„- Listen, there are simply no absolutes!

- …Are you absolutely sure?”

(Kent Hovind)

Amióta az ember ember, mindig is kereste a kapcsolatot Istennel.

Mindig is nyújtózott felfelé, próbálta megérteni az ember-felettit, a nála hatalmasabbat, teljesebbet, a transzcendenst, próbálta megszólítani és szóra bírni, akaratát és törvényeit megérteni. Oltárokat emelt, énekelt, táncolt a tűz körül vagy a templomban, imádkozott, meditált, füstölőt gyújtott, szent szobrot faragott és freskót festett.

A történelem minden kultúrája Isten köré épült, a botos-gyalogos birkapásztorokétól az indiai varnásramig, mely jelen civilizációnknál sokkal komplexebb volt.

Amint a LOST-ról szóló bejegyzésben már leírtuk, a természettel összhangban élő nomád kultúráknak nem volt túl nehéz Istent és az isteni Törvényt felismerni a természetben és a természeti törvények örökérvényűségében. Nem volt túl nehéz ezeket a törvényeket az emberi társadalomra alkalmazni, felismerni az emberi együttélés örök szabályait, melyek éppolyan változtathatatlanok, mint a gravitáció vagy Arkhimédesz törvénye.

Az emberek ezeket a Törvényeket kőbe vésték bele, hogy állandóságukat, múlhatatlanságukat ily módon is jelezzék. És tudván tudták, a Törvény Istentől származik, az ő akarata szerint működnek minden dolgok, és övé minden hatalom a világon.

Aki embernek tehát hatalma van, ha nem bitorló, hát Istentől kapta azt a hatalmat, közvetlenül vagy közvetve. Hovatovább közvetve minden jog a Törvényen keresztül Istentől származik. Ez a gondolat olyan erősen átitatta a különböző államszervezeteket megformáló szellemi áramlatokat, hogy még a „Novus Ordo Seclorum”, a liberális Új Világrend első nagy fellegvárának, az Egyesült Államoknak Függetlenségi Nyilatkozatában is benne van.

Egészen modern találmány tehát mindezen dolgok megkérdőjelezése. Azok, akik Törvény általi rendet, az isteni Rend tökéletlen földi letükröződését el akarták pusztítani, a trónt és az oltárt, a király és az Isten fenségét egyszerre kezdték támadni, Voltaire „bagoly babona, denevér vakbuzgóság”-nak nevezte a vallásos hitet, Rousseau, a nagy „ellenfél” pedig vele kórusban kezdett egy nem létező szerződést számonkérni a felkent uralkodókon, szerződést ember és ember között, hivatali megbízást, mely az emberek által visszavonható.

Az új, születőben levő eszmerendszer neve: Humanizmus.

A humanizmus nem azt jelenti, hogy szeretjük az embereket, nem „filantrópia”, nem is „emberségesség”, ahogy azt szószólói beállítani próbálják. A humanizmus lényege az emberközpontú világkép. Istent megtagadjuk, mintegy letaszítjuk trónjáról, és utána a következő lépés: helyére ültetjük az Embert. A fejlődő Ember a létezés főszereplője, ő írja a szabályokat, ő kormányozza magát szabadon, tetszése és saját (vélt vagy valós) érdeke szerint, ő írja a Törvényt, és kedve szerint változtatja, máról holnapra, azután holnapután ismét – hiszen ez a fejlődés útja.

Az így létrejött eszmerendszer szerint a hatalmat azok az emberek gyakorolják az emberi társadalomban, akiket az emberek önmaguk közül felemelnek. Erre használjuk a „lentről felfele építkező”, vagy „alulról jövő” kifejezéseket, s ez a demokrácia legfundamentálisabb alapja. A régi, elavult rendszer szerint, minthogy a hatalom Istentől származik, a társadalom „fentről lefele építkezik”, a hatalom mindig felülről jön. A kétféle társadalmi struktúráról időnként lehet hallani, de kevesen látják az összefüggést, hogy az egyiknek humanizmus, a másiknak pedig abszolutizmus az alapja. Két, élesen elkülönülő rendszert képeznek, és a politikai „bal” és „jobb” fogalmát kizárólag ezen az alapon lehet elválasztani egymástól.

Azt mindenképpen tisztázni kell, hogy egy választott és felelős, visszahívható vezető (mondjuk elnök vagy miniszterelnök) beosztottakat fog felvenni maga alá miniszterei személyében, akik ugyanígy tesznek majd, míg végül eljutunk az egyszeri irodistáig vagy az egyszeri közrendőrig. Fontos tehát tudni, hogy a „balos” mentalitással felépített államrendszer is valójában fentről lefele építi ki magát a gyakorlatban, tisztán alulról szerveződő rendszert eddig még senkinek nem sikerült kitalálnia sem, nemhogy megvalósítani! Az úgynevezett „alulról szervezett” „demokráciában” szintén felfelé felelős mindenki, felülről kapja a parancsokat, csak a piramis csúcsán lévő(k) jutott(ak) másképpen oda, mint egy abszolutista rendszerben.

