Cionisták és Benjamin H. Freedman

2009. 11. 20.

Benjamin Harrison Freedman neve szitokszóként hangzik bizonyos körökben. Ő egy „renegát”.

„Renegátnak” szokás nevezni a zsidók között azokat az embereket, akik bár zsidó családba születnek, áttérnek a keresztény vallás valamely formájára. A „renegát” szó valódi jelentése legtöbb esetben: áruló. És az áruló általános megvetés tárgya, gyakran nem fogadják el egyik oldalon sem. Ilyen „áruló” volt a kikeresztelkedett Radnóti Miklós is, akit a zsidó „elit” egyszer gyűlöl, másszor kisajátítólag keblére ölel, zsidó hőst, holokauszt mártírt akar belőle faragni, miközben azért gyötrődik a ténytől, hogy Radnóti teljes munkásságában sehol nincs említés a lágerek lakóinak szándékos, szisztematikus megsemmisítéséről.

De Freedmanra visszatérve, ő nem csupán zsidó volt, hanem egy cionista fejes. Ott volt a legmagasabb politikai körökben, ott volt Woodrow Wilson mellett – pontosabban a mögötte lévő háttéremberek egyike volt! S amit az >Irányítókról< tudunk, abból általában sejthető, hogy aki egy elnök mögött „háttértanácsadóként” szolgál, az nagyobb hatalmú, mint maga az elnök.

Freedman viszont kiugrott. Nem ő az egyetlen, mások is voltak a XX. század során, akik besokalltak és kipakoltak (sőt, a XXI. században is történt már ilyen, gondoljunk csak Michael Jacksonra, aki egy idő után nyilvánosan kezdett beszélni az Illuminátusokról, a történelemhamisításról, a mesterséges konfliktusok gerjesztéséről, s hamarosan meg is mérgezték, jól bevált szokásuk szerint). Freedman abban különleges, hogy bár vére szerint zsidó, mégsem éppen pozitív színben tüntette fel a zsidóság egészét (tehát nem csak az önjelölt „elitet”, hanem egészét!), és talán ő volt az egyetlen ismertebb zsidó figura, aki származása ellenére megkapta a szánalmas „ A N T I S Z E M I T A ” bélyeget kijelentéseiért.

Az alábbiakban minél pontosabb fordításban igyekszem visszaadni egy részletet a nevezetes washingtoni beszédből, amely a Willard Hotelban hangzott el, 1961-ben, nyilvánosság elé tárva sok olyan dolgot, amelyekre az akkori emberek még nem sok rálátásuk lehetett. A fordítás meglehetősen nyers, mert élő beszédből készült, a minél pontosabb szöveghűséget az olvashatóság elé helyezve.

>Itt a teljes, eredeti angol szöveg.<

Itt, az Egyesült Államokban, a cionisták és hittársaik teljesen kontroll alatt tartják a kormányunkat.

A cionisták és hittársaik úgy irányítják az Egyesült Államokat, mintha abszolút hatalmú monarchák lennének. Nos, azt mondhatják, hogy ez egy túlzó kijelentés – de hadd mutassak rá, mi történt, amíg Önök… s magamat is beleértem most: amíg mi mind aludtuk. Mi is történt?

1914 nyarán tört ki az I. világháború. Van itt néhány korombéli ember, akik emlékeznek erre. Az egyik oldalon Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország állt, a másik oldalon Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Törökország. És mi történt? Két éven belül Németország megnyerte ezt a háborút. Nem csak névlegesen nyerte meg, hanem ténylegesen! A német tengeralattjárók, amelyek meglepetésként szolgáltak a világnak, eltöröltek minden konvojt az Atlanti-Óceánon, és Nagy-Brittannia ott állt lőszer nélkül, a katonáinak mindössze egy hét élelmiszer maradt hátra, aztán az éhezés. Ekkor a francia hadseregben lázadás tört ki. 600.000 ifjú franciát vesztettek Verdun védelmében a Somme-on. Az orosz hadsereg elpártolt. Fogták a játékaikat és hazamentek, nem akartak többé háborúsdizni; nem szerették a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott.

