Az Irányítók 12 legnagyobb hazugsága, 5: Régen rosszabb volt

2009. 04. 23.

Rekord hosszúságú, de nagyon-nagyon fontos pont következik most, amelyet megismerni elengedhetetlen (lenne!) minden olyan embernek, aki a jelenlegi világrend támogatója, követője, aki feltétlenül bízik és hisz a fejlődésben, nameg abban, hogy „majd jobb lesz”, egyszer…

Amire építkezünk, az a 2. pont a tudomány objektív voltáról. Mint tudjuk, a tudomány egyszerű művelőinek hitvak elfogultsága mellett tele van szándékos elferdítésekkel és hazugságokkal, melyek a tudományos elitben működő Irányítóktól származnak. Az egyik legjobban telehazudozott tudomány pedig: a történelem.

Ha jól körülnézünk az Interneten – és tényleg jól körül kell néznünk, mert a látszólag független és kontrollálhatatlan és „mindenkiszótkaphat” Internetet is bizony a központosított tömegmédia uralja, amelynek linkhálójából igen nehéz olyan irányba kiverekedni magunkat, ahol nem csak jelentéktelen személyes információkkal találkozunk –, megláthatjuk, hogy az úgynevezett „kőkorszaktól” át az ókori rabszolgaságon keresztül a magyarság finnugor-eredetén vagy a reneszánsz előtti európai középkoron át akár a modern holokauszt-dogmáig nincs olyan korszak, mellyel szemben ne léteznének revizionista igények, méghozzá sokszor egymástól független, egymáshoz ideológiailag sem kapcsolódó tudományos tekitélyek (vagyis sokszor inkább ex-tekintélyek) kutatásaiból kiindulva.

A történelmi mesevilág bábeltornya részben azon közhelyes igazság miatt recseg-ropog, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem nagyon ismerünk olyan háborút ugyebár, amelyben a rossz győzte volna le a jót, s micsoda véletlen lehet ez, biztosan az isteni közbeavatkozás eredménye…

Az európai forradalmak és az amerikai függetlenségi háború legnagyobb győztese pedig a szabadkőművesség volt. Nem csak, sőt nem elsősorban a szabadkőműves páholyok tagjaira gondolunk (Robespierretől és Benjaim Franklintől kezdve Kossuth Lajoson és az Esterházyakon át Antall Józsefig és Barack Obamáig), hanem a szabadkőműves eszmerendszer híveire, éltetőire és persze mindenekfelett ezt az eszmerendszert csak fedőideológiaként meglovagolva a hatalom csúcsára felkapaszkodó Irányítókra.

Nem csak nekik, de minden hatalmi rendszernek a múltban és a jövőben, amelyik csak egy kicsit is önző és számító, az az érdeke, hogy elhitesse az emberekkel, hogy az a világrend, amiben jelenleg élnek, a lehető legjobb.

Nyilván, ha ezt elhiszik, akkor nem akarnak majd változtatni.

Ennek egyik pontja annak az elhitetése, hogy a történelemben minden korábbi kor rosszabb volt a mostaninál – és természetesen itt lép be a szándékos történelemhamisítás és -félremagyarázás szükségessége.

A másik pont az, hogy elhitetjük az emberekkel azt az abszurdumot, hogy a jelenlegi rendszernél jobbat nem is lehetséges kitalálni, s ilyen hangokat is lehet hallani manapság, azt hiszem az első, aki ezt be merte dobni a köztudatba, (a szabadkőműves) Churchill volt. Ami meglepő, hogy azóta is kevesen vannak, akik halálra röhögik magukat ezen. Bár annyira talán nem is meglepő, hiszen az iskolában kora gyermekkortól kezdve a rendszer dicshimnuszát zengik nekünk és rágalmakkal, féligazságokkal és hazugságokkal járatják le a korábbi és az esetleges párhuzamos hatalmi rendszerek mindegyikét, ráadásul az önálló gondolkodásról is módszeresen lenevelnek minket, és így már nem is kezdünk alternatívákat keresni (meg hát a legtöbb embernek eleve nem is lenne meg a szellemi kapacitása, hogy bármilyen életképes kis ötlettel előálljon), hanem készségesen elhisszük azt az állítást, melynek egyetlen célja a rendszer stabilizálása, az uralkodó osztály érdekében. Az esetleges, még számbavehető, teszteletlen társadalmi rendszerek szándékos, gyakorlati lejáratásáról a szocializmusos-hidegháborús pontban írok majd, nemsokára.