Ebből adódik az is, hogy a középkori monarchiák idején semmiféle ideológiai konfliktust nem okozott a királyválasztás, mert tudták, hogy bár a király személyét az emberek választják, de hatalmát Istentől nyeri el. Valószínűleg sem a fentről, sem a lentről jövő hatalom nem elég, illetve nem egész önmagában –fentről és lentről egyszerre tudomásul kell vétetnie egy vezetőnek, mert csak akkor képes mediálni, közvetíteni „az ég és a föld”, az emberfeletti és az ember között. Amíg csak egyik irányba van kapcsolata, addig mindig bicegni fog a hatalom útján – nem is beszélve természetesen az olyan vezetésről, mint ami jelenleg országunknak van, melynek sem alulról, sem felülről nincs semmiféle felhatalmazása.

Lássuk, hogy mindezek fényében a különféle ideológiákat hogyan lehet elhelyezni egy bal-jobb skálán!

Jobb oldalon nincs túl sok választási lehetőségünk, hiszen egy Isten van, egy Törvény van, így lényegében minden jobb oldali államforma hasonlóan fog működni: vallásos eredetű tekintélyelv alapjain. Abban a pillanatban viszont, hogy forradalmat hirdetünk, és kibillentjük a világot a sarkaiból, természetesen rengeteg lehetőség adódik, hogy hogyan konfiguráljuk át a saját emberi elképzeléseink szerint. A demokrácia, a népakarat kifejezése, vagyis a sok kis, egymásnak ellentmondó, egymást kioltó emberi akarat véletlenszerű összeömlesztése volt az első elképzelés. Ez igen hamar megbukott, hiszen már a Jakobinus Páholy hatalomrajutásával meglátszott, hogy valaki bármennyire a nép fiának hirdetheti magát, ha hatalomhoz jut, azzal vissza is élhet. Másrészt, ha törvényes rend által megszabott társadalmi hierarchia nincs, a fizikai hatalom az adott személy rendelkezésére álló fizikai eszköztár eredője lesz, így a demokrácia automatikusan átcsap plutokrata diktatúrába. (Az elmúlt 20 évben ennek tankönyvbe illő példáját figyelhettük meg mindannyian magunk körül.)

Ennek a problémának született egy újabb humanista válasza, a további forradalmasítás ötletével, ez pedig a marxizmus. Ennek lényege, hogy a spontán, kaotikus demokrácia helyett építsünk egy jól kontrollált, gondosan megtervezett társadalmat, melynek építészei sebészi pontossággal fogják kivágni az oda nem illő elemeket, legyen az egy adott vallás követőinek összessége, egy adott társadalmi osztály, egy adott szakma vagy életforma, vagy egy adott nemzetiség…

A liberális-demokrata (tehát jelen modell szerint majdnem szélső baloldali, csak az anarchisták helyezkednek el tőlük balra) elemek szeretik tévesen a szélsőjobbhoz sorolni a nácikat. A szélsőjobb valójában a legkeményebb teokratikus monarchia, pl. a hagyományos tibeti társadalmi rend, egy ún. „Istenkirály” vezetésével! Ez a „tévedés” azért van, mert így a lehető legtávolabbra sorolták a nácikat önmaguktól – minden hithű liberálisnak (tudom, oximoron) fáj szembenéznie azzal, hogy a nácizmus humanista tejtestvére volt a liberális demokráciának csakúgy, mint a szovjet-típusú proletárdiktatúrának. A marxista forradalmi szemlélet, mindenfajta törvényszerűség és konvenció semmibe vétele, a világ teljesen önkényes, alapokból történő felforgatása, újratervezése a közös tő, melyről a gulág és a koncentrációs tábor fakad. „Ausradieren”. Kiradírozni. Ezt a szót használta Marx azokra az emberekre, akik az éppen hatalomra verekedett elit által hirdetett ideológia szerint meghatározott társadalmi képbe nem illettek bele. Bár a Harmadik Birodalomban olyan mennyiségű zsidó élt (több millió), hogy Hitler megvalósíthatatlannak látta a teljes megsemmisítésüket, de mindenképpen eliminálni akarták őket a gazdasági életből. Alacsonyabb rendűnek bélyegezték őket, s ennek alapjait a darwinizmus szolgáltatta. A darwinizmus veszélyeiről már említést tettünk az előző rádióadásban. Minél jobban végiggondoljuk a különböző humanista ideológiák „fejlődését” és működését az elmúlt évszázadokban, annál jobban látjunk, hogy ateizmus-humanizmus-darwinizmus-nácizmus-marxizmus-materializmus-liberalizmus-demokrácia-anarchia kéz a kézben járnak egymással.

