A manichaeizmusról

2011. 04. 05.

A most következő bejegyzésre két szempontból is szükség van: egyrészt a 2012 Blog alaptémájához is kapcsolódik, másrészt a következő előadáshoz is.

Volt a világon ugyanis egy vallás, amely a földi létezéssel és a földi teremtéssel kapcsolatban nagyon hasonló dolgokat hirdetett, mint a mi csoportunk, illetve a tanításai részben összhangban vannak a 2012 Blogon korábban felépített világképpel. Hogy mindjárt irányítózzunk egy kicsit, nyilván nem véletlen, hogy úgy járunk végig 12 év iskolát, hogy meg sem említik, egyáltalán létezett a vallás, melynek neve: Manichaeizmus (e: „manikeizmus”). Találkozhatunk még a „manichaeista kereszténység” kifejezéssel, keresztény irányból viszont a „manichaeista eretnekség” szókapcsolat előfordulása valószínű, mivel a Manichaeizmus tanait egy rövid virágzási időszakot leszámítva mindig, mindenhol üldözték – kivéve a középkori Magyarországon. A „manichaeista kereszténység” kifejezés azonban helytálló, mivel a krisztusi tanításokra építkező hitrendszerről van szó. Hogy kapcsolt áruként nem hozza magával az ószövetségi világképet, ez kizárólag a judeo-keresztényeknek fáj. Valószínűleg inkább a terjedés gyorsasága, a tanok népszerűsége miatt látott a többi nagy vallás is veszélyes riválist a manichaeizmusban.

A manichaeizmus nevét a buddhizmushoz hasonlóan alapítójáról, Mániról kapta. Máni apja a 3. században egy korai keresztény szekta vezetője volt, halála után pedig fia követte eme pozícióban, s ő tette a manichaeizmust önálló vallássá. A krisztusi tanításokkal ugyanis a legfőbb gond, hogy igen hiányosak, nagyon kevés került lejegyzésre belőlük, így más forrásokra is szükség van, hogy egy teljes, egész világképet, katekizmust, szimbólumrendszert, liturgikus rendet, stb. felépítsünk egy vallás számára. A judeo-keresztények ezt nagyrészt a héber Tóra bevonásával tették, bár egyiptomi elemek is találhatóak náluk (Ámun-Rá háromszögbe zárt szeme, a misének, az imádságoknak az ő nevével való befejezése, stb.), valószínűleg korai kopt-keresztény hatásra. Máni ezzel szemben a hiányzó részeket a buddhizmus tanításaiból pótolta, valamint merítkezett pártus-keresztény forrásokból is, minthogy Máni anyai ágon párthus származású volt (az ő esetében ez történelmi tény, nem olyan vitatott kérdés, mint Jézusnál).

Sokan tévesen úgy hiszik, hogy a Manichaeizmus zoroasztrista forrásokból is táplálkozott. Ezt a tévhitet el kell oszlatni, egyáltalán semmi köze nincs a zoroasztrizmushoz, a tévedés onnan származik, hogy a legtöbb manichaeista irat pársig (korabeli közép-perzsiai) nyelven áll rendelkezésre, a manichaeizmus térítési stratégiája pedig ugyanúgy működik, mint a buddhizmusé: nem csak helyi nyelven, de a helyi kultúrában már ismert, bejáratott fogalomrendszerrel közvetíti tanításait, így a perzsa szövegek zoroasztrista terminológiát használnak.

A manichaeizmus tanításai logikailag párhuzamot vonnak a kozmikus és földi teremtés között, akárcsak az Ószövetség, viszont időben elkülönítik a kettőt. (Ez pedig lehetőséget ad a földi és a kozmikus teremtő elkülönítésére is!) Az Első Ember, Násá Quadmáyá fénytermészetű és jó volt. (Ez nagyjából megfeleltethető a lemúriai készítésű fénymagokkal.) Azonban őt a démonok világa magába nyelte (a jelenleg ismert emberi szellemstruktúra atlantiszi kiépítése a fénymag köré), ennek a világnak pedig Ashaklun az ura, a sötétség királyának (Melech Kheshokha) fia (itt nagyjából az atya megfeleltethető a Sátánnak, a fiú pedig „Jehovának” vagy Adonájnak – őket majd a Mátrix-trilógiában is azonosítani fogjuk). Ashaklun ad életet Ádámnak, a földtermészetű vagy anyagi természetű embernek. Ádám létének célja, hogy fogságba ejtse s itt, a földi létezés sötét rendszerébe zárva tartsa a fényt.