Haladjunk visszafele a történelemben, s nézzük meg a forradalmak előtti sötét középkort, a szörnyűséges módon sanyargatott és agyondolgoztatott, röghözkötött, kizsákmányolt, éhező jobbágyokkal, brutális földesurakkal, inkvizícióval, megállás nélküli kegyetlen, pusztító háborúkkal, rettenetes mértékű általános tudatlansággal.

Természetesen ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk, ezt a rendszert nem végnapjaiban, a forradalom előestéjén kell megvizsgálnunk, hanem mondjuk fénykorában, a XIII.-XIV. században. Menjünk sorban!

1. éhező jobbágyok: Hogy a jobbágyság helyzete korántsem volt annyira szörnyű, mint állítják, arra közvetett tárgyi bizonyíték létezik: a népművészeti alkotások. Tessék megnézni jól, milyen módon voltak díszítve a házak, a szobák, az ágyak, ágyneműk, terítők, ládák, tányérok! Vajon az, akinek alig akad betevő falata, arra fordít enerigát, hogy virágmintákkal gazdagon díszítse a tányért, melyből megeszi a három penészes kenyérmorzsáját? Vajon az agyondolgoztatott jobbágyoknak honnan volt idejük és energiájuk ezt a népművészeti gazdagságot létrehozni: kézműves tárgyak, dalok, táncok és mesék nem csak szimplán jelen voltak az életükben, hanem teljesen átjárták azt, minden napjuk minden percében, a fizikai test szüntelen zsarolásának való engedelmeskedés közben: minden állati, önfenntartó tevékenységet átjárt a magasabb, emberi szellemiséggel átitatott művészet. Ezt hívják (hívták) kultúrának, s erről valószínűleg lesz egy külön bejegyzés. Honnan volt erre energia? Ha a mai embert megnézzük, dísztelen kockaházakban lakik és dolgozik, dísztelen, funkcionális tárgyakat használ mindennapjaiban – s van-e ma valaki, akinek, ha mindez nem tetszik, lehetősége van a mindennapokban teljesen körülvenni magát kultúrával, esztétikummal, s ilyen módon védekezni a hétköznapok sivársága ellen? Van: a kifejezetten gazdag emberek. Ők azok, akik megengedhetik maguknak azt, amit a középkorban minden egyes jobbágycsalád megengedhetett magának.

2. agyondolgoztatott jobbágyok: Azt hiszem, ez a mese elsősorban a városi gyerekeknek szól, de a falusiak is elhiszik, talán azért, mert ma már a földműveléshez gépi erőt használnak, ami régen, szegény jobbágyoknak nem állt rendelkezésre – viszont ma minden egyes (azaz 1 db) mezőgazdasági termeléssel foglalkozó embernek az ún. „civilizált” világban a CIA statisztikája szerint kb. 50 db másik embert kell jóllakatnia, akikből max. 12 foglalkozik az ipari termeléssel, a többi csak fogyaszt, nem termel semmit (ha dolgozik, akkor természetesen az ő munkájára is szükség van a javak megtermeléséhez és hasznosításához, de legtöbbször csak azért, mert páratlan célszerűtlenséggel működik a jelenlegi gazdaságmodell).

A feudális középkorban a jobbágycsaládok önfenntartóak voltak, ezenkívül pár tucat és pár száz közötti családnak kellett magas színvonalon ugyan, de közös erővel eltartania egyetlen úri családot. S azoknak, akik elhiszik, hogy a jobbágyok reggeltől estig a földeken robotoltak, „nehéz fizikai munkát” végezve, javaslom, hogy szálljanak fel egy vonatra, menjenek le egy kis faluba, és nézzenek meg jó közelről egy paradicsomot – meg is kérhetik a paradicsom termelésével foglalkozó embert, hogy ugyan a kőkemény munka közepette, ha bírja szusszal, magyarázza el, hogy is működik ez a növény, és hogyan kell azt növeszteni, napi 10 órás kemény munkával. A tanulság egyszerűen hihetetlen lesz: nem kell növeszteni, mert nő magától – s aki ezt most elhitte, annak jön a legdurvább rész: még a konnektorba se kell bedugni, mert napenergiával működik.