Egyetlen lövés sem dördült el német felségterületen. Egyetlen ellenséges katona sem lépte át a német határt. És mégis, Németország békét ajánlott Angliának. Olyan békeszerződést kínált, amelyet a jogászok úgy neveznek: „status quo ante basis”. Ez azt jelenti: hagyjuk abba a háborút és legyen minden úgy, ahogy a háború kezdete előtt volt. Nos, Anglia 1916 nyarán komolyan megfontolta ezt – nem volt választásuk! Vagy el kell fogadniuk a németek által nagylelkűen felajánlott békeszerződést, vagy folytatják a háborúzást és teljes vereséget szenvednek.

Mindezek közben a németországi cionisták, akik a Kelet-európai cionistákat képviselték, odamentek a brit háborús kabinethez, és… Tömör leszek, mert ez egy hosszú történet, de megvan a birtokomban minden olyan dokumentum, amely ezeket a kijelentéseket bizonyítja, ha valaki kíváncsi rájuk, vagy nem hiszi, hogy amit itt elmondok, az megtörténhetett. A cionisták odamentek a brit kabinethez és azt mondták: Figyeljenek! Még megynyerhetik ezt a háborút! Nem kell feladniuk! Nem kell elfogadniuk a német békeajánlatot! Megnyerhetik a háborút, hogyha az Egyesült Államokat bevonjuk az önök szövetségeseként! Ekkor még az Egyesült Államok nem vett részt a háborúban, frissek voltunk, fiatalok, gazdagok, erősek, úgyhogy azt mondták Angliának: mi garantáljuk, hogy bevonjuk az Egyesült Államokat a háborúba, és harcolnak az önök oldalán, ha önök odaígéreik nekünk Palesztinát a háború utánra.

Más szóval, ezt az üzletet kötötték: megszerezzük az Egyesült Államokat az önök szövetségeséül, az ár pedig, amit kérünk érte: Palesztina, amelyet a háború megnyerése után kell kifizetniük.

Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni Palesztinát bárkinek is, mint az Egyesült Államoknak lett volna odaígérni Japánt Írországnak, bármilyen okból is. Teljességgel abszurd, hogy Nagy-Britannia, akinek soha nem volt semmi köze Palesztinához, semmilyen érdekeltsége vagy joga ott, felajánlhatja fizetség gyanánt a cionisták megfizetésére, amiért az Egyesült Államokat bevonják a háborúba.

Ennek ellenére az ígéret elhangzott 1916. októberében.

Október, 1916. Nem sokkal ezután – nem tudom, hányan emlékeznek erre – az Egyesült Államok, mely majdnem teljesen német-párti volt… teljesen német-párti, mert az újságok itt zsidók kezében voltak, a bankárok zsidók voltak, mindenfajta média és tömegkommunikáció az országban a zsidók irányítása alatt állt, mert nagyrészük Németországból származott, és szerették volna végignézni, ahogy Németország elveri a cárt. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg a háborút. Így hát a német bankárok, a német zsidók, Kuhn-Loeb és más nagy bankárbirodalmak az Egyesült Államokban, nem voltak hajlandóak Angliát vagy Franciaországot támogatni, egyetlen dollárral sem. Félreálltak, és azt mondták: „Amíg Anglia és Franciaország az Oroszokkal szövetkezik, egyetlen centet sem adunk!” De Németországba öntötték a pénzt, Németországgal együtt harcoltak Oroszország ellen: próbálták tökretenni a cárság hatalmi rendszerét.