Innentől a történet ismerős: Ashaklun egy kertbe zárja be az első emberpárt, és őrt állít a kert kapujába, hogy se ők ne mehessenek ki, se hozzájuk ne jöhessen be senki s ne hozhasson számukra tudást saját eredendő fénytermészetükről. Itt fontos megjegyezni, hogy a manichaeizmus esetében az üdvtörténet a kozmikus teremtéssel együtt indul: szemben a judeo-kereszténységgel, ahol 4000 évig lötyög céltalanul az emberiség Krisztusra várva, a manichaeizmusban a Ragyogó Krisztus aktív szereplője az eseményeknek a Teremtés kezdetétől. Sőt, éppen ő az, aki kígyó képében kicselezi a sötét erőket, utat talál Ádámhoz és Évához, s felvilágosítja őket, hogy bár a sötétség gyermekei, de legbelül tiszta fényt hordoznak, ez a fény pedig felszabadítható. S ha képesek lesznek a fényt felszabadítani magukból, akkor nem csak ők fognak felszabadulni, de az egész Föld. (V.ö.: „Szabadítsuk fel a Földet”!)

Ezek után teljesen érthető, hogy a manichaeistákat mindenhol üldözték. Az egyetlen vallás volt, mely az igazságot elmondta az ember teremtéséről – ezt az igazságot azonban az emberek nem szeretik hallani, az végtére is sokkal jobban hangzik, hogy az embert Isten teremtette a maga képmására. A manichaeista kereszténységben a judeo-kereszténységhez képest egyenesen megfordul a jó és a rossz, a „bűnbeesés” pedig valójában az örömhír első közlése az emberiséggel. Ez persze Ashaklun (Adonáj) szemében „bűn” volt, hiba, cseppet sem kívánatos dolog, az ezt az örömhírt visszhangzó vallás pedig értelemszerűen üldözendő.

Végezetül érdekes megjegyezni, hogy bár a manichaeizmust, mint önálló vallást a középkori Magyarországon sem engedték terjedni, mégis, a magyar kereszténység, mint a kereszténység egy speciális (és az első 3-500 évben szinte egyáltalán nem judaizáló) formája manichaeista elemeket tartalmaz, vagy legalábbis akként tudjuk azonosítani – bár az valószínűbb, hogy a szkíta „protokeresztény” ősvallásból kerültek ugyanazok az elemek a magyar kereszténységbe és a párthus kereszténységen keresztül a manichaeizmusba is. Ezek az elemek megtalálhatók a népművészetben, tehát a köznép szintjén ugyanúgy, mint a társadalom legmagasabb szintjén, ami ugye nem más, mint a Szent Korona. A róla szóló előadáson erről nem volt idő beszélni (meg aztán a zománcképek elemzéséhez már projektor is kellett volna), de a Szent Korona képrendjében olyan elemek is találhatóak, amelyeket ma már kizárólag manichaeista szimbólumokként tudunk azonosítani. A manichaeista fényfelszabadulási folyamat fázisai láthatók az apostolképek szélein, a baj egyedül az, hogy mindenki csak az apostolokra koncentrál, és ezeket a motívumokat „dísznek” gondolja, holott a Szent Koronán semmi sem csak „dísz”, mindennek funkciója van, mint az előadáson tisztáztuk.)

S bár a magyar kereszténység az utóbbi 500 évben sajnos elkezdett idomulni az összeurópai katolicizmushoz (s ennek részeként judaizálni is), a manichaeista szimbólumok még a reformáció korában is élnek, sőt éppen a reformáció által egy időre új erőre kaptak a hagyományos „magyar” vonások, s mai napig református templomok szimbólumrendszerének részét képezik manichaeista vonások, a világon egyedül Magyarországon.