Aki már látott önellátó gazdaságot, az pontosan tudja, milyen rengeteg munka van vele…

Nem csoda, hogy annak idején – amint azt a hivatalos történelemírás is elismeri – vasárnap az emberek a kisujjukat se mozdították munkavégzés céljából, de bizony a földeken való dolgozásból volt még két szabadnap, legtöbb országban a szombat s mellette a péntek is. És aki már látott akár búzamezőt, akár körtefát vagy éppen krumpliföldet télen, az nagyjából el tudja képzelni, mennyi munka van ezekkel őszközéptől tavaszközépig – a jobbágyok az év nagyjából felében szinte lógathatták a lábukat, csak a jószágról kellett gondoskodniuk. Ha egy picit beleképzeljük magunkat ebbe a világba, már kezdhetjük látni, hogy hogyan termelte ki azt a művészeti gazdagságot, melynek mára már csak töredéke maradt fent: a mai ember számára elképzelhetetlen jólét és sorskönnyűség egyszerű, nyugodt békéjének védelme alatt.

Apró adaléknak teszem csak hozzá, azok kedvéért, akik éppen a fizetésük létminimum feletti részét a banknak adják oda minden hónapban lakástörlesztésre: régen, ha az ember nem örökölhetett házat és földet, az úrtól kapott egy plusz parcellát a falu szélén (igen, ingyen!), és a házakat kalákában építették, tehát a jobbágyok közössége együtt, közös erővel (igen, ingyen).

3. földesúri kegyetlenség: A fenti lakáshiteles példával már bukik a röghözkötöttség meséje is, hiszen kötve volt vagy sem a törvény által, kinek jutott volna eszébe elhagyni egy közösséget, ahol mindenkit ismer, mindenki ismeri és elválaszthatatlanul része a közösségnek, s elindulni máshova, ahol idegen, s nem biztos, hogy befogadják?

Ha abból indulunk ki, hogy a járási közösségek belterjes világában senki sem maradhatott magára, s ezen belül a falusi közösség úgy működött, mint egy nagy család, nem nehéz belátni, hogy ebből a földesúr sem maradhatott ki. Főleg, ha hozzávesszük, amit a Irányítókról szóló legelső bejegyzésben írtam a hatalom nyilvános működéséről, és az urak napi szintű kapcsolatáról jobbágyaikkal. Ráadásul a jobbágyok tartották el a földesurakat, méghozzá szó szerint: egy jobbágyot nem lehetett kirúgni, mint ma egy vállalati alkalmazottat, és helyette újat felvenni, mert nem volt honnan. A földesúr jóléte éppen úgy függött jobbágyai jólététől, mint egy eltartott gyerek sorsa függ szülei sorsától.

Ha már földesúri brutalitás, a karóba húzásról és a kerékbe törésről is szólhatunk: felnégyelni és/vagy karóra tűzni embereket a haláluk után volt szokás. Esetileg előfordulhatott, hogy ettől a szokástól eltértek, de azt valószínűleg valamivel nagyon ki kellett érdemelni. A karóra tűzés azt jelentette, hogy a járás határában, az útfélen felállítottak egy hosszú karót, amelynek tetejére volt tűzve a holttest, messziről hirdetve mindenkinek, aki arra jár, hogy itt milyen sors vár azokra, akik megszegik a törvényt. Tehát demonstrációs és nem kivégzési célja volt (hasonlóan a Római Birodalomban alkalmazott keresztre feszítéshez!). A kerékbe törésnek nevezett dolog leginkábbis fikció; valóban volt ilyen eszköz, de az ellenirányban forgó kerekeknek nem az volt a célja, hogy a gerincet eltörve halált okozzanak (ölésre volt egyszerűbb módszer is), hanem ez egy kínzóeszköz volt – a célja pedig szabályozható erősségű fájdalom okozása volt! Tehát nem csak arra kellett, hogy az eljárásnak alávetett személy minél jobban szenvedjen, és akkor annak örüljünk, hanem valamiféle praktikus célja volt: mégpedig hallgatag vagy igazmondásra kevéssé hajlamos emberek szóra bírása. A fájdalom nulláról lassan, egyenletesen növelhető erőssége (akárcsak a spanyolcsizma esetében) pontosan arról tanúskodik, hogy az eszköz használóinak az volt a célja, hogy minél kevesebb fájdalom és fizikai sérülés árán bírják szóra az illetőt! Magyarán ha az elfogott tolvaj hajlamos volt elárulni, hova rejtette a zsákmányt, nem kellett attól tartania, hogy „kerékbe törték”… s különösen nem kellett ilyesmitől tartania a hétköznapok becsületes jobbágyának.

