Stressz alapú programozás

2010. 05. 31.

Programozásról szóló sorozatunk második részében a legegyszerűbb és legkiterjedtebben használt programozási technikát fogjuk megvizsgálni. Könnyen, akár akaratlanul is alkalmazható módszer ez, szülői programozásnak ugyanúgy alapeleme lehet, mint a páratlanul összetett MK-ULTRA rendszernek, más néven Monarch programozásnak, amellyel a következő bejegyzések egyikében fogunk foglalkozni.

Egyszerűsége folytán ez a módszer természetesen nem alkalmas egy egyén totális irányítására, ennek ellenére hatékony manipulációs eszköz s nagy előnye, hogy tömegkommunikációs eszközökön keresztül egyszerűen alkalmazható az >előző bejegyzésben< leírtak alapján.

Mindenekelőtt egy kis biológiába kell belemennünk, hiszen ha azt kutatjuk, hogy az embert hogyan távirányítják, tudnunk kell, hogyan is működik az ember, milyen élettani sajátosságok azok, amelyekkel „biztonsági résként” vissza lehet élni.

Ha az emberi tudatot akarjuk manipulálni, az emberi szervezet felépítését tudatosság szempontjából kell vizsgálni. Ilyen szempontból kétféle főrendszer működik együtt a szervezetben, mindkettő több szervrendszert magába foglalva: vegetatív és szomatikus. Szomatikus az, ami akaratlagosan irányítható. S ha belegondolunk, rengeteg sok féle szervünk közül egyedül az izmok egy része (kis része) tartozik ide, minden egyéb automatikusan működik s csak közvetett ráhatásunk van. Ez a vegetatív főrendszer, melynek irányítását a központi idegrendszer alsó szintű, tudattalan részei (köztiagy, kisagy, gerincagy) végzik, külső és belső impulzusokra reagálva. Fontos megemlíteni, hogy a szomatikusan vezérelhető izmok felett is van kontrollja a vegetatív idegrendszernek, lásd pl. a légzést vagy azt az esetet, ha valakit hátulról egy tűvel megszúrnak vagy forró vízbe nyúl.

A lényeg már ott is rejlik a fenti bekezdésben: a vegetatív rendszer „mindenható”. Mindenható nem csak azért, mert vezérlő idegzetének teljes kontrollja van az ember felett, hanem azért is, mert – ahogy nevéből kiderül – a vegetatív rendszer tart életben bennünket, így a szomatikus rendszer ki van szolgáltatva neki. Ezt a mindenható rendszert pedig külső és belső impulzusok irányítják. Nem tudjuk szívverésünket akaratlagosan felgyorsítani, azonban tudunk akaratlagosan futni és a helyzethez a vegetatív rendszer – kiszolgáló természetéből adódóan – alkalmazkodni fog.

A vegetatív idegrendszernek kétféle ún. „afferense” (gyakorlatilag vezérlési rendje) van – a szimpatikus és a paraszimpatikus. A paraszimpatikus idegrendszer állandó erősségű idegimpulzusokkal dolgozik, amelyek minimum-szinten tartják az életműködéseket. A szimpatikus rendszer a külső és belső ingerek hatására változó erősségű impulzusokat bocsájt ki, így a szervezet energiagazdálkodásának legfőbb felelőse. A szimpatikus idegrendszer tevékenységének teljes megszűnése kóma állapotába juttatná az embert.

Ezek alapján már leszűkíthetjük: ha valaki manipulálni akar bennünket, akkor a szimpatikus idegrendszert kell stimulálnia.

Nézzünk egy egyszerű példát: fürdünk a tengerben, és egy cápa közeledik felénk. Mit reagál a szimpatikus rendszer? A szívverés felgyorsul, a vérnyomás megnő, a tüdő kitágul, a légzés felgyorsul, a vércukorszint megemelkedik – a szervezet harcra vagy menekülésre képes állapotba kerül (fight or flight). A stressz, mint biológiai jelenség célja a túlélés. Az ijedtségtől vagy félelemtől remegő kezek vagy lábak a vért és az izmokat melegítik fel, hogy a kritikus pillanatban minél nagyobb fizikai teljesítményre legyen képes az egyén. Vészhelyzetben a szomatikus rendszeré a főszerep, a vegetatív ugyan szintén erősebben dolgozik, de az energiaellátás nagyobb része terelődik az erek összehúzódása és kitágulása folytán a szomatikusan vezérelhető izomzathoz. Olyan ez, mint egy katonai készültség egy országban: a mezőgazdasági és ipari javak, valamint az emberi munkaerő minden nélkülözhető morzsáját katonai célra fordítják, melynek ténylegesen produktív célja nincs, az ország megvédése azonban az adott helyzetben mindennél fontosabb. Ha a veszélyhelyzet elhárult, az erőforrások visszaterelhetőek a produktív csatornába (tehát a szervezet esetében a vegetatív rendszerhez).