Ugyanezek a zsidók, amikor látták a lehetőséget Palesztina megszerzésére, elmentek Angliába és megkötötték ezt az üzletet. Ekkor minden megváltozott, mint amikor a lámpa pirosról zöldre vált. Az újságok, amelyek eddig mind német-pártiak voltak, és arról írtak az embereknek, milyen nehézségekkel küzd németország Nagy-Britannia elleni harcában, kereskedelmi és más területeken – hirtelen, a németek rosszak lettek. Gonosztevők lettek. „Hunok” lettek. Vöröskeresztes nővérekre lőttek, csecsemők kezeit vágták le, ők voltak a rosszak. Nem sokkal ezután Mr. Wilson hadat üzent Németországnak.

A londoni cionisták táviratokat küldtek az Egyesült Államokba, Brandeis legfelsőbb bíróhoz: Menj és dolgozd meg Wilson elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk, most menj, és dolgozd meg Wilson elnököt, és hozd be a háborúba az Egyesült Államokat!

És így történt. Így lépett be a háborúba az Egyesült Államok: nem fűződött semmilyen érdekünk hozzá, nem volt hozzá több jogunk, mint mondjuk a Holdon lenni(!) ahelyett, hogy itt ülünk ma este, ebben a teremben. Nos, a háborúnak, amelyben az Egyesült Államok részt vett – az I. világháború –, egyáltalán nem kellett volna a mi háborúnknak lennie! Belementünk, belelöktek bennünket, s ha lehetek közönséges, beszívattak bennünket ebbe a háborúba csak azért, hogy a világ cionsitái megkaphassák Palesztinát.

Nos, íme egy olyan dolog, amelyet az Egyesült Államok népének sosem mondtak el, fogalmunk sem volt, miért vettünk részt az I. világháborúban.

Mi történt tehát? Miután belekeveredtünk a háborúba, a cionisták odamentek a britekhez és azt mondták: Nos? Mi teljesítettük a magunk részét az egyezségből, hadd kapjunk hát valamit, írásban, ami rögzíti, hogy Önök is meg fogják tartani a szavukat és nekünk adják Palesztinát a háború megnyerése után. Mert nem tudhatták, hogy a háború egy évig fog még tartani vagy tíz. Tehát elkezdtek kidolgozni egy „számlát”. A „számla” egy levél formájában realizálódott, amelyet igen rejtélyes módon fogalmaztak meg, hogy a világ jó sokáig ne érthesse, miről is van szó. Ez volt a Balfour-nyilatkozat, amely csupán Nagy-Britannia ígérete volt, hogy kifizeti a cionistáknak azt, amiben megegyeztek, cserébe azért, hogy ők a háborúba bevonták az Egyesült Államokat. Tehát ez a nagy Balfour-nyilatkozat-dolog, amelyről oly sokat hallhatnak, ugyanolyan hamis, mint egy 3 dolláros bankjegy – nem hiszem, hogy ennél érthetőbben is tudnám mondani.

Nos, ez az, ahol a problémák kezdődtek! Az Egyesült Államok részt vett a háborúban, összezúzta Németországot, odamentünk és – ez már történelem, tudják, mi történt. Aztán, ahogy a háború véget ért, és a németek elmentek Párizsba, az 1919-es Párizsi Békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a zsidóságot képviselő delegáció, Bernard Baruch vezetésével. Ott voltam, így hát tudom. Mi is történt? A zsidók ezen a békekonferencián, amikor szétvágták Németországot és szétparcellázták Európát azok között a nemzetek között, akik igényt tartottak bizonyos területekre, a zsidók azt mondták: Mi van Palesztinával? És előhozakodtak ott, a németek előtt a Balfour-nyilatkozattal. Így a németek rádöbbentek: Ó, erre ment ki a játék! Ezért lépett be a háborúba az Egyesült Államok! A németek megértették, hogy azért vesztettek, azért kényszerítették rájuk ezt az óriási jóvátételt, mert a cionisták Palesztinát akarták, és elhatározták, hogy bármi áron megszerzik.