4. Megállás nélküli háborúzás: A feudalizmus természetéből ugyan adódik, hogy viszonylag sokat kell háborúzni, de korántsem annyit, mint amennyi a történelemkönyvekből kitűnik. Egyszerű pszichológiai cselről van itt szó: a történelem s főleg a középkori történelem valójában az emberi háborúk történelme, szinte másról sem szól a történelemkönyv, mint hogy ki mikor kivel háborúzott, miközben elég gyatra képet kapunk arról (nem véletlenül), hogy hogyan is élték az emberek mindennapjaikat. Ha jól megnézünk egy történelemkönyvet, azt látjuk, hogy ha van pár hónap háború, az 20 oldalon van leírva, de ha utána 20 év béke követi, az két bekezdés – innen származik ez a téves benyomás. Ezen felül, a háborúk megítélésénél számba kell venni azt is, hogy a korabeli fegyverzet és főleg a hadseregek létszáma milyen fokú pusztítást jelentethetett, s mindebből természetesen a jobbágyok elleni atrocitások érdekelnek minket igazából, hiszen a nemesembernek hivatásos kötelessége volt a háborúzás, s temérdek előjogot kapott érte cserébe, a győzelem pedig személyes érdeke volt, hiszen vagyonát, hatalmát, birtokait és jobbágyainak, hűbéreseinek számát növelte. Itt figyelembe kell vennünk azt is, hogy régen a háborúzásnak is létezett egyfajta „kultúrája”, szabályrendszere, etikai kódexe – csak egy triviális példaként, még a XX. században is(!) szokásban volt az ellenségnek hadat üzenni, és nem csak úgy lerohanni váratlanul, felkészületlenül, noha nyilván ebben az esetben könnyebben és kevesebb áldozat árán arathattunk volna győzelmet.

Elsősorban a végeken állt fenn a veszélye, hogy a jobbágyokat kár éri – elsősorban anyagi kár, hiszen ott erős várak voltak, ahova behúzódhattak támadás esetén – de ugyanakkor a király a végeket gazdaságilag nem hagyta magukra, esetleges „háborús csapás” után központilag segített talpra állniuk, hiszen a végek gazdasági és ebből következően katonai ereje az ország közérdeke volt.

5. Inkvizíció: Az inkvizíció által valóban elkövetett* brutális dolgok reakciót képeztek a reformáció jelenségére és az ebből következő egyházszakadás veszélyére. A reformáció a korabeli kettős hatalmi szerkezetet (királyi-egyházi hatalom) fenyegette s ezáltal az egész akkori világrendet összeomlással – nem csoda, hogy drasztikus eszközökhöz nyúlt az egyház azokkal szemben, akik ez alól a hatalmi rendszer alól ki akarták vonni magukat, s így gyakorlatilag a társadalom ráksejtjeivé váltak a hatalom nézőpontjából.

