudatosítottuk a felkészítéskor: az önértékelés nem ott kezdődik, hogy milyen végzettségem van, milyen állásom, milyen eredményeket tudok felmutatni, milyen kocsim van, milyen nővel az oldalamon mászkálok, stb. – hanem ott, hogy Isten fia vagyok. Mint a Tékozló Fiú. Ha erről elfeledkezünk, az utunk az ólban a vályúhoz vezet, lelkiekben mindenképpen, közben halmozhatjuk akárhogyan a világi eredményeket és érdemeket. Eleve, a címek, rangok és kitüntetések kényszeres halmozása, illetve akárcsak túlértékelése mögött törvényszerűen ez a feledékenység van. Hogy a legfontosabb méltóságunkat elfelejtjük, ami eleve jobban felmagasztal, mint bármi, ami evilágon elérhető. „Nem vagyok rá méltó, hogy…”, stb. – ilyen hozzáállással hogyan akarja valaki befogadni Istent az életébe? Igenis méltó vagyok rá, de nem saját jogon, hanem pont az ő jogán! Ha nem így lenne, ha a saját tetteink számítanának, mindannyiunknak az örök kárhozatban lenne a helye.

Na, hát erről beszéltem tegnap Mp3-nak, miután olvastattam idevonatkozó szöveghelyeket vele az Írásból – forgatgatta is a végén a kezében a kis ketyerét, amivel a felvétel készült, olyan távolságtartóan nézegette: tényleg, tulajdonképpen minek is ez nekem? Persze nem mondott semmit, nem is kell.