Ez egy másik nagyon érdekes tényezőhöz vezet el bennünket. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen nem tetszett nekik. Egészen odáig a zsidóknak sehol nem volt olyan jó dolguk, mint Németországban. Ott volt Mr. Rathenau, aki talán százszor olyan fontos ember is volt az iparban és a pénzvilágban, mint nálunk Bernard Baruch. Ott volt Mr. Balin, aki két nagy hajózási cég tulajdonosa volt, ott volt Mr. Bleichrödert, aki a Hohenzollern-család bankára volt, ott voltak a hamburgi Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok, a legnagyobbak a világon. A zsidók szépen boldogultak Németországban, ez nem is kérdés. A németek pedig úgy érezték: ez elég nagy árulás volt!

Árulás, amit leginkább ehhez tudnék mérni: Tegyük fel, az Egyesült Államok ma háborúban áll a Szovjetunióval. És mi nyerésre állunk. És azt mondjuk a Szovjetuniónak: „Hagyjuk abba! Békét ajánlunk! Felejtsük el az egészet!” És hirtelen a vörös Kína belépne a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. És ezáltal elveszítjük a háborút. Totális vereséget szenvedünk, olyan jóvátélellel, amit fel sem lehet fogni. Képzeljék, ha ezután a vereség után rájönnénk, hogy az országunkban élő kínaiak voltak azok, akik elárultak bennünket, a mi kínai polgáraink, akikről végig azt hittük, hogy hűséges állampolgárokként mellettünk vannak, ők adtak el minket a Szovjetuniónak, miattuk lépett be a háborúba a vörös Kína. Hogy éreznénk ezután a kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bármelyikük az utcán merne mutatkozni! Nem volna elég lámpaoszlop, hogy mindannyiukról gondoskodjunk. Képzeljék el, hogyan éreznénk!

Nos, a németek ugyanígy éreztek a zsidók iránt. „Mi annyira rendesek voltunk hozzájuk”, és 1905-től, amikor az első kommunista forradalom Oroszországban megbukott, és a zsidóknak menekülniük kellett Oroszországból, mind Németországba mentek, és Németország befogadta őket! És erre ők eladták Németországot, csak azért, mert Palesztinát akarták maguknak az ő úgynevezett „nemzeti otthonukként”. Nahum Sokolow, az összes nagy vezető és a nagy nevek, amelyekről a cionizmussal kapcsolatban lehet olvasni, megírták 1919-ben és ’20-ban, ’21-ben, ’22-ben és ’23-ban az újságaikban – és a sajtó az ő állításaikkal volt tele –, hogy a Németországban a zsidókkal szemben felébredt érzések oka az a tény, hogy rájöttek, a vereségük oka a mi közveavatkozásunk volt, hogy behúztuk a háborúba az Egyesült Államokat. Maguk a zsidók elismerték ezt! Tehát nem arról volt szó, hogy a németek 1919-ben felfedezték, hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör, nem volt vallásos színezete, nem voltak ellenérzések a zsidókkal kapcsolatban vallásos alapon – az egész ügy politikai volt. Gazdasági. Bármi, csak nem vallási. Senkit sem érdekelt Németországban, hogy ha egy zsidó hazamegy és lehúzza a redőnyt, akkor a „Shema Yisroelt” vagy a Miatyánkot mondja. Senkit sem érdekelt jobban, mint itt, az Egyesült Államokban. Ez az érzés, amely kifejlődött azután németországban, egy dolog miatt volt: a németek felelősnek tartották a zsidókat megsemmisítő vereségük miatt.

A németek maguk nem voltak felelősek az I. világháború kitörésében. Semmiben sem voltak bűnösök. Csak abban, hogy sikeresek voltak. Létrehoztak egy nagy flottát, felépítették a világkereskedelmüket – emlékezzenek, Németország Napóleon és a francia forradalom idején 300 – háromszáz! – kis városállamból, fejedelemségből, hercegségből, ilyesmiből állt. 300 kis különálló politikai entitás. És ez idő alatt, a Napóleontól Bismarckig tartó időszakban, egyetlen állammá kovácsolódtak, 50 évvel később pedig már a világ legerősebb államai közé tartoztak. A flottájuk a britekével vetélkedett, a világ minden táján üzleteltek, olcsóbb árakon jobb minőséget kínáltak – és mi történt? Mi lett ennek a következménye? Anglia, Franciaország és Oroszország szövetkeztek egymással, hogy legyőzzék Németországot. Mert nincs egy történész se a világon, aki értelmes okot tudna találni arra, hogy ez a három ország miért szövetkezett arra, hogy letöröljék Németországot a térképről.

