Papi diéta és a bosszú istene

2011. 06. 08.

Tegnap gyónni volt nálam egy pap. Igen, van ilyen is. Ráadásul evangélikus a lelkem. És nem egyedi eset ám! Hívek is, papok is jönnek az egyházon kívülről, olykor még istentelenek is – ez utóbbiak szerintem rájöttek, hogy a pap is tud annyit könnyíteni az ember lelkén, mint a pszichiáter, és nem kerül pénzbe. Csak azt a sok hülyeséget ilyen istenekről meg jézusokról el kell nézni a szegénynek. A pap mindent Istenre vezet vissza, a freudita elmeorvos meg a nemi ösztönre.* Szegény tiszteletes úrnak is azzal gyűlt meg a baja: egy gyenge pillanatában fantáziálni kezdett egy nála körülbelül húsz évvel fiatalabb hölgyről, amellyel gondolatban megcsalta hitves feleségét. Mondom neki, azért vicces, hogy katolikus létemre én vagyok a celibát, engem társítanak gondolatban az önmegtartóztatás fogalmával, közben meg én annyit fantáziálhatnék, amennyit akarnék. Azt mondja, ő a valódi, kézzel fogható asszonyt többre tartja. Abban igazad is van, csak akkor maradj is meg annál, ne legyen helye más nőnek se a… kezed említett fogásában, se a szívedben, se a fejedben; in nomine Patris et Filii..., elbocsátottam.

Rambó atya meg csak néz. (A név természetesen álnév, de szoktuk is így hívni néha. Jól megtermett ember, ráadásul sportol is eleget, fut, súlyt emel, miegymás.) Nem érti, miért hozzám járnak be ezek a „szakadár” papok. Pedig ő is úgy meghallgatna egyet a gyóntatószéken! De ezek mindig hozzám jönnek, a kutyafülét! Mondom neki, egyszer majd átirányítok hozzád egyet azzal, hogy te, mittudomén, mondjuk a blasphemiát jobban gyóntatod, mint én. Vagy a pederastiát. (Ja, olyat a protestánsok nem csinálnak. Azok mi vagyunk.)

De Rambó atya még azon is „ki van akadva”, ahogy mondani szokták, hogy én soha nem iszok alkoholt, és nem eszek húst. És ráadásul lelki okból. És hivatkozik nekem arra, hogy az özönvíz után Isten az embernek adta eledelül a föld, az ég és a vizek minden barmát. Mondom neki, akkor olvasd tovább az 1 Móz. 9-et, mindjárt azzal folytatja: „Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.” - úgyhogy szokhatsz át a kóser kajára, Rambókám. Részemről az Ótestamentom útmutatásként szolgál, de szem előtt kell tartani, hogy az Új felülírta, így az ott meghatározott dolgok már nem „hatályosak”, beleértve még a tízparancsolatot is. Mellesleg pont emiatt soha senki más nem is követte az ószövetségi tanokat mereven, csak a zsidók. Mint a kóser kaja mellékelt ábrája is mutatja.

Na és ilyenkor már benne vagyunk a közepében! Az Ó- versus Újtestamentom problémakörében, amelyen valószínű addig fognak őrlődni a keresztények, amíg csak kereszténység lesz a világon. Van egy olyan érzésem, Isten szándékosan rendezte így, hiszen rendkívül jó alkalmat ad az eszmecserére, szövegértelmezésre. Langyos víz, ha mindenki mindenben egyetért, és rendkívül jó közege a magabiztos félreértésnek. Ha mindenki úgy gondolja egy hamisságról, hogy igaz (pl. evolúció), ugyan hogyan fog kiderülni, hogy hamis? Ha legalább néhány ember van, aki vitatkozni kezd, ellenérveket hoz, azzal meg tudunk indulni az igazság felé vezető úton. Talán pont ezért olyan nehezen értelmezhető egy szerves egységként az Írás. Hogy jó vitaindító legyen.

Mert mi ezeket tudjuk ám! Minden keresztény ember úgy jön oda hozzánk egy Ó- versus Újtestamentom jellegű problémával, az ateistákról nem is beszélve, mintha ő lenne az első ember a világon, aki észrevette ezt a dolgot. Épp múlt héten kaptam egy e-mailt J-től, aki kérdezte, mi a véleményem arról, hogy „az ószövetség (és annak istene) köszönőviszonyban sincs az újszövetséggel”. Mondom köszönőviszonyban éppen van, csak nem mindegy, egy szent könyvet ki írt. Mert ezeket ám emberek írták, s az isteni sugallat ide vagy oda, azért az ember, mint közvetítőközeg, mindig torzít, illetve legalábbis átszínezi az üzenetet önmagával. Az „ószövetség istene”? Isten csak egy van. Csak épp ahány nép s azon belül ahány ember, annyiféleképpen fogja félreérteni. Az ember nem tud nem rávetíteni dolgokat az Istenre. Ezek a dolgok pedig saját lelkiségéből adódnak. Így már a „polkorrektség” egyébiránt nem létező kategóriáját súrolva megállapíthatjuk, hogy az „ószövetség istenének” problémaköre sokkal inkább a zsidó néplélekben keresendő, mintsem a transzcendens világban. Beszélgettem egyszer egy rabbival, aki kerek-perec megmondta: az istenünk ugyanaz, ugyanaz a Mindenható teremtett mindannyiunkat, csak más programot rakott belénk, zsidókba és keresztényekbe, azért nem fogjuk soha megérteni egymást. De törekedni azért kell rá – na ezt már én teszem hozzá…

 

(* Érdekes, hogy a papnak, már ha katolikus, pont a nemiség van központilag letiltva az életéből, a pszichiáternek pedig Isten. Lehet, hogy ez ellentételeződik a másik "fixációjában"?)