Lássunk egy példát!

Nyilvánvalóan a humanizmus nem ismeri az abszolút fogalmát, hiszen az Absolutum száműzése az alapja. Az igazságot a hamisságtól az emberek különböztetik meg, vagy egy vezetői csoport által önkényesen kikiáltott igazság az érvényes (szovjet típusú szocializmus), vagy az az igaz, amit az emberek többsége igaznak tart, az a helyes, amit a többség helyesnek vél (demokrácia). Ha tehát 10-ből 6 ember azt mondja, hogy 3*3=8, akkor az annyi. Nem hiszem, hogy sokat kell ecsetelnünk ennek a rendszernek az ostoba és káros voltát innentől, csupán egyrészt visszautaltunk a tudomány objektív voltára (hiszen ha az ember dönti el, mi igaz és mi helyes, akkor minden szubjektív!), valamint megmutatjuk, hogy az Abszolúthoz legjobban köthető tudományágat, a matematikát is lehetséges ideologizálni…

Mi a kör definíciója?

Azon pontok halmaza a síkban, melyek egyenlő távolságra vannak a a középponttól.

Aha. Szóval pontok halmaza. Milyen számosságú ez a halmaz? Végtelen. Akkor tessék mondani, egy pontnak mekkora a kiterjedése? Hát kettőnek? Nyolcezernek, százmilliárdnak? És végtelennek?...

Ha a pontnak nincs kiterjedése, a körnek honnan van? A pontnak igazából nem is 0 a kiterjedése, hanem nevezetesen nincs olyan tulajdonság-típusa, hogy kiterjedés, a körnek viszont van. Honnan örökli? Mert hogy a ponttól nem, az biztos…

Amit látunk itt, az az, hogy a lentről felfele építkező világnézet lopta be magát az Obádovics Matematikába. Akkor is, ha logikai képtelenség.

Az analitikus, a dolgokat építőköveiken, komponenseiken keresztül megismerni próbáló világnézet a tudomány minden területén jelen van. Úgy próbálják megérteni, hogy valami micsoda, és hogyan működik, hogy az „alkotó”-elemeiket vizsgálják.

Olyan ez, mintha egy regénynek úgy próbálnánk megérteni a lélektani hatását, hogy az egyes fejezetek hatását vizsgáljuk. Ez még lehetséges. Utána a fejezeteket bekezdésekre tagoljuk, a bekezdéseket pedig mondatokra, végül a mondatokat szavakra, s amikor a szóból már csak egy S betű van a nagyító alatt, s a tudós azt kérdezi, miből van, a válaszom ellentétes a világképével: „A szóból van, amiből kivetted!” A létezés nem „pontok halmaza”, nem értelmetlen semmikből épül fel, hanem a Mindenből bomlik lefelé. Minden alkotó ember tudja, hogy az alkotás kivonással működik, sosem hozzáadással. Melleseg az iterált operátorok inverzeire épülnek a számhalmazok konstruktorai, de ezt valahogy nem tanították sem alap-, sem közép-, sem felsőfokú matematikából – vajon miért?... Mint ahogy a logikai és halmazoperátorok közötti összefüggéseket sem tanították, sem közép- sem felsőfokú programozói tanulmányaim során – mert akkor az „alaphalmaz” fogalma félretehető, és úgy írható fel az üres N{} halmaz komplementere, és a nebuló véletlenül megláthatja a fényt a sűrű éjszakában, és elkezdheti sejteni, mi is az, hogy „A Mindenek Forrása”, amire vagy akire még fogunk hivatkozni a következő bejegyzésekben.

A humanzimusnak egy igazán nagy baja van: abból a feltevésből indul ki, hogy Istent letaszíthatjuk a trónjáról csupán azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Valójában még mindig ott ül a helyén, az ember pedig szánalmas kísérletekkel próbálja mellészuszakolni önmagát. Van egy szereplő a Bibliában, aki ugyanezt csinálja, de már a kezdetektől. Meg lehet keresni, ki az.

Ajánlott:

Azoknak, akik nehezen tudják elfogadni, hogy a szovjet és a német (nemzeti-)szocializmus közös alapokon nyugszik, ajánljuk a >Soviet Story< című dokumentumfilm megnézését. Meg persze azoknak is, akik úgy gondolják, „a Kádár-rendszer mégiscsak jobb volt”, a meggyőződéses liberálisoknak, valamint a kilazult vállízületű illetőknek, akiknek gyakran lengeti a karját a nyári szellő.)