Amikor Németország rájött, hogy a zsidók voltak felelősek a vereségéért, persze neheztelni kezdtek. De egyetlen hajszál nem görbült meg egy zsidó fején sem. Egyetlen hajszál sem! Tansill professzor a Georgetowni egyetemről, akinek hozzáférése volt az összes titkos dokumentumhoz a külügyminisztériumban, írta le… Egyik könyvében egy külügyminisztériumi iratból idézett, amelyet Hugo Schoenfeld írt, egy zsidó, akit Cordell Hull [államtitkár] küldött Európába 1933-ban, hogy nyomozzon az úgynevezett táborok ügyében, ahol a politikai foglyok voltak, és visszaírt, hogy nagyon jó állapotban találta őket! Kiváló formában voltak, mindenkivel jól bántak. És tele voltak kommunistákkal. Nos, nagy részük zsidó volt, mert a zsidók a kommunisták 98%-át tették ki akkoriban Európában. Volt néhány pap és lelkész, szakszervezeti vezetők, szabadkőművesek és mások, akiknek nemzetközi kapcsolataik voltak.

A zsidók titokban akarták tartani ezt a tényt. Nem akarták, hogy a világ megtudja, hogy elárulták Németországot és hogy a németek emiatt neheztelnek, s megfelelő lépéseket tettek ellenük. Mondhatni, „diszkriminálták” őket, ahol csak tudták. Kerülték őket. Ugyanúgy, ahogy mi is tennénk a kínaiakkal vagy a négerekkel vagy a katolikusokkal vagy bárkivel az országban, aki eladott minket egy ellenségnek és vereséget hozott ránk.

Egy idő után a világ zsidói nem tudták, mit tegyenek, így hát összehívtak egy gyűlést Amszterdamban. A világ minden tájáról érkező zsidók találkoztak itt, 1933. júliusában. És végül azt mondták Németországnak: „Rúgjátok ki Hitlert! És helyezzetek vissza minden zsidót a korábbi pozíciójába, akár kommunista, akár nem. Nem bánhattok így velünk! És mi, a világ zsidósága, ultimátumot intézünk hozzátok! Nos, erre a németek azt mondták: … – el tudják képzelni, mit mondtak.

1917-ben pár napig a kommunisták voltak hatalmon Németországban. Rosa Luxembourg és Karl Liebknecht, egy csoport zsidó vette át a hatalmat Németországban három napra. Sőt, a császár a háború befejezésekor Hollandiába menekült, mert úgy gondolta, hogy a kommunisták át akarják majd venni a hatalmat Németországban ugyanúgy, ahogy Oroszországban is tették, és ő is a cár sorsára fog jutni! Így tehát távozott, és Hollandiába ment, hogy biztonságban legyen. Miután a kommunista veszedelmet Németországban felszámolták – elég csendesen –, utána a zsidók még mindig azon dolgoztak, hogy a korábbi státuszaikba visszakerülhessenek, a németek pedig küzdöttek ez ellen, ahogy tudtak, de anélkül, hogy bárkinek egy hajszála meggörbült volna! Ahogy a prohibicionisták harcoltak nálunk a szeszipari érdekeltségek ellen, de senki nem harcolt pisztollyal, minden más módon tették, ahogy csak tudták. Így harcoltak Németországban is a zsidók ellen. És ebben az időben, jusson eszünkbe, 80-90 millió német volt és csak 460.000 zsidó; Németország lakosságának kevesebb, mint fél százaléka volt zsidó! Mégis, ők irányították a sajtót, ők irányították a gazdaság nagy részét, mert a pénz elértéktelenedése mellett – tudják, a márka devalválódott – gyakorlatilag mindent felvásároltak. Amikor 1933-ban Németország visszautasította, hogy engedjen a Zsidók Világkonferenciájának Amszterdamban, és Mr. Untermeyer, aki az amerikai küldöttség vezetője és az egész konferencia elnöke volt, visszajött az Egyesült Államokba, és a gőzhajóról egyenesen az ABC*-hez ment, és egy rádióbeszédet tartott az egész Egyesült Államoknak, amelyben a következőt mondta:

[* Sok transzszkriptben CBS van, de én hangfelvétel alapján fordítottam, ABC-t mond.]

„A világ zsidói szent háborút üzennek Németországnak! Szent harcba kezdünk most a németek ellen. És addig fogjuk éheztetni őket, amíg meg nem adják magukat. Egy világméretű bojkottot fogunk bevetni ellenük, ami tönkre fogja tenni őket, mert függenek az exportjaiktól.” És tény az, hogy Németországban az élelmiszer 2/3-át külföldről kellett behozni, és csak akkor tudtak importálni, ha volt bevétel az exportjaikból. Szóval ha Németország nem tud exportálni, akkor a lakosság kétharmada éhezni fog! Ebben a nyilatkozatban, amely itt van nálam, amelyet a New York Timesban egy teljes oldalon tettek közzé 1933. augusztus 7-én, Mr. Samuel Untermeyer kijelentette: „Ez a bojkott a mi eszközünk az önvédelemre, Roosevelt elnök javasolta a bevetését az NRA**-n keresztül – amelyre talán néhányan emlékeznek –, amely szerint mindenkit bojkottálni kellett, aki nem követte a New Dealben lefektetett szabályokat (amelyet persze abban az időben a legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánított).

[** - Ez nem a közismert >NRA<, hanem a >National Recovery Act.<]

Mindenesetre a világ zsidósága bojkottot hirdetett Németország ellen, amely annyira hatékonyan működött, hogy egyetlen terméket sem találhattunk a boltokban, melyre az volt írva: „Made in Germany”. A Woolworth cég egyik vezetője mondta nekem, hogy több millió dollár értékű étkészletet és edényt dobtak a folyóba, mert a boltjaikat bojkottálták. Ha valaki bejött és véletlenül talált egy edényt „Made in Germany” felirattal, sztrájkőrséget állítottak oda ilyen táblákkal: „Hitler”, „Gyilkosok” és hasonlók; nagyjából, ahogy ma az ülősztrájkok történnek Délen.

Az R.H.Macy-nél – amelyet egy Strauss nevű család irányít, akik vétlenségből szintén zsidók – egy nő talált egy pár harisnyát, amely Chemitzből jött, s rajta volt a jelzés: „Made in Germany”. Nos, ez gyapjúharisnya volt. Lehet, hogy már húsz éve is ott voltak – minthogy némi figyelmet fordítottam a hölgyek lábai felé az elmúlt húsz évben is, tudom, hogy nem láttam ilyesmit rajtuk. Tehát a Macy-t ezért bojkottálták, emberek százai mászkáltak ott táblákkal, „GYILKOSOK”, „HITLERISTÁK”, és hasonló feliratokkal.

Egészen odáig, egyetlen szál haja sem görbült meg egy zsidónak sem Németországban! Nem volt szenvedés, nem volt éhezés, nem voltak gyilkosságok, nem volt semmi. Nos, természetesen a németek azt mondták: de hiszen kik ezek az emberek, hogy bojkottot hirdessenek ellenünk és elveszítsük az állásainkat miattuk, az iparunk pedig befagyjon?! Kik ezek, hogy ilyet tehessenek velünk? Természetesen zokon vették. Persze, hogy horogkereszteket festettek a zsidók boltjaira. Miért kéne egy németnek bemennie egy boltba és ott hagynia a pénzét, mikor a bolt tulajdonosa részt vesz egy olyan bojkottban, amelyik addig fogja éheztetni Németországot, amíg meg nem adja magát a világ zsidóságának, hogy ők szabhassák meg nekik, ki lehet elnök vagy kancellár Németországban? Nos, ez nevetséges volt.

Így zajlottak a dolgok egy ideig, míg végül 1938-ban egy fiatal lengyel zsidó besétált a német követségre Párizsban és lelőtte az egyik hivatalnokot – ekkor kezdtek a németek igazán bedurvulni a zsidókkal szemben. Ekkor kezdtek ablakokat betörni és az utcán verekedni, stb.

Ha mármost bárki azt mondaná, hogy… és én nem szeretem azt a szót, hogy „antiszemitizmus”, mert ez egy értelmetlen szó, de az önök számára van valami értelme, tehát használni fogom… az egyetlen ok, amiért bármiféle negatív érzések voltak Németországban a zsidók ellen, az, hogy felelősek voltak: először is, az első világháborúért, másodszor is, eme világméretű bojkottért, és harmadszor a második világháború miatt is, mert miután elszabadultak az indulatok, mindenképpen szükséges volt, hogy a zsidók és a németek összeakasszák a bajszot egy háborúban, hogy kiderüljön, melyikük győzi le a másikat.

Időközben én Németországban éltem, és tudtam, hogy a németek belátták, hogy Európa vagy keresztény lesz vagy kommunista – nincs köztes megoldás. Vagy keresztény, vagy kommunista. És a németek eldöntötték: „inkább megtartanánk kereszténynek, ha lehetséges”. És újra elkezdtek fegyverkezni. A szándékuk az volt… akkorra az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót, 1933. novemberében… A szovjetunió nagyon hatalmassá vált, és Németország rádöbbent: „Hamarosan ránk is sor kerülhet, erősnek kell lennünk.” Ugyanaz, amit ma ebben az országban is mondunk.

És a kormányunk 83-84 milliárd dollárt költ az önök pénzéből védelemre, állítólag. Védelem ki ellen? Védelem 40.000 kis zsidócska ellen Moszkvában, akik átvették a hatalmat Oroszországban, és aztán, a maguk cseles módján, átvették az irányítást a világ más országaiban is? Mindenesetre az, hogy országunk egy Harmadik Világháború szélén lehet éppen, amelyből nem tudunk győztesként kikerülni, elképzelhetetlen számomra. Tudom azt, hogy az atomfegyverek erejét megatonnákban mérik. A megatonna egymillió tonna TNT-t jelent. A mi atombombáinknak 10 megatonna ereje van, az 10 millió tonna TNT ereje. Legalábbis amikor kifejlesztették őket 5-6 évvel ezelőtt. Most az atomfegyvereknek, amelyeken dolgoznak, 200 megatonna töltete van, és Isten tudja, hány megatonnányi atomfegyvere van a Szovjetuniónak.

Tehát, mivel is nézünk szembe mst? Ha beindul egy világháború, amely nukleáris háborúvá fejlődhet, az emberiségnek vége. És miért fog megtörténni?

A világ zsidói, a Cionisták és hittársaik mindenhol, elhatározták, hogy ismét az Egyesült Államokat fogják használni, hogy segítsen nekik véglegesen megvetni a lábukat Palesztinában egy leendő világkormány számára. Ez olyan igaz, mint ahogy most itt állok, mert nem csak én olvastam ezt, hanem többen mások is itt, és ismert dolog világszerte.

Mit fogunk tehát tenni? Az élet, amit megmenthetsz, a fiadé lehet. Az önök fiai már a háború felé vezető úton menetelhetnek ma este, és önök éppúgy nem tudják, ahogy 1916-ban sem tudták, hogy Londonban a Cionisták éppen arról egyezkednek a Brit Háborús Kabinettel, hogy háborúba küldik az önök fiait Európába. Tudták ezt önök akkor? Senki sem tudta ezt az Egyesült Államokban. Nem engedték meg, hogy önök tudják.