Hogy korábban az inkvizíció tüzes vassal sütögetett volna akárkit, akiről azt mondta három rosszindulatú öregasszony a faluban, hogy boszorkány, az nevetséges, ha a korabeli egyházi alapelveket jól megvizsgáljuk. Az egyik ilyen alapelv, s egyúttal az egyház létjogosultságának egyik magyarázata (így aztán hülye lett volna bármivel meggyengíteni) a bűnbocsánat volt. A krisztusi elveknek megfelelően mindenki számára feltétlen bűnbocsánat járt, aki bűnbánatot gyakorolt. Természetesen a világi hatalom nem működhetett ilyen alapon, mert akkor senkit sem tudtak volna megbüntetni, és mindenki azt csinál, amit akar, az egyháznak viszont már csak saját jól felfogott érdekéből is sértetlenül kellett tartania ezt az alapelvet, így ha az inkvizíció bárkit bármivel vádolt, az illetőnek elég volt beismerő vallomást tenni, bűnbánatot tanúsítani s kérni az eljáró papot az isteni feloldozás megadására, a papnak azt vallásos (tehát megszeghetetlen) kötelessége volt megadni s innentől vallásos alap nem volt arra, hogy bármiféle tüzes vas, máglya, vízbefojtás vagy egyéb extra szolgáltatás járjon az illetőnek. (Történelmi tény is, hogy a boszorkánypereket az úriszék, tehát világi hatalom folytatta. Valóban volt ilyen, nem szándékozom tökéletesnek beállítani a középkort, mint az mindjárt látható lesz.)

6. szellemi sötétség: Ami tény, hogy a középkori európában általános volt az írástudatlanság.* Ami viszont hazugság, hogy a „felvilágosodással” jött el az a kor, amikor végre az egyszerű ember is megtanulhatott olvasni. Kizárólag a középkori európa viszonylatában igaz ez, minden más világrendben természetes volt, hogy minden egyes ember tudott írni-olvasni. Az írásbeliség egyidős az emberiséggel, s a középkori európai analfabetizmus sajátos jelenség.

Hogy csak ebből, illetve abból, hogy a középkori ember nem rendelkezett analitikus jellegű ismeretekkel a fizikai természet működésének technikai részleteiről, még elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy tudatlanok voltak. Az a fajta tudás, amellyel rendelkeztek, a mai ember számára már ismeretlen, a tudás és tudomány mai művelői nem ismerik el, s így „semminek”, sötétségnek számít. Nem kell a XIII. századig mennünk, még 150-200 éve is minden egyes jobbágy értette a magyar népmeséket és a népdalok szövegeit – s kérjük csak meg a mai világ akármilyen nagy tudósát, hogy magyarázza el nekünk, miről szól, hát igencsak gondban lesz; letagadhatja, hogy minden, ami meséinkben megjelenik, szimbólum, s mögöttes, elvont, hovatovább transzcendens értelme van, de a néprajzkutatásban és a valláselméletben igazán járatos tudósok közül azért sokan szagot fogtak már, rejtett összefüggéseket találtak különböző korok és különböző földrészek kultúrái között, s keresik a kapcsot, hogyan jutott át a gondolat, a szimbólum, a motívum egyik világból a másikba, fel sem tételezve, hogy nem egyikből jutott a másikba, hanem mindannyiba egyazon helyről került, s az a „hely” nem itt van a Földön, de nem is egy másik bolygón. A fentebb említett népművészeti gazdagság sem együgyű, sötét, ostoba, babonás elmék kölcsönhatásairól tesz tanúbizonyságot az utókornak…

S mindezek után még kijelenthetem: a középkor tényleg sötét volt. Meglepő ez az eddig elmondottak után, de hát minden viszonylagos – a középkor pedig az ókorhoz képest volt sötét.

Az ókori nagy civilizációk egytől-egyig őriztek egy olyan tudást, ami a középkorra majdnem mindenhol, mára pedig ténylegesen az egész Földön elveszett. Még a hazugságokkal tömött mai embernek is feltűnik, hogy adott esetben a középkor sötétebb volt, mint az ókor – a történelem hamisítói azért nem igyekeztek még sötétebb képet festeni az ókorról, mivel nem volt erre igazából szükség: elsősorban a felvilágosodás és az abból következő, mai napig tartó társadalmi „forradalom” üdvösségéről akarják meggyőzni az embereket, ehhez pedig főleg a forradalmat közvetlenül megelőző korszak lejáratására van szükség.

Azért az ókorra is kitaláltak ezt-azt: pl. a rabszolgaság intézményét, amely inkábbis a középkorban fordult elő, hogy háborúban az ellenséges területről jobbágyokat hajtottak el rabnak, dolgoztatni, de ezek királyi „tulajdonban” voltak, mintegy haszonállatként funkcionáltak, bizonyos mennyiségű munkával pedig megválthatták magukat, és a királynak nem volt érdeke, hogy ostorral üssék vagy éheztessék őket minden nap, s hogy ilyet tegyen más (pl. aki a rabokat felügyelte), azt törvényileg tiltották, mivel a királynak okozott volna kárt.

Nagyobb ókori birodalmak (rómaiak, perzsák) valóban hajlamosak voltak ilyesmire, bár „rabszolgáik” nagyobb részét – bármilyen meglepő – törvényszegés miatt büntetett személyek tették ki, az egyes gazdag polgárok háztartásaiban dolgozó „rabszolgák” viszont egyáltalán nem voltak sem rabosított, sem elnyomott vagy kiszolgáltatott helyzetben: a háztartás és a háznép részét képezték. Tekinthetnénk rájuk „alkalmazottként” is, bár annyiban különbözött a helyzetük, hogy nem lehetett utcára tenni őket, mint a mai bérrabszolgákat, hanem sorsukért, jólétükért uruk felelősséggel tartozott.

Ha nagy távlatban nézünk rá tehát a történelemre, képet kaphatunk arról, hogyan fejlődik az emberiség: visszafelé. Egyre sötétebb, élhetetlenebb és elviselhetetlenebb világrendek követik egymást, s különösen meredeken az Irányítók XVII. századtól kezdődő, fokozatos színrelépése óta zuhanunk. Egyébként van egy irodalmi alkotás, amely ezt sokkal jobban bemutatja, mint én valaha képes lennék, méghozzá a magyar irodalom része: Az Ember tragédiája ez a mű, amely egyrészt sajnos már a Madách korában is jelenlevő hazugságokra is építkezik, másrészt viszont ennek ellenére hűen és hitelesen tudja bemutatni magát azt a folyamatot, ahogyan az egyes korok vezérlőideológiája egyre messzebb kerül az abszolút Igazságtól, egyre toldozottabbá-foldozottabbá válik, egyre több a hamis fogalom és a téves történelmi konzekvencia, míg végül az álom annyira elviselhetetlenné válik, hogy Ádám felébred.

Természetesen a mű, mivel az Irányítók rendjét veszélyezteti – s ezen a ponton kicsit képet kapunk az Irányítók módszertanából! –, ezért aztán nem betiltott könyv, hanem kötelező olvasmány… Minden gyereknek meg kell ismernie abban a korban, amikor élettapasztalata kevés, a világnézete fejletlen, a dolgokra való rálátáshoz még nem sűrűsödött műveltséggé a fejében az iskolai könyvtanyag: s ekkor még bármit rámagyarázhatunk. A hegeli dialektikának nevezett alapelv pontosan az Irányítók egyik történelmi fészkének, a Rhodistáknak nevezett dél-Afrikai titkos társaságnak a módszertana, hitvallása, ők importálták az irányítók nagy eszmei olvasztótégelyébe ezt az elvet, s a hatás-ellenhatás elvére épülő kormányzás alapjait – s ennek pont az egyik példája az, hogy ha egy könyv igazi értelmét el akarjuk rejteni, hát kötelezővé tesszük az iskolában! Így aztán a kutya sem akarja elolvasni, s aki meg is teszi, csak kényszerből teszi, s igen kicsi az esélye, hogy felnőttként később majd önszántából újra előveszi, csak annyi marad meg a fejében a mű értelmezéséből, hogy tézis-antitézis-szintézis, melynek valójában Madách igazi mondanivalójához a világon semmi köze…

(* Hülyeségeket is írok néha, azért szorgalmazom folyton, hogy ne higgyetek nekem feltétel nélkül, hanem nézzetek utána mindennek: > itt< egy helyreigazítás a fenti cikkhez.)