Adventi diadal
2011. 12. 22.
Nem szeretek büszkélkedni, már csak azért sem, mert közeli rokonságban van a kevélységgel, amely a hét főbűnből az első és legveszélyesebb – superbia, ezt a fogalmat sokak szerint (szerintem is) az önmagasztalás minden formája kimeríti, minthogy ellentétes a szerénységgel, az alázattal, amely a kevénység fő bűnének ellenpontját képező „fő erény”.
Most mégis el kell dicsekednem egy kis diadallal, mivel talán egy élet megmentésében közreműködtem.
Úgy kezdődött a történet, hogy az esperes úr „beutalt” Rambó atyához egy lánykát, aki ráadásul valamiféle rokoni szálon fűződik az esperes úrhoz – hogy pontosan milyenen, azt nem kérdeztem Rambó atyától, de még a lánytól se, mert én nem nézem, hogy ki kicsoda és honnan jött, Isten előtt mindenki egyenlő. Valószínűleg pont ezért tudtam segíteni. Rambó atyának tele lett a pelenkája, hogy most őrá lett bízva egy ilyen „VIP” nehezen kezelhető tizenéves lányka, méghozzá nem is kis gonddal: anorexia nervosa. Szülők elvitték nevelési tanácsadóba, pszichológushoz, nem tudtak vele mit kezdeni. Jó, akkor irány a pap, az még el is tudja temetni, ha időközben éhen halna. Rambó atyának ettől hirtelen sürgős adventi imádkozni- és szentmisérekészülnivalója lett, s tovább irányította a gyereket hozzám, miután a gyóntatószéken egy fél órán át megdobálta néhány olyan szentenciával, hogy nem az evés bűn, hanem a torkosság – amiről azért tudhatta volna, hogy nem fog segíteni, mivel az anorexiásban bár az evés bűntudatot kelt, de amikor nem eszik, azt nem bűntudatból teszi, hanem mert testképzavara van. Mindegy, mondott, amit mondott, azután megállapította, hogy a lány javíthatatlan, tehát irány János atya, mert ő nagyon szereti a megátalkodott bűnösöket…
Mindjárt ezzel is kezdtem vele:
- Először is biztosítalak róla, hogy én nem akarlak rávenni arra, hogy egyél – így én, hogy a védekezőállást kiiktassam, utána pedig megtoldottam:
- A megátalkodott bűnösön csak a jóisten segíthet, más nem – tudtam ugyanis, hogy erre rá fog harapni.
- Ugyan miért lenne bűn nem enni, ha az ember nem éhes.
(Katolikus, mégsem tudja.)
- Tudnod illene, de ha nem tudod, elárulom, hogy a test a szentlélek temploma, a szándékos lerombolása pedig halálos bűn, legyen szó akár valaki más testéről, vagy a sajátunkról. Mert igazából a sajátunk sem a sajátunk, azt is csak kölcsönbe kaptuk a Teremtőtől, s a használat joga mellé dukál a karban tartás kötelessége, pont úgy, mint egy lakóingatlan esetében. Azt pedig ne mondd nekem, hogy nem vagy éhes, mert a hazugság is bűn, és ha nekem, a szüleidnek és mindenki másnak azt is hazudod, hogy nem vagy éhes, legalább önmagadnak nehogy megpróbáld ezt bemagyarázni, mert az nem lenne nagyon jó.
És ekkor meg is kérdeztem:
- Ugye csak azért mondod mindenkinek, hogy nem vagy éhes, hogy ne akarjanak ételt leerőltetni a torkodon, de egyébként te azért tudatában vagy az éhségednek?
- Nem akarok tudatában lenni az éhségnek, nem törődök vele.
Na, mondom magamban, ez már jobb, ez egy burkolt igen volt, de egy tizenévestől nem is várható el, hogy konfrontálódni tudjon, hogy be tudja ismerni szemtől szembe, hogy egy perccel ezelőtt a szemembe hazudott. Nem is kell. Ismételten biztosítottam róla, hogy nem akarom rávenni arra, hogy egyen. Abban akarok segíteni, hogy ő maga tudjon úgy dönteni, ha akar (csak ha akar!), hogy többet fog enni ezután.
Azután megkérdeztem:
- Te úgy érzed-e magadról jelenleg, hogy szabadon, minden külső és belső kényszer nélkül (az éhséget leszámítva) döntheted el, hogy mennyit eszel és mikor?
Erre nem tudott válaszolni, aztán, amikor kértem, hogy majd gondolkodjon el ezen, akkor annyi csak beugrott neki, hogy a szülei jelentenek egy állandó külső kényszert az evésre, és már ezért is van rosszul az étel gondolatától. Néha hánynia is kell evés után, de nem azért hány, mert direkt hánytatja magát, hanem mert tényleg hányingere van. Na, gondoltam, itt be kell vonni a szülőket, velük is beszélnem kell majd. (Végül aztán nem kellett…)
Azt mondtam neki:
- Végül is neked semmi bajod nincs, hanem egy erénnyel rendelkezel, amit nem tudsz megfelelően kezelni. És ha az áldást úgy kapja az ember, hogy nincs rá felkészülve – azt szoktuk átoknak nevezni.
Ez tetszett neki, és természetesen felkeltettem az érdeklődését, hiszen eddig mindenki csak bűntudatot sulykolt belé a betegsége kapcsán, még én is ezzel nyitottam. Úgyhogy elkezdtem neki magyarázni az anorexia nervosa működési mechanizmusát.
- Tudod, mi az a belső emberkép? – kérdeztem.
Nem tudta, nem is értem, miért nem tanítanak erről az iskolában.
- EZ - mondom, és letettem elé egy gyerekrajzot.
Egy öt éves kisfiútól kaptam, engem ábrázolt – eltettem emlékbe. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer még „terápiás eszközként” fogom használni. A fej ugyebár sokkal nagyobb volt, mint a valóságban, a végtagok pedig pipaszár vékonyak, az irreálisan nagy kézfejeket leszámítva – mint általában a gyerekrajzokon. Elmagyaráztam neki, hogy tizenéves korban rengeteg lelki probléma forrása az, hogy a kialakuló külső önkép nincs fedésben a belsővel.
- Te vallásos nevelést kaptál – mondom -, ezért korai gyerekkorodtól benned van a „lelki öntudat”: hogy nem azonosítod magadat a testeddel, hanem egy anyagtalan lélekként fogod fel önmagad. Ez az erényed. Aki a teste és önmaga közé egyenlőségjelet tesz, azt ellenállhatatlan erővel fogják csábítani testi bűnök és húzzák le az állati lét szintjére. És semmit nem tud tenni ellene, mert minden, ami a mérleg másik serpenyőjében van, ami az erényes viselkedést meg tudja indokolni, az a lélek nem látható, nem fogható tartományában van.
Téged a neveltetésed ettől megvéd. Van egy kis probléma: hogy az anyagtalan belső önképnek nem felel meg, amit a tükörben látsz. Soha nem is fog megfelelni, egészen addig, amíg benne élsz a testben. Ha leveted, ha meghalsz, akkor kerül majd fedésbe a belső és a külső önképed. Ezért halnak éhen az anorexiások.
Itt már ő kérdezte, hogy akkor mit tegyen. Rákoppintottam a rajzon a saját fejemre:
- Te mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ekkora fejet szeretnék, és elmegyek a plasztikai sebészhez, hogy pumpálják fel pont ekkorára? Nagyon egyszerű: tegyél le róla, hogy a belső önképeddel fedésbe hozd a külsőt! Szeresd úgy a testedet, mint egy hasznos eszközt, és tiszteld úgy, mint egy templomot. Most itt vagyunk egy másik templomban is, ami kőből van. Ugye, hogy a templom vastag falaihoz képest a karjaid milyen vékonyak? Mérd csak oda! Ha a lelkünk és Isten lelke anyagtalan, akkor ezt a templomot is le kéne fogyasztani?
Ha azon nem is tudok segíteni, hogy kövérnek látja a testét, arra megpróbálhatom rávenni, hogy szeresse a testét „kövérnek”. Ez volt itt az alapkoncepció, de azért még bedobtam egy dolgot: a média hatását. A rengeteg csontsovány nő a képernyőn, az éhenhalt „szépségkirálynők” és „fotómodellek” – igen, ezekről tud, ezerszer elmondta az anyja.
Mondom neki:
- Akkor figyelj oda, amikor tévét nézel, hogy az ott látott „valóság” mennyiben különbözik az utca, az iskola, a hétköznapi élet valóságától.
Hirtelen ötlettel azt mondtam:
- Ha én nem csak azt híresztelném magamról, hogy papként Isten földi szószólója vagyok, hanem tényleg az lennék, akkor most tennék egy csodát, és elrepíteném önmagunkat Tévéországba. Tévéországban pedig te nagyjából átlagos testalkatú lány lennél, én meg egy nagy kövér disznó. De itt, a mi valóságunkban én átlagos alkat vagyok, te pedig kifejezetten, betegesen sovány. Mindig legyél tudatában a két világ közötti különbségnek, mindig válaszd el egymástól a kettőt – már ha muszáj egyáltalán tévéországba virtuális látogatásokat tenni. Mert egyébként nagyon jól meg lehet lenni nélküle, tapasztalatból mondom: pappá szentelésem óta nem kapcsoltam be egyetlen tévékészüléket sem. Nem, nem a készülék ártalmas, hanem amit közvetítenek rajta.
Körülbelül egy, másfél órás beszélgetés volt ez, még december elején. Természetesen a végén még „felmondattam vele”, hogy miket kértem tőle. Ezt mindig meg szoktam tenni, ha valakitől beszélgetés közben kérek valamit a saját üdve érdekében. Tizenévesek soha nem szokták tudni felmondani, úgyhogy elismételtük együtt.
Egy héttel később jött az esperes úr hálálkodni Rambó atyához. „Nem tudom, mit csináltál, de a gyerek tegnap enni kezdett, és kijelentette, hogy karácsonykor fel akar szedni egy pár kilót…”
Istennek hála.
Minden kedves olvasónak pedig kellemes…
…persze csak viccelek. Kellemes, az egy lavór lábvíz legyen. Békés, boldog, áldott karácsonyt kívánok, és ha idén már nem írnék, szebb új évet, és szilveszterkor vedelés helyett Jézus Krisztus mindenkinek a szívébe beBÚÉK!