Szájbatalpaló #5: A média 2.

2015. 10. 29.

A bejegyzés a szájbatalpaló blogon itt található.

Folytatván a média működéséről szóló szájbatalpalást, a hírek világáról most térjünk át a szórakoztatóiparra.

Legelsőnek megvizsgálhatjuk a szót: szór-a-koz-tat-ó-ipar.

Szavunk gyöke tehát a szór. Egy egységes dolog részeit eltávolítja egymástól, különböző helyekre juttatja. A koz visszaható képző, tehát amikor az ember ezt önmagával csinálja. Aki szórakozik, az önmagát szórja szét, pontosabban: a figyelmét. Kikapcsolódik. A tat pedig műveltető képző: akit szórakoztatnak, az kikapcsoltatik, kikapcsolják.

Az ipart azért nem szótagoltuk, mert nem elemezhető szótagonként, ismeretlen az etimológiája – de tudjuk, mit jelent. Fő jellegzetessége a tömegtermelés, vagyis hogy nagy mennyiségben állít elő egyforma javakat emberek tömegei számára. A szórakoztatóiparban az az érdekes, hogy mivel „szellemi termékeket”, immateriális javakat állít elő, adott terméket elég egyszer létrehozni, és sok ember el tudja fogyasztani – akár mindegyik is. Jó, nem?

Hogy mekkora hatalom van ebben, azt már az előző bejegyzésben bemutattuk. Ha valamit a többség igaznak/helyesnek hisz, akkor az társadalmi szempontból az, a szórakoztatásnál pedig már tisztáztuk, hogy annak célja biztosítani az ember kikapcsolását a valóságból. Ez azt jelenti, hogy egy módosított valóságot lehet létrehozni.

Ezzel megérkeztünk a normalizáció jelenségéhez. Az el nem fogadott dologból elfogadottat csinálni a normalizáció folyamata, ennek elég rutinszerűen alkalmazott módszere van: filmekben, TV-sorozatokban megmutatjuk, majd egyre inkább normálisként mutatjuk be az adott dolgot, szerethető karaktereken keresztül. Ha ezt sokáig csináljuk, az adott dolog normálissá válik az emberek tudatában. Ha pedig társadalmi ellenállással vagy közönnyel találkozunk, akkor jöhetnek a való életben a sztárok, az ünnepelt és irigyelt hírességek, tizenévesek szerepmodelljei, és ők is felvállalják az adott dolgot. Megjelennek és szaporodnak a szószólók, az érvelők: a szolidaritást vállaló, majd sürgető, majd követelő, majd az ez ellen tiltakozókat marginalizáló, társadalomból kizárni akaró véleményformáló hírességek.

A rendkívüli dologból hétköznapit csinálni ugyanilyen egyszerű: ismételni kell az adott dolgot, különösebb felhajtás nélkül, mintha a világon a legtermészetesebb dologról lenne szó, és egy idő után megszokják az emberek, majd szemrebbenés nélkül utánozni kezdik. Ebben segít a normalizáció nyomában járó glorifikáció: nem csak normálisnak, de egyenesen kívánatosnak mutatjuk be az adott magatartásformát.

Hogyha tisztázásképpen konkrét példát akarunk látni, elég csak bekapcsolni mondjuk egy zenecsatornát: az ott látható magatartásformáktól, tánckoreográfiáktól, ruháktól, stb. hatvan évvel ezelőtt elájultak volna az emberek a megbotránkozástól. Ma pedig megszokott: normalizált jelenség. Még egy hetven éves számára is normális, aki pedig hatvan éve már tíz éves volt, jól emlékszik a világ, a társadalom, az erkölcs akkori állapotára.

„Érdekes” módon a gyakorlati példák azt mutatják, hogy a média egyik fő célpontja a család egysége (már ami maradt belőle). Ennek támadására két fő eszköze a nemek harca programozás és az irányított lázadás (ez utóbbi tulajdonképpen a normalizáció látszólagos ellentéte).

A nemek harca programozás azt jelenti, hogy normalizálják a két nem közötti rivalizálást, ellenségeskedést, konfliktust, úgy beállítva, mintha egy kapcsolatban a nő és a férfi ellenérdekeltek lennének, ellenfelek, nem szövetségesek. (Nincs nehéz dolguk, hiszen a társadalmi-gazdasági berendezés alapjaiban borítja fel a természetes nemi szerepeket, de erről majd egy későbbi bejegyzésben!) A tévésorozatok világában mindennapos a férfi-női hatalmi harc, veszekedés, trauma, árulás, hűtlenség, majd végül szakítás/válás, mintha a férfi-női kapcsolatoknak ez lenne a szükségszerű, normális, természetes útja. Ennek a meggyőződésnek a mélyítésére a nemekhez fűződő magatartásmintákról is a lehető legrosszabb képet festjük, hogy a férfiak és nők kölcsönösen lenézzék, megvessék egymást, már abban a percben is, mikor kamaszként először kísérleteznek egymással, és a tapasztalatlanság miatti fájdalmas kudarcok csak tovább mélyítik a programot: milyen szemetek a pasik/csajok!

Persze a közönség érdeklődését is könnyebb fenntartani úgy, hogy José minden évadban másik női karakterrel „kavar”, de a közállapotokat elnézve nehezen hihető, hogy „csak a szórakoztatás a cél, meg persze a profittermelés”, mint ahogy nem győzik hangsúlyozni a szórakoztatóipar producerei. (Ugye emlékszünk az előző bejegyzésből, mit jelent az, ha valamit sokszor elmondanak a médiában?)

Apa és anya tehát már egymás torkának mentek, most biztassuk fel ellenük a gyerekeket! A kisebb gyerekeknek szóló termékekben legyenek a felnőtt karakterek nehéz felfogásúak, korlátoltak és túlkorlátozóak, begyepesedettek, rugalmatlanok, teszetoszák, akiknek általában csak a háta mögött/lábai alatt osonva esélyes megtörténni a Nagy Kaland. A kamaszokkal pedig nincs nehéz dolgunk, hiszen eleve hajlamosak „lázadni”, tehát mindent megkérdőjelezni, nem csak a szüleiket, de az egész őket körülvevő világot, a „rendszert”. Nosza, maga a rendszer majd megmutatja nekik, hogyan kell megkérdőjelezni a rendszert! Lázadó vélemények és attitűdök közül választhatnak, amelyeket mind maga a rendszer mutat nekik, a szülők határtalan rosszallására, hiszen ők is azt hiszik, hogy ez „lázadás”, társadalmon kívüli extravagancia, pedig egy nagyon is jól kiszámított társadalomformáló (illetve inkábbis formátlanító) jelenség. A kamaszkori lázadásról gyakran elfelejtik, hogy amúgy is kétirányú: nem csak a gyerek lázad a szülő ellen, de fordítva is. Tök mindegy, a gyerek milyen zenét hallgat, az a szülőnek nem fog tetszeni, hiszen végtelenül féltékeny – valahol belül érzi, hogy a ténylegesen normális, a természet által diktált út az lenne, hogy ő legyen a gyereke számára az elsődleges szerepmodell. Ehhez persze neki kéne felnevelnie azt a gyereket, nem az iskolarendszernek (ó, az is még mennyire megér egy kiadós szájbatalpalást...), jelen kéne lennie a gyereke életében, nem csak (jó esetben!) napi 1-2 órát. A gyerek, főleg a kamasz tehát másik szerepmodell után néz, és kézenfekvő választás a média magasan fejlett glorifikációs gépezetével szuperistencsászárfáraóvá emelt sztárok valamelyike...