Nézzük meg a cápás eset két további variációját: az elsőben nem igazi cápa közeledik, hanem valaki meg akar minket tréfálni egy műanyag cápauszonnyal, a másodikban pedig valódi cápa közeledik hátulról. Az első esetben lesz készültségi reakció, a másodikban viszont nem. Ebből értelemszerűen megállapítható, hogy nem a veszély az, amire a szervezet „mozgósítással” reagál, hanem a veszély tudata. Nem kell igazából veszélyhelyzetben lennünk ahhoz, hogy stresszes állapotba kerüljünk.

Ezek után kapcsoljuk be a tévét és hasonlítsuk össze az általa közvetített valóságfelfogást a saját, egyéni-eseti valóságfelfogásunkkal (már aki még egyáltalán képes rá): nagyjából 1945 óta várjuk folyamatosan a III. világháborút, bűnözés, gyilkosságok, merényletek ömlenek ránk a híradóból és persze balesetek – tegye fel a kezét az az olvasó, akit már valaha életében megöltek! Látható, hogy stresszelni akarnak bennünket, de vajon miért?

A válaszhoz közelebbről meg kell vizsgálnunk az emberi agy működését. Ha a szervezet többi részét a stressz hatására megváltozó energiaelosztás szempontjából vizsgáljuk, az agyat is így kell felosztanunk, nem fizikai szerkezete szerint. Amikor tehát elülső és hátsó agyra hivatkozunk ebben a bejegyzésben, az nem strukturális elemet fog jelenteni, hanem pl. az elülső agy szinte kizárólag a homloklebenyt és az azt közvetlenül kiszolgáló feldolgozó fehérállományt jelenti, a hátsó agy pedig magában foglalja a fali lebenyt, az amigdalát és a közti agy egy részét.

Ha hirtelen nagyon megijedünk, általában tapasztalható reakció, hogy az agy „megbénul”, nem tudunk gondolkodni. Ezt nem az okozza, hogy az agy szintén erőforrást veszít a vázizmok javára, hanem az agy belső működése, energiaelosztása változik meg.

Az agyunk elülső részében realizálódik a magasszintű gondolkodás. A hosszú távú perspektívák, elképzelések itt dolgozódnak fel, ez ugyanis a kreatív, ill. az absztrakt gondolkodás helye. Biológiai értelemben elülső agyunk tesz minket emberré, mivel sokkal magasabb szintű tevékenységekre képes, mint egy emlős állat agyának párhuzamos területei.

A nagyagy hátsó része egyszerűbb funkciókat lát el, itt található az átmenet az akaratlagos és az önkéntelen vezérlések között. Ha megyünk az utcán és közben beszélgetünk, esetleg a múlt vagy a jövő eseményein gondolkodunk, „nem vagyunk tudatában” annak, hogy melyik sarkon fordulunk be – a hátsó agy egészen magas szintű vezérlésekre is képes, miközben az elülső agy tudja végezni a maga speciális munkáját. Mindent, ami tanult de készségszintű viselkedésforma (hangszeres játék, írás, gépelés, autóvezetés, cipőkötés, stb.) a hátsó agy vezényel le, amikor utasítást kap rá az elülső agytól. A hátsó agy köti össze az elülső agyat az alacsonyabb agyterületekkel és ezeken keresztül magával a szenzoros-motoros idegrendszerrel. Az elülső agy által ismételten elvégzett rutinszerű cselekvéseket idővel a hátsó agy megtanulja magától végigcsinálni.

Stresszhelyzetben a pillanatnyi túlélésre kell koncentrálni. Nem lehet az élet hosszútávú stratégiai kérdésein merengeni, ott és akkor cselekedni kell, késlekedés nélkül. A hátsó agy funkciói egyszerűbbek, így gyorsabban tud reagálni, mint az elülső agy. Ezért aztán stresszhelyzetben az elülső agy vérellátása romlik a hátsó javára, és a normál vezérlő-kiszolgáló viszony megfordul a két agyterület között: a hátsó agy hozza a pillanatnyi döntéseket, az elülső agy csak „asszisztál” a túlélésben a maga sokkal megfontoltabb tevékenységével. A hátsó agyat pedig impulzusok vezérlik! Külső impulzusok, valamint az elülső agy által küldött parancsimpulzusok – kivéve vészhelyzetben, ahol a nagyagy elveszíti a parancsolás lehetőségét, és onnantól kizárólag a külső impulzusok irányítják a hátsó agy tevékenységét.

A tévéműsor természetesen nem juttat bennünket vészhelyzetbe. Csak egy kicsit játszik az elülső és hátsó agyterületek közötti hatalmi egyensúllyal, megnehezíti az elülső agy számára a hátsó regulázását, az elülső agy viszont jobban fog „hallgatni” a hátsóra, jobban befolyása alá kerül egy enyhe stresszhelyzetben, mint nyugalmi állapotban. S hogy az elülső agy ne tegyen különösen nagy erőfeszítéseket annak érdekében, hogy rendet tartson a szervezetben, gondolkodását megfertőzték néhány ideológiával, úgymint: szuperfejlett állatok vagyunk, biomechanikus gépek vagyunk, az élet célja az érzékkielégítés és a birtoklás, birtoklás = biztonság – stresszhelyzetben pedig az ember mindenekelőtt a biztonság ígéretét keresi. Lehet az egy autó, egy mosópor, egy bankhitel vagy egy politikai párt, amit elé tesznek, ha a nyugtalanító üzenetet hirtelen megnyugtatóval váltják fel közben, akkor a hátsó agy szólni fog az elülső agynak, hogy tegyen lépéseket az ügyben. A reklámban nem csak azért hadarnak, mert a reklámidő drága, hanem mert az üzenet a hátsó agynak szól, ami az elülső agy tanítványából ímmár a „mesterré” lett.

Hogyan tud a programozás iránya megforulni az agyban, hogy tudja a hátsó agy permanensen irányítása alá vonni az elülső agyat? Úgy, hogy a két agyterület közötti egyensúlyt a vérerek összehúzódása szabályozza, azt pedig a mellékvese által termelt készültségi szteroidok. A mellékvese működését az agyalapi mirigy szabályozza, s így visszajutottunk az agyba: az agyalapi mirigyet a szimpatikus idegrendszer szabályozza, azt pedig vajon mi? Hát természetesen a hátsó agy. Így abban a kérdésben, hogy az agy melyik része veszi át az irányítást, az agy hátsó része dönt – a távlati gondolkodásra képtelen, a jelen világában létező, pillanatnyi impulzusokra reagáló hátsó agy bármikor úgy dönthet, hogy irányítása alá vonja az egész szervezetet.

Mit tehetünk az ilyetén programozás ellen, azon kívül, hogy megpróbáljuk önmagunkat teljesen elszeparálni a programozást közvetítő impulzusok mindennemű forrásától, ami a jelenlegi rendszerben körülbelül egyet jelent a remete-aszkéta élettel? Hiszen mindannyian, gyárilag így működünk!

A megoldáshoz térjünk vissza a cápás példához. Ketten vagyunk a vízben, egy barátom és én. Megjelenik a cápauszony, amire ő halálra rémül, én pedig csak nevetek. Ugyanazt az impulzust kapta a hátsó agyunk, de másképpen reagált. Ugyanis a hátsó agy magától nem érti a világot, az elülső agytól tanul meg mindent, pl. azt, hogy a cápa veszélyes. Az én elülső agyam pedig már szólt, hogy nincs probléma: be lettem avatva, tudom, hogy egy harmadik barátunk szórakozik ővele.

A tudás, a valóság ismerete védelmet nyújt a programozás ellen. Mivel az elülső agyunk nincs teljesen kiiktatva, így ha egy újszerű szemléletet magáévá tesz, azt előbb-utóbb átveszi tőle a hátsó agy is. Nehezebb félelemben tartani olyan embert, aki tudja, hogy az élet végtelen. Nehezebb szorongásban tartani olyan embert, aki tudja, hogy az életének célja van. Nehezebb az olyan embert önzésre, haragra, bosszúra gerjeszteni, aki tudja, hogy egyazon forrásból származunk, egyazon elrontott teremtés átka alatt nyögünk, s ugyanaz a program fut mindannyiunkban.

Lehet tehát védekezni a programozás ellen, ám vigyázat: a túl sok impulzusnak előbb-utóbb megadja magát az agy. Ha valamit elég sokszor elismételnek, egy idő után belopja magát a valóságérezékelésünkbe, akkor is, ha az ellenkezőjéről vagyunk biztosan meggyőződve. Figyeljünk oda arra, melyek azok a varázsszavak, rejtett üzenetek, melyeket folyamatosan ismételgetnek a médiában, s próbáljuk kiszűrni ezeket! Ha felismerjük ezeket a mintákat, már tudjuk, hogyan és merre terelik a többi embert körülöttünk, és ha ismerjük a mérget, könnyebben találjuk meg a megfelelő ellenmérget is önmagunk és mások számára.