Kétlábú

2012. 01. 03.

A Jóisten kimérte rám a büntetést, amiért dicsekedtem az anorexiás lánnyal elért sikerrel. Rambó atya hozta a hírt, hogy karácsony napjaiban visszaesés jelei mutatkoztak. Eszik ugyan, de nem hajlandó egészséges testalkatot kifejleszteni, ragaszkodik a soványságához. Persze gondolhattam volna, hogy ilyen súlyos rendellenességet nem lehet egy másfél órás beszélgetéssel permanensen megszüntetni. A szülők vissza akarják küldeni hozzánk, üzentem nekik, hogy legyenek türelmesek a lánykával. Hátha csak átmeneti nehézség, és megoldja egyedül. Legjobb lenne úgy. Ha tovább romlik a helyzet, majd beszélgetek vele még egyet, vagy ahányat csak kell – addig is töltök a tarsolyomba néhány hathatós gondolatot az ügyben. Rajtam van már a felelősség is – Rambó atya az esperes úr faggatózására kénytelen volt megvallani, hogy egy mandinerrel lepasszolta nekem a beteg lányt.

Időközben egyébként is kezdek átmenni a körzeti nevelési tanácsadó pszichológusába. (Egyszer már fel fogom keresni az igazit, tapasztalatcsere céljából.) Nyolcéves kisfiú szülei kerestek meg, hogy a gyerek „hiperaktív”, jaj, mit tegyenek. Súlyos a helyzet. A pszichológus enyhe gyógyszeres kezelést javasolt, amiről ők hallani sem akarnak.

Ez egyébként eddig remekül hangzik, hogy egy tűzről pattant, eleven gyereket nem akarnak „legyógyszerezni” a saját szülei. (Persze tudom én, hogy ez nem nyugtató, hanem valami összpontosítást segítő dolog, de akkor is…) Viszont valamit mégis kéne csinálni. Az oviban még nem látszott semmi baj, viszont az iskolában kezdettől nem tudott odafigyelni, rosszul tanult, zavarta az órát is. Az első osztállyal még valahogy megbirkózott, de mostanra kezd tarthatatlanná válni a helyzet.

Kérdezem, mivel telnek a gyermek hétvégéi. Hát azt mondják, nem lehet lefejteni a számítógépről. Azon játszik. Mondom: nem teljesen logikus, hogyha egész héten olyan tevékenységeket végez, amelyekhez egy helyben kell ülni, és ezek közül, amit hétvégén csinál, az közelebb áll a szívéhez, mint amit hétköznap,  akkor a mozgásigényét hétköznap, az iskolában fogja levezetni?

A baj az, hogy a számítógépezésre, tévézésre, és egyéb, nagy mennyiségben ártalmas tevékenységekre a kezdettől fogva valamilyen limitet vagy kvótát kellett volna bevezetni. A legtöbb szülő ezzel azért tisztában van, hisz mikor a gyermekáldást várják, szépen felkészülnek a kicsi védelmére a modern világ veszélyeivel szemben. (Ezt persze nem mondtam így az arcukba.) Ugyanis, mikor a probléma kialakult, már hiába próbálunk számítógépezési rendszabályokat bevezetni, a gyerek részéről igen erős ellenállást fogunk tapasztalni.

Igen, mondták is, a gyerek ilyenkor sír, hisztizik, majd több órán keresztül halkan nyavalyog az anyja közelében, akár lefekvésig is, megállás nélkül. Ez persze teljesen érthető, minthogy a számítógépes játék addiktív, mint a heroin. Az alkoholista se veszi jó néven, ha kirántják a kezéből a vodkás üveget. A hiperaktivitás itt tehát csak szövődmény, az alatta húzódó valódi probléma a virtuális addictio. Erre kéne mondania valamit a pszichológusnak (gyógyszert valószínűleg erre már nem fog tudni írni.) Én meg annyit tudok mondani, hogy az elvonás legrosszabb és legfeldolgozhatatlanabb formája, ha ugyanazok a körülmények és lehetőségek vannak jelen, mint eddig – mínusz a szenvedély tárgya. Tehát valamit ajánlani kell helyette. Lehetőséget biztosítani olyan játékra, ami mozgást is igényel. Levinni a gyereket a játszótérre, ugye. Hétvégén elmenni kirándulni a hegyekbe. Ha már testvére nincs, hát menjen az iskolai barátaival biciklizni. Fogócskázni. Focizni. Mint normális kisfiúk szokták volt, mielőtt a kábeldrogot feltalálták. Az embernek azért van két lába, hogy minden napja egy részét azon töltse. Legalább iskolából, -ba gyalog jönni, menni, illetve vinni. A rossz jegyek orvoslásául tanulni vele. Igen, egy gyerekkel foglalkozni kell, sokat. Rábízzák a villanypásztorra, aztán csodálkoznak, hogy baja lesz?

És amit minden egyes szülőnek javasolni szoktam: nevelési tanácsadó, pap és minden hivatalból okos emberke helyett legelőször a nagyszülőket kérdezni. Az előző szülői generáció valahogy még tudta mindig, külső segítség nélkül, hogy mit csináljon, ha baj van a gyerekkel. Nem mindig jól csinálta, de legalább sosem volt kétségbeesett, tehetetlen. Talán azért, mert előttük is járt egy előző generáció, akiktől tanulni